Az évtized egyik legfontosabb, legbátrabb sorozata ért véget néhány napja: a Csajok (Girls) című HBO-széria hat évad után intett búcsút a valódi felnőtté válás küszöbén álló késő huszonévesek brooklyni kalandjainak. A megosztó sorozat hol a Szex és New York könnyedségét, hol Woody Allen legszellemesebb pillanatait idézte, de a vége felé közeledve egyre reálisabb képet mutatott a harminc körüli fiatalok égető problémáiról.

Amikor tavaly listát készítettünk a kétezres évek eddigi legjobb sorozatairól, az összeállítás során talán egy széria sem csúszkált olyan gyakran fel és le a húszas rangsorról, mint a Csajok (amit innentől a kevésbé zavarba ejtő eredeti címén fogok nevezni: Girls). Az HBO hibrid, a drámát és a komédiát egyforma hangsúllyal kezelő sorozatainak egyik legvitatottabb darabja végül nem fért rá a listára, talán azért, mert a zseniális kezdet után épp a saját mércéjéhez képest gyengébb szezonjait futotta akkor.

Ha most, a hatodik és utolsó évad után kellene rangsort állítani, bérelt helye lenne a húszban.

„Ami a Szex és New York volt a harmincas nőknek, az a Csajok a késő húszasoknak” – írtuk korábban a sorozatról, de ez a szinte hivatalos mottóvá vált mondat leginkább csak az első néhány évadra volt jellemző. A fiatal nagyvárosi nők kalandokkal, ábrándokkal teli élete aztán hamar átcsapott egy brutálisan realista generációjelentésbe, amely során a legkülönfélébb válságokon keresztül derült ki, milyen is ma huszon-, harmincévesnek lenni.

A lányok az első évadban
©

Lena Dunham, a Girls azóta feminista ikonná vált írója, rendezője és főszereplője még 24 éves sem volt, amikor megtörtént a nagy áttörés: a 2010-es SXSW fesztivál fődíjával jutalmazott Tiny Furniture című filmjében azt az egyetemi évek utáni paradox állapotot jelenítette meg, amikor izzanak a kreatív energiák, de a motiváció, a tettrekészség még hiányzik.

A függetlenfilmes színtér egyöntetűen pozitív fogadtatásban részesítette Dunham rendezését, az alkotásra pedig még az elmúlt 15 év legjobb vígjátékaiért is felelős Judd Apatow (A 40 éves szűz, Superbad, Anchorman, Ananász expressz) is felfigyelt, aki felkérte a fiatal filmest egy HBO-ra készülő pilot megírására.

A Girls valójában egy minőségi alkotásban sosem tárgyalt embercsoportról szólt, Lena Dunham bevallása szerint is a Gossip Girl tinilányai és a Szex és New York magabiztos harmincas-negyvenes barátnői közt tátongó űrt töltötte be.

Adam (Adam Driver) és Hannah (Lena Dunham) az első évadban
©

A 2012-ben indult első évad egyből nagy port kavart – cserébe viszont bárki pillanatok alatt el tudta dönteni, megfelel-e az ízlésének a hétköznapok nyers ábrázolásáért is dicsőített sorozat. Voltak, akik beképzelt, hisztis hipszterek műgondjainak tekintették a cselekményt, mások szerint azonban soha előtte nem láthattunk tévében ilyen életszerűen háromdimenziós karaktereket, akik a szerethető tulajdonságaik mellett teli vannak hibákkal. Bár csak öt éve történt mindez, sokan még nem tudtak mit kezdeni a szupermodelleknél magasabb súlycsoportba tartozó főhős meztelenségével, mások pedig a média által torzított szépségideál ünnepélyes lerombolását és Dunham bátorságát méltatták.

Hannah Horvath (Lena Dunham) életébe akkor csöppentünk bele, amikor szülei megvonják tőle a pénzügyi támogatást, kétévnyi fizetés nélküli gyakornokság után nem veszik fel a munkahelyére, legjobb barátnője, Marnie (Allison Williams) folyton a barátjára panaszkodik, a bajt mágnesként vonzó Jessa (Jemima Kirke) pedig visszaköltözik New Yorkba, az ekkor még csendes naivaként feltűnő unokatestvéréhez, Shoshannához (Zosia Mamet).

A női sorozatok gyakran hanyagolják el még a legfontosabb férfi szereplőiket is, de a Girls ezen a téren is helytállt: hamar megismertük Hannah állandó szexpartnerét, a neurotikus Adamet (Adam Driver), a homoszexualitását nemrég elfogadó exbarátját, Elijah-t (Andrew Rannells) és a kávézói munkája közben a legkülönfélébb ideológiákban megmártózó Rayt (Alex Karpovsky).

Marnie (Allison Williams) és Elijah (Andrew Rannells) a 3. évadban
©

Nem a Girls volt az első komédiasorozat, amely látszólag semmiről sem szólt, mégis benne volt az egész élet. Még azok közt sem volt első, amelyek úgy bilincselték a nézőket a képernyők elé, hogy szinte fájdalmasan kínos volt nézni a hétköznapjainkból túlontúl ismert szituációkat. De talán Dunham szériája volt az, amely – a tradicionális szitkom-elemeket kikerülve vagy épp kifigurázva – megpróbálta a lehető legelérhetőbb módon tálalni ezeket, egy csapatnyi fiatal könnyednek tűnő felnövéstörténetébe csomagolva a kőkemény élethelyzeteket.

Olyan izgalmas témákkal szippantott be, mint a friss diplomások elhelyezkedése, a kétezertízes évek iróniába áztatott partikultúrája, a liberális társadalomban felnőtt fiatalok szexualitása vagy a közösségi média hatása a huszonévesek életére, na és persze ki ne lett volna kíváncsi arra, hogy akkor most összejön-e a végén Hannah és Adam. Ehhez képest a későbbi évadokban szétszakadó barátságok és családok, hirtelen házasságokat követő válások, mérgező szerelmi sokszögek, nemi és mentális betegségek, függőségek, váratlan terhességek és továbbra is kilátástalan munkalehetőségek következtek.

De mégis érdemes volt végigkövetni ezt a mindennapos pokoljárást, hiszen gyakorlatilag sosem öncélúan, a mesterkélt drámai fordulatok kedvéért használták fel ezeket a súlyos témákat, hanem azért, hogy a Girls sajátos, szabad hangnemében lehessen ezekről a nagyon is égető problémákról beszélni. Nem véletlenül tartják a think piece-eket, vagyis a sokszor kulturális kiindulópont alapján íródott véleménycikkeket életben tartó sorozatnak a rétegnézettségéhez képest valóban meglepő arányú médiafigyelmet kiérdemlő HBO-szériát.

Ray (Alex Karpovsky) és Shoshanna (Zosia Mamet) a 6. évadban
©

A központi karakterek főszálai mellett két dolog tartotta végig frissen a Girls-t: a mindössze néhány részre feltűnő, mégis fontos és izgalmas vendégszereplők, illetve a végére már szinte túlsúlyba kerülő különutas epizódok, amelyek általában egy-egy karakter egy napját mesélték el a realizmus minden bájával és nyersességével.

Hannah szüleinek (Becky Ann Baker és Peter Scolari) elképesztő dinamikája, az Adam új barátnőjeként bemutatkozó Mimi-Rose (Gillian Jacobs) vonzó hidegsége vagy Marnie exbarátja, Charlie (Christopher Abbott) visszafogott törekvései számos olyan emlékezetes karaktert rejtettek, akiről szívesen néznénk akár külön sorozatot is, de azért karikatúraszerű szereplőkben sem volt hiány. Jessa és Marnie férjei, Thomas-John (Chris O’Dowd) és Desi (Ebon Moss-Bachrach), a kötött sapkás drogdíler Laird (Jon Glaser) vagy Elijah befolyásos partnere, Dill (Corey Stoll) sztereotípiaként is megállta a helyét, és a néhány igazán vicces történetszál is leginkább hozzájuk fűződik.

Lena Dunham és Jenni Konner, a sorozat két kreatív agya azonban nem kap elég elismerést a széria kivételes ambiciózussága miatt. A főhősök egymásba fonódó történetei mellett néha olyan lenyűgöző epizódokat villantott a Girls, amelyek kerek történetként szinte egy külön dimenzióba helyezték az aktuális karaktert. A második évadban Hannah fejlődésének egyik mérföldköve, amikor egy egész hétvégés viszonyba kezd szomszédjával (Patrick Wilson), az ötödik évad csúcsa a házas Marnie rémálom/tündérmese-szerű Central Park-i kalandja az exével, a friss Hannah-sztori, amelyben elvi vitába kezd egy idősebb íróval (Matthew Rhys), az egyik legizgalmasabb Girls-epizód, pedig szinte végig egy szobában játszódik.

Hannah és Chuck Palmer (Matthew Rhys) a 6. évadban
©

Innentől a hatodik évadra vonatkozó spoilerek is előfordulnak!

Bár a Girls nézhetőségét mindig is megnehezítette az, hogy teljesen érthetően csak vonakodva képzelte magát a néző a maguknak való, önfejű karakterek helyébe, az utolsó évadra tényleg sikerült egytől egyig minden főszereplőt megutáltatni a heves érzelmekre hajlamos közönség körében. Amik azonban évadokon keresztül idegesítő jellemvonásoknak tűntek, a végére értelmet nyertek. Marnie végtelen önzősége, Jessa és Adam kétségbeesett csatái a hétköznapi élettel szemben, Shosh kibírhatatlanul energikus különcsége mind szándékosan vezettek a sorozat végkifejlete felé.

Persze nem a Girls lenne, ha az igazi finálét nem az utolsó epizód előtt lőtték volna el. A Goodbye Tour című részben látható utoljára együtt a négy főszereplő. A New Yorkon kívül munkát találó Hannah véletlenül keveredik az ellenséges Shosh eljegyzési partijára, ahol a meghívott Jessa és Marnie társaságában a vécében tartanak egy utolsó nagy megbeszélést: vége a nagy barátság illúziójának, ideje túllépni, felnőni.

Jessa (Jemima Kirke) és Hannah a 6. évadban
©

A záróepizód egy gyönyörű epilógus. Egy öt hónapos ugrás után Marnie és Hannah minden frusztráltságukkal együtt közösen nevelgetik az utóbbi babáját, de közben egymás agyára mennek. Harmadikként Hannah anyukája csatlakozik a vidéki ház nevelőosztagához. Nehéz találni három ennyire különböző nőt, de a szükségszerű érzelmi robbanás után végül megtalálják a közös hangot – igaz, az idáig vezető út telefonszexet, anyatejet és vörösbort is tartogat.

A legutolsó másodpercek Hannah arcát mutatják, amint végre sikerül megszoptatnia gyermekét. Lehet, hogy ez az a pillanat, amikor – már a harmincon is túl – tényleg felnőtté vált. Persze valószínűbb, hogy csak megtanulta kiélvezni azokat az apró pillanatokat, amelyek mindig valami még keményebb életszakasz előtt következnek. Talán a nézőkkel együtt Hannah is egy mosollyal intézi el, hogy vége a huszonéves műgondoknak, és itt kezdődik az élet.

Kapunyitási pánik - jönne az Y generáció, ha lenne hova

"Ezek a fiatalok csak a telefonjaikat nyomkodják" - elemzi manapság röviden a helyzetet sok szülő. A huszonéveseknek viszont e (alapvetően törvényszerű) konfliktus mellett egy sokkal nagyobb problémával is meg kell küzdeniük: a bizonytalan gazdasági helyzet és a rohamos technikai fejlődés miatt már nem tudnak évekkel előre tervezni, ez pedig rányomja a bélyegét mindennapokra, kapcsolatokra, álláskeresésre.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!