szerző:
Lichter Péter

Éppen hódít a mozikban az egykori first lady legnehezebb időszakát bemutató Jackie, ezért összeszedtük azokat az életrajzi filmeket, amik túl próbálnak lépni a sematikus életút-ábrázolásokon. Tech-zsenik, kultikus írók, zeneszerzők és egy botrányos életű bokszoló is előkerül, olyan rendezők gondozásában, mint Martin Scorsese, David Fincher vagy Milos Forman.

Dühöngő bika (Raging Bull, 1980)

Martin Scorsese mindig is vonzódott a szélsőséges, megszállott figurákhoz, ebből a szempontból akár a német Werner Herzog legközelebbi hollywoodi rokonának is tekinthető. Scorsese legjobb filmjei egy-egy izgalmas figura portréját rajzolják ki, legyen szó fiktív alakokról (Taxisofőr, Alice már nem lakik itt, A komédia királya) vagy valós személyekről (Kundun, Krisztus utolsó megkísértése, Aviátor, A Wall Street farkasa stb).

A Dühöngő bika több szempontból is Scorsese legfontosabb filmjei közé tartozik: ez a fekete-fehér bokszfilm volt az, ami a színészlegendák közé repítette Robert De Nirót, aki hihetetlen átváltozással, körülbelül harminc kilónyit hízva keltette életre a visszavonult bokszolót. A Dühöngő bika olyan érzékiséggel, finom formanyelvi hajlékonysággal tudta bemutatni a bokszjeleneteket, mintha balettelőadások lennének. Scorsese egy olyan portrét festett Jake LaMottáról, akivel nem kimondottan könnyű azonosulni: egy megkeseredett, paranoiás és agresszív figurát ismerünk meg a filmből, aki De Niro empatikus alakítása révén mégis közel tud kerülni a nézőhöz.

Amadeus (1984)

A zsenikről készült filmek általában akkor válnak igazán irritálóvá, amikor a hősöket szentként, egy misztikus képesség birtoklóiként mutatják be. A cseh Milos Forman nem esett ebbe a csapdába – ez tőle igazán távol állt, hiszen már a Csehszlovákiában készült első filmjei, mint a Tűz van, babám vagy a Fekete Péter rendkívül önironikusak és viccesek voltak.

Forman szerencsésen megtartotta ezt a kelet-európai érzékenységét, és a Wolfgang Amadeus Mozartról készült portréját is meghintette csodálatosan szatirikus elemekkel. Az Amadeus legkülönösebb és egyben legjobb húzása az, hogy tulajdonképpen nem a zsenialitásról, hanem a középszerűségről szól: a film főhőse Antonio Salieri, aki Mozart mellett az örök másodhegedűs szerepébe volt kényszerítve.

Social Network – A közösségi háló (2010)

Különös lehet, ha valakiről még életében filmet készítenek – az meg még különösebb, ha mindez a harmincadik születésnapja előtt történik. De pontosan ez a ritkaság történt meg Mark Zuckerberggel, amikor a róla, illetve a Facebook megszületéséről és a kezdeti perekről szóló könyvet David Fincher filmesítette meg.

A rendezőválasztás elég bizarrnak tűnt, amikor a film elkészüléséről szóló hírek először felröppentek, hiszen Fincher korábban mint biztos kezű thrillerrendező (Hetedik, Játsz/ma, Zodiákus, Pánikszoba stb.) vált ismertté. De a perfekcionista és remek ritmusérzékű Fincher, illetve a szinte valószínűtlenül okos párbeszédeket író Aaron Sorkin közös filmje helyenként kimondottan feszült és pörgős lett, annak ellenére, hogy nem látunk többet a film folyamán laptopok és tárgyalótermi asztalok mellett ücsörgő srácoknál.

Capote (2005)

Bennett Miller a későn kezdő és keveset dolgozó filmrendezők közé tartozik: élete első filmjét, a The Cruise című dokumentumfilmet harminckét évesen rendezte, első játékfilmje, a Capote bemutatásakor majdnem negyvenéves volt. Összesen három játékfilmet rendezett, de mindegyik remekmű lett a maga nemében. Miller is szereti labilis, monomániás figurák köré szervezni a filmjeit: a Foxcatcher című legutóbbi mozija egy birkózóklubot építő őrült milliárdosról szól, Moneyball című második filmje pedig egy új, korábban nem használt módszert kidolgozó baseballedzőről.

A Capote is ezen a nyomvonalon haladt: a film a maga idejében ünnepelt sztáríró, Truman Capote portréját rajzolja meg. A negyvenes-ötvenes években Capote a New York-i értelmiség leghírhedtebb figurája volt, csodagyerekként robbant be az irodalmi életbe, sztárokat megszégyenítő módon vált a manhattani koktélpartik középpontjává. Miller filmje azt az időszakot mutatja be, amikor az író a rá korábban nem jellemző Hidegvérrel című oknyomozó regényét írta meg két gyilkosról.

I'm Not There – Bob Dylan életei (2007)

Todd Haynes a kilencvenes évek elején tűnt fel a New Queer Cinema mozgalom egyik legtehetségesebb tagjaként. Haynes 1998-ban megrendezte a kilencvenes évek egyik meghatározó zenei filmjét, a Velvet Goldmine-t, ami a hetvenes évekbeli brit glam rock szcénának állított nosztalgikus emléket. A tavalyi Carollal újra reflektorfénybe került rendező a kétezres években készítette el Bob Dylan remek koncepcióval felépített portréfilmjét: az I'm Not There-ben összesen hat színész alakjában jelenik meg az ezerarcú zenész.

Haynes a szabad asszociáció lazaságával válogatta össze Dylan különböző korszakaiban megjelenő figuráit, a színészek sokfélesége a film víziószerű szürrealitását erősítette: Christian Bale-től kezdve Richard Gere-en keresztül Cate Blanchettig és Heath Ledgerig terjedt a skála, sőt az egyik fejezetben Dylan egy afroamerikai csavargó kisfiú alakjában jelenik meg. Az I'm Not There ennek ellenére nem válik öncélú parádévá, mert a színészek váltogatása és az álomszerűség remekül passzol Dylan legendás, beskatulyázhatatlan zenei világához.

Steve Jobs (2015)

Aaron Sorkin forgatókönyvíró a tévés munkái (Az elnök emberei, Híradósok) révén vált ismertté, de az első igazán széles körű sikerét a már említett „Facebook-filmmel”, a Social Networkkel aratta. Nem meglepő módon Sorkint hamar megkeresték a 21. század talán legmeghatározóbb számítógépes zsenijének, Steve Jobsnak az életrajzi filmjével, ám az író nem esett bele a totális önismétlés hibájába, inkább a kockázatosabb kísérletezést választotta.

A Steve Jobs lényegében három nagy felvonásból áll, amelyek egy-egy új Apple-termék bemutatójának kulisszái mögé vezetnek. A film ezáltal a szigorú strukturáltság által lényegében egy klasszikus színdarab hatását kelti: mindegyik nagy jelenet közel negyven percig tart. Sorkin viszont a tőle megszokott gyorstüzeléssel ontja a jobbnál jobb szövegeket a nem kimondottan szimpatikus karakterein keresztül. A rendezői székbe ültetett angol Danny Boyle-nak csak annyi dolga van, hogy a rá jellemző pörgő filmnyelvvel biztosítsa Sorkin forgatókönyvének akadálymentes kibontakozását – ezt a feladatot remekül teljesíti is.

A Prizma szerzőinek a hvg.hu-n megjelent legutóbbi írásai

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!