szerző:
Németh Róbert

Politizáljon-e a zenész, vagy inkább csak koncentráljon a C-dúrra? Avagy minden, ami eszünkbe jutott a Quimby-frontember, Kiss Tibor varangykirályos verséről és annak utóéletéről. Vélemény.

Kiss Tibor a tegnap esti adás előtt már napokkal korábban kiszivárgott varangykirályos megszólalása már eddig is jelentékeny hullámokat kavart a hazai politikában, kulturális közbeszédben és a közösségi médiában.

A primer történésen túl – azaz, hogy egy első ligás magyar rockzenész, aki képes tízezer plusz nézőt bevinni az ország legnagyobb fedett koncerttermébe, viszonylag nehezen félreérthető módon szól be a fennálló politikai rendszernek, és, ha jól értjük, az ennek a tetején trónoló miniszterelnöknek, azaz, ha a dolog Rocksuli-értelmezését vesszük: beszólt Az Arcnak – az érdekes az, hogy a történtek ismét felszínre hoztak egy csomó félreértést, félreértelmezést, modorosságot és úgynevezett picsogást, ami a művész, a hatalom, a közélet, a közéleti aktivitás és a politika egymáshoz való magyarországi viszonyát illeti.

Egy. „Ettől-eddig, attól-addig ugyanolyan a másik oldal”, ahogy a Kispál és a Borz énekelte. Azok, akik tavaly nyáron még a Quimby vérét vették volna akkor, amikor kiderült, hogy kedves zenekaruk fellépett Tusványoson, „a Fidesz házibulijában”, azok most könnyes szemmel ölelik magukhoz Kiss Tibiéket. Minden meg van bocsájtva. Nyolc hónappal ezelőtt a zenekar sokak szemében még árulónak számított, hiába is mondták azt, hogy a tusványosi rendezvény eggyel-kettővel azért bonyolultabb szituáció/kontextus annál, hogy azt állítsa bárki is, a Quimby „a miniszterelnök nótáját húzta” azzal, hogy fellépett a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen, ahol amúgy sokadszorra adott koncertet, és ahol egyébként a magyar élvonal nyolcvanhét egész kilenctized százaléka koncertezett már az elmúlt tíz-tizenöt évben. Azon a helyen, ami egyszerre politikai rendezvény és nyári fesztivál, s ami talán az egyetlen olyan nagyobb helyszín Erdélyben, ahol egy élvonalbeli hazai együttes komolyabb koncertet adhat (főleg jól fejlett helyi klubhálózat híján), és nagy számban találkozhat rajongóival.

És, kettő, mindez fordítva. Akik tavaly megvédték a Quimbyt, azok most fürtökben és nehezen idézhető stílusban gyalázzák a zenekart, biztosítják Kisséket arról, hogy soha, de soha többé nem mennek el a koncertjeikre, szar embernek, hazaárulónak nevezik őket, és akkor csak a finomabb értelmezéseket és kifejezéseket citáljuk.

Nehéz elfogadni, hogy a művész, a zenekar, a produkció nem tartozik sehova, hanem leginkább önmagához. Nem az van, hogy ha fizetek, akkor a művész húzza a nótámat, és az sincs, hogy a zenekar a miénk, mert úgy cselekszik, ahogy nekünk tetszik, vagy már nem a miénk, mert már másképpen van ahhoz képest, ahogyan mi szeretnénk, hogy legyen.

Nehéznek tűnik elfogadni azt is, hogy autonóm művészekről beszélünk, akik, ha elmennek valahova fellépni, azt azért teszik, mert, természetesen a zenekar érdekeit szolgáló megállapodás fejében, koncertet szeretnének adni, ha pedig véleményt nyilvánítanak, akkor adott esetben nem helyezkednek, vagy valamihez képest mondanak valamit, hanem egyszerűen csak elmondják azt, amit gondolnak. Az sem mellékes persze, hogy ebben az esetben egy olyan zenekarról beszélünk, amely saját jogán is erős piaci pozícióval rendelkezik, és számos pályatársával ellentétben nincs kitéve alapvetően az állam aktuális jóindulatának (miközben, ez a történet teljességéhez hozzátartozik, az elmúlt években részesült NKA-támogatásokban, úgy, ahogyan egyébként a hazai poprock számos más kulcsszereplője is). Miközben persze szponzorai, meg támogatói egy ilyen együttesnek is vannak, nekik is meg kell felelni – bonyolult egy élet ez, na.

©

Ez azért érdekes, mert ott vannak persze azok is, róluk se feledkezzünk el, akik – mert ez a kis magyar poprock bizony többé-kevésbé egyablakos rendszer –, inkább nem szólalnak meg akkor sem, amikor szívük szerint megszólalnának, mert féltenek sok mindent a kis rádiós játszásuktól a kis tévés szereplésükig, meg a kis városi- és falunapokig – sok esetben még olyan benefíciumokat is, amiket valójában nem is feltétlenül kellene félteniük. Zárójel bezárva.

Három. „A művész ne politizáljon”. Visszatérő mondás ez idehaza. Ráadásul a „politizáljon” körül is elég komolyak a fogalmi zavarok. Meg a körül is, hogy a művész mit tehet, és mit nem tehet, pontosabban, hogy van-e egyáltalán valaki, aki megmondhatja, hogy a művész ezt vagy azt tegye, amazt meg ne tegye. Fájdalom, nincs olyan morális vagy esztétikai mérce, ami tiltja vagy negatívan sorolja be azt, hogy amennyiben a művésznek véleménye van a fennálló társadalmi rendről, akkor hangot adjon annak. Nem lesz attól, pontosabban nem attól lesz rosszabb, és persze jobb művész sem, ha elmondja, amit a körülötte lévő világról gondol. Ahogy persze attól sem lesz, azaz nem attól lesz rosszabb alkotó, ha nem mond semmit arról, ami körülöttünk van, egyszerűen csak szórakoztat. Ami a popzenét illeti, az ABBA ugyanolyan király, mint a Sex Pistols, Frank Sinatra ugyanakkora ász, mint Bob Dylan.

Azonban, kétségtelen, a modern könnyűzene étoszának, esztétikájának azért az egyik legfontosabb eleme a közéleti érzékenység. A Kiss Tibi-ügy nyomán számos helyen olvashattuk a fent már említett állításnak a külön e helyzetre alkalmazott változatát, azaz hogy talán "nem szerencsés, ha egy zenész politizál", meg, hogy talán jobb lett volna, ha a Quimby-frontembere nem nyilvánul meg közéleti kérdésben. Minek a balhé. Nem kell keresni a bajt.

Erről csak az jut az eszembe, hogy elképzelem Bob Dylant, Bob Marley-t, John Lennont, Jim Morrisont, Bruce Springsteent, Michael Stipe-ot, Eddie Veddert, Damon Albarnt, Thom Yorke-ot, vagy Morrissey-t, ahogy szégyenlősen visszahúzzák tollukat, felemelik a kezüket a klaviatúráról, vagy a nyelvükre harapnak, hogy "na, jó, mégse, a művész nem politizál".

És a helyzet az, hogy amikor a művész aktuális közéleti kérdésekkel foglalkozik, akkor aktuálpolitizál. És amikor aktuálpolitikával foglalkozik, akkor nem, vagy nem biztos, hogy pártpolitizál.