Hercsel Adél
Hercsel Adél

Egy hirtelen jött, végzetes agyhártyagyulladásban 25 évesen meghalt a barátnője – a költészet napjára megjelenő, 42 című új kötetében a saját gyászfolyamatát kottázta le, s tért vissza ezzel másfél évtized után a magyar irodalomba. Peer Krisztián egyébként nem érti, miért gúnyolódnak sokan Semjén Zsolt, Fekete György versein, hiszen "a dilettáns költő elvileg jó szándékú ember, hiszen verset akar írni, nem pedig lopni".

"Tárgyi emlék, hogy min feküdtem kiásott földként, és mégis éltem" – írja Kemény István Kishit című versében. Peer Krisztián, a magyar irodalom nagy visszatérője, akinek bűnön és hübriszen át vezetett az útja máig, a végső "normalizálódásig", mint mondja, pont így volt ezzel.

Rimbaud-ként indult a pályán, tizenévesen már publikált, 20 éves volt, mikor első könyve, a Belső Robinson megjelent. 94-ben szabályos kultusz alakult ki körülötte, majd a zajos kritikai- és közönségsikert 97-ben újabb emlékezetes könyve, a Szőranya követte. Dübörgött az irodalmi karrier, fogalom lett „A Peer”. Krisztián 2002-ig még két verseskötettel jelentkezett, aztán a többi, néma csend.

©

Az elmúlt 15 évben nem egyszer kapott lábra a pletyka: „megint verset ír a Peer”, mégis másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy fény derüljön a kortárs magyar irodalom nyomasztó rejtélyére: pontosan mi történt minden idők egyik legígéretesebb pályakezdőjével. (Az összes magyarázatot lásd keretes írásunkban.)

Miért hagyta abba Peer Krisztián a versírást?

A: „Poétikailag folytathatatlannak tartottam, amit addig csináltam. Pontosabban a végtelenségig, az érdektelenné válásig folytathatónak.”

B: „Már nem volt mit mondanom. Legalábbis papíron.”

C: „Egyszer csak nevetségesnek és kisstílűnek tűnt már az a versenyszellem, ami addig hajtott."

D: „Normális életet akartam. Például elkezdtem szégyellni a társasági jegyzetelést, amikor inkább tízpercenként mentem vécére, hogy felírjak egy-egy mondatot.”

E: „Visszajelzésfüggő vagyok, de ahhoz, hogy azonnali, direkt visszajelzést (oké, dicséretet) kapjak költőként, hülyét kellett csinálnom magamból, mondjuk telefonba olvasni fel az új verset, mert mire megjelenik, már úgyis tök máshol járok. Úgyhogy kapóra jöttek a színházi melók, amik akkoriban találtak meg.”

F: „A végtelen lustaságom sok mindenben megakadályozott. Évek mentek el az életemből sorozatnézéssel. Nagyjából egyszerre volt ínhüvelygyulladásunk Térey Jánossal: ő a Paulust írta, én meg diablóztam álló nap, nyomkodtam az egeret: üt, üt, varázsol.

G: „Amikor elkezdték kedvesen számon kérni, hogy miért nem írok, felébredt egyfajta punkdüh bennem. Hogy csakazértse. Én legyek érdekes, és ne a szövegem.”

A züllött költő esete a kapitalizmussal

Öt évvel ezelőtt Krisztián az Index videósorozatának köszönhetően hirtelen országosan ismert lett, mint züllött költő, aki hagyta bedőlni svájcifrankalapú lakáshitelét. „Lubickoltam a rossz adós, a potyautas szerepében, miközben mindezt morálisan legalábbis megkérdőjelezhetőnek tartottam már akkor is – a bank szemérmetlenségére a büszkén vállalt gátlástalanság volt a válaszom. A pletykákkal ellentétben egy fillért sem kaptam a szereplésért, amit leginkább valamiféle happeningnek gondoltam el, önmagam paródiáját alakítottam.”

Krisztián akkoriban a Sirály nevű kultúrkocsmában lakott, mert a lakásában már rég nem volt fűtés és meleg víz. A stáb csak a bankkal folytatott küzdelmet rögzítette, azt már nem, hogy évek múltán végül megtörtént a csoda: Krisztián talált egy vevőt, akinek pont egy ilyen lakás kellett. Még a két és félmilliós közösköltség-tartozást is átvállalta. A bank pedig elengedte az adósság nagyobbik felét, mint végképp behajthatatlant.

Hülyék vagytok? Dopeman?

Akkoriban azért elég vad voltál – mondom Krisztiánnak, aki érti, hogy mire célzok. „Van egy pedagógiai elem a szociális lényemben, hogy nem kell szégyenlősködni, bármit őszintén ki lehet mondani. Bántani úgyis csak szándékkal lehet, bármit mondhatsz, ha az indítékaid tiszták. Miközben mindannyian a normalitás álcáját hordjuk, belül meg vagyunk győződve saját titkos abnormalitásunkról. De épp a leginkább szégyellt dolgaink közösek, valahol mindannyian a szüleinkkel és a szexualitásunkkal küzdünk. Az én gátlástalanságom tehát azt üzeni: semmi gond gyerekek, egy vérből valók vagyunk, nincs miért szégyenkezni, nincs mit titkolni.”

2011-ben, mikor Budapesten fellángoltak a Milla-tüntetések, Krisztián épp „jó tempóban volt”, és úgy gondolta, megreformálja a magyar politikát is. „Úgy indultam neki, hogy én leszek az új Petőfi Sándor, megváltoztatom a nyelvet. Az egész Milla-történet azzal kezdődött számomra, hogy a második tüntire kimentünk pár táblával. Aztán odamentem a szervezőkhöz, hogy hülyék vagytok, ki hallgat ma Magyarországon önszántából Dopemant? Miért nem az Akkezdet Phiait hívjuk el?”

©

Aztán Krisztián elhívta őket, és több más emblematikus zenészt is, Menyhárt Jenőtől Beck Zolin át Szalóki Ágiig. És ezzel váratlanul az események középpontjában találta magát. Szalay-Szabó Istvánnal és Schönberger Ádámmal napokig csiszolgatták e felkért fiatal felszólalók gyújtó hangú beszédeit. Sebő Ferivel csináltak több tucat reklámspotot. Ez volt a március 15-i nagy Milla-tüntetés. Üres táblákat és filceket osztogattak, elvégre ez egy szólásszabadság melletti demonstráció. Kétezer példányban szétszórták Kemény István A nyakkendő című akkoriban megjelent versét.

Mikor zajlott a számháború, Krisztián a nagy nyelvi fordulat jegyében őszinte közleményt írt az MTI-nek: „köszönjük a humorérzékünknek, hogy még megvan, köszönjük a Napnak, hogy sütött, különben nem lettünk volna ennyien”. Aztán Krisztián szerint két nappal később jöttek a korábban a végeérhetetlen szájtépésen túl semmilyen érdemi munkát nem végző bázisdemokraták, akik hirtelen mindenhez elkezdtek jobban érteni. „Nagy csalódás. Fontos tapasztalat.”

„Azóta minden második évben jön valaki, aki azt hiszi, hogy lehet ide valami politikai, nyelvi fordulatot hozni. Most épp a momentumos srácok vannak ebben a flash-ben. Én nagyon szurkolok nekik, de azt látom, hogy pártállástól függetlenül egyre nő az a sötét, tájékozatlan, szövegértésre képtelen tömeg, akikkel semmit sem lehet kezdeni. Vagyis meg lehetne őket tanítani olvasni, csak az legalább 20-25 év lenne, és a mai tendenciák nagyon nem efelé tartanak.

©

Egyébként azt tényleg nem értem, amikor sokan Semjén Zsolt, Fekete György vagy L. Simon László versein gúnyolódnak. Ennél trágyább retorika nem is létezik: tényleg az lenne a legkínosabb, ha valaki gyenge verseket ír? Verset írni kurva jó, írjál verset, addig sem csinálsz kárt. Inkább Hitler is festette volna tovább a képeit, inkább Karadzic is írt volna tovább. Gyere te is művésznek, barátom! A dilettáns költő elvileg jó szándékú ember, hiszen verset akar írni, nem pedig lopni.”

Zsófi jön

De mi vezette vissza Krisztiánt 15 után a vershez? Tulajdonképpen a 2011-es „jó tempó” hozta meg Zsófit is. „20 éves volt, ígéretes tehetség a Képzőművészeti Egyetemen, és a mozgólépcsőn szúrt ki magának. Volt valami meseszerű abban, amikor 37 évesen azt gondoltam, hogy én vettem őt észre, holott ő már azért volt ott, hogy észrevegyem. Addigra már annyi szeretői viszonyban volt részem, hogy elhatároztam: ezt a kapcsolatot most komolyan veszem. Aztán jött a következő snitt, és életem második legmélyebb depressziójába estem.”

Depressziós voltál és szerelmes? Egyszerre? – kérdezem. És igen a válasz, ezért Krisztián pszichológushoz fordult, aki segített neki megérteni: egy tartós kapcsolat nem a dolgok vége, az építkezés pont innen kezdődik. „Haver, az élet értelme nem a maximális számú pina, ahogy szegény apám mondta. Ellenkezőleg, a lényeg az, hogy azt a csúnya mészáros munkát, amit az idő elvégez rajtad, nem egyedül szenveded el, van az életednek egy tanúja, és persze fordítva. Végül nagyon jól jött ki, hogy Zsófival annyira eltérő életszakaszban voltunk. Engem inspirált az ő naiv lelkesedése, őt elmélyítette az én nyomorult kiábrándulásom. Velem élte le a teljes felnőtt életét.”

Zsófi és Krisztián kapcsolata válaszúthoz érkezett, amikor adódott egy két félévre szóló kanadai színházi ösztöndíj. Végül Zsófi utazott csak el, Krisztián pedig leköltözött a szülei fűtetlen pilismaróti nyaralójába, és úgy döntött, hogy megnézi, mi van a létezés, az emberi nyomorúság legmélyén. Krisztián ezt az ambíciót ma már meglehetősen nevetségesnek látja, bár a pilismaróti magányban tényleg újra írni kezdett.

Majd Zsófi visszajött, és egészen új motivációt hozott magával: „Azt mondta, csináljunk gyereket. Hülye vagy? Minek neked gyerek huszonkét évesen – kérdeztem, de ő azt mondta, hogy tőlem akar gyereket, és szeretné, ha látnám felnőni.” Míg Zsófi díszlettervezőként dolgozott, Krisztián komolyan pókerezni kezdett. Így sikerült kiverekedniük magukat az adósságokból, majd hosszas keresgélés után leköltöztek Nagymarosra, a festői Duna-partra, és elkezdődött az idill.

Aztán egy hirtelen jött, végzetes agyhártyagyulladásban Zsófi tavaly júniusban 25 évesen meghalt.

©

42

Krisztián az költészet napjára megjelenő, 42 című új kötetében részben a saját gyászfolyamatát kottázta le. Eleinte hiába mondta neki egy tucat orvos, hogy a C típusú bakteriális agyhártyagyulladás nem lehet időben észrevenni, Krisztián mégis magát hibáztatta. „Egy hónapon át naponta azt mantráztam magamnak, hogy Zsófi nem azért halt meg, mert meg akart halni, nem én öltem meg. Tipikus, hogy inkább lennél Júdásba oltott Pontius Pilatus Hitler-bajusszal, mint hogy elfogadd, a világ irracionális.”

Krisztián egy jó ideje annál a belátásnál tart, hogy bármit jelentsen is ez, ő már tartozik ezzel az élettel. „Előtte én voltam az úr, és a vers csak cifra szolga, és ha kidobom a kukába a tálentomot, azzal csak a hatalmam bizonyítom felette. De ezt a munkát nem kerülhettem ki. Újra és újra felnyitva a sebet meg kellett írjam Zsófit, a kapcsolatunkat, és az utána maradt űrt és fájdalmat. A megírás rítusa talán fontosabb is volt nekem pszichológiailag, mint maga a szöveg, ami született. Amikor feküdtünk a kertben, még a boldog, tervezgetős tavaszban, és napágyban kortyolgattuk a Sangriát, Zsófi rákérdezett, hogy miért írok olyan komor verseket, mikor épp minden stimmel. Erre mindenfélét kamuztam neki arról, hogy az ember egy metafizikailag megvert lény, amin semmi sem változtat, egy vers meg főleg nem. Miközben végig a halálról, a veszteségről írtam, azt gondoltam, a halál majd pont bennünket, az én kertemet kerüli el.”

Krisztián most épp küzd azzal, hogy ünnepli a szakma, amiért visszatért. „Mégiscsak Zsófi halála volt az ára ennek az egésznek, miközben persze eszem ágában nem lett volna ilyen alkut kötni, ha lett volna kivel. Az 5 évben, amíg Zsófival együtt voltunk, folyton azt éreztem, hogy én ezt nem érdemlem meg. Miközben egész életemben arra vágytam, hogy valakitől anyai, feltétel nélküli szeretetet kapjak. És most újra ez áramlik felém. A legtöbb, amit tehetek, hogy utólag megszolgálom. Azért van bennem félelem, hogy megint kiásott földdé változom, de az új kötet óta írtam 6 új verset. És nem rosszabbakat, sőt. És még rengeteg, más dolgot is megígértem Zsófinak.

Táncdal

 

Szemed és füled vagyok erre a világra,

zeném, szemüvegem,

életelixírem,

csodás kompromisszumom.

Neked tetszeni.

Pont szemnek és fülnek azonban használhatatlan.

Hiszen szemem, amerre sejtelek,

a semmibe néz,

és a fülemben vér dobol,

minden egyszerre szól –

ugye vagy valahol, ugye vagy valahol.

Nem látni szeretnék,

Csak látni szeretnélek.