Hercsel Adél
Hercsel Adél
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Nem állítja, hogy az új regényében felvázolt forradalom az egyetlen megoldás a dühös kiábrándultságra, ami most az országot jellemzi, de egy fegyveres harcba torkolló tüntetéssorozat jelen pillanatban reálisnak tűnik - véli Kemény Zsófi, akinek Rabok tovább című regénye már megjelenése előtt szélsőséges reakciókat váltott ki. Interjú.

hvg.hu: Rabok tovább című frissen megjelent, a mai magyar valóságra ijesztően hasonlító regényedben a kormány kitalálja, hogy újratemeti Mátyás királyt. A nagyszabású állami ünnepség reggelén bejelentik a fészekadót, amit 10 éven át kell fizetnie minden kivándorló magyarnak, továbbá kiderül, hogy fizetősek lesznek a gimnáziumok. Végül az ünnep során Hősök terén kitör a forradalom. Mondták már, hogy kösz, de inkább ne adj ötleteket?

Kemény Zsófi: Mondták. Amikor gondolkodtam rajta, hogy mi legyen a miniszterelnök ünnepi beszédében a nagy bejelentés, és kitaláltam ezeket, valami teljesen valószínűtlen, egyértelmű baromságot akartam írni, amiről ordít, hogy a kormány megőrült. Azóta két éve azért drukkolok, hogy nehogy tényleg elhangozzanak ezek a szavak, mert sajnos napról napra egyre kevésbé látszanak valószínűtlennek. A regénybe még 2015 elején, a legnagyobb slam poetrys fellendülés kellős közepén vágtam bele, és ugye a slam műfaja megköveteli, hogy az ember éjjel-nappal közéleti, politikai kérdésekkel foglalkozzon (főleg éjjel). Akkoriban rengeteg újságot olvastam, tüntetésekre, és a barátaim kisebb-nagyobb politikai rendezvényeire jártam, ismerkedtem, beszélgettem, azaz játszottam a tényekkel és a konteókkal. Sokkal szórakoztatóbb ötleteim is voltak, mivel lehetne egy népet még jobban megalázni, de tényleg úgy döntöttem, hogy egyelőre megtartom őket magamnak.

hvg.hu: Úgy tűnik, elég hamar kiábrándultál, mert a regényben megjelenített forradalom minden, csak nem romantikus, sőt. Jól gondolom?

K.Zs.: A regény írása közben nemcsak slammer voltam, hanem pszichológia szakos egyetemi hallgató is, akit elsősorban a szociálpszichológia érdekelt. És sajnos ez a tudomány az emberi nemből való kiábrándulás tudománya. A regényben csak annyit tettem, hogy végigondoltam, néhány számomra kedves ember hogyan viselkedne egy ilyen helyzetben, hogy rendeződnének át a prioritások. És eléggé tartok tőle, hogy valami ilyesmi bekövetkezik. Nem állítom, hogy a regényben felvázolt forradalom az egyetlen megoldás arra az egyre elkeseredettebben dühös kiábrándultságra, ami most az országnak azt a részét jellemzi, amelyet én látok. De egy fegyveres harcba torkolló tüntetéssorozat jelen pillanatban reálisnak tűnik. Annyi megvan, hogy elkezdtünk kiállni magunkért, de nem csináljuk elég erővel és következetességgel. Valamiért nem hisszük el, hogy képesek vagyunk megváltoztatni a rezsimet.

©

hvg.hu: Szerinted mi lehet az oka, hogy kevés hozzá a hitünk?

K.Zs.: Például az „egyik kutya másik eb” hozzáállásunk. Meg a 21. századi elkényelmesedés, az ember úgy van vele, hogy ő majd a laptopjával az ölében szépen végignézi-drukkolja a forradalmat, de odakint esik az eső, fúj a szél és túl sok a rendőr.

hvg.hu: A Rabok tovább a forradalmon belül az apák és fiúk regénye is. A történet szerint a leggyűlöltebb honatyák huszonéves gyerekei állnak a forradalom élére, ők gyújtják fel Budapestet és buktatják meg a miniszterelnököt. Miért gondoltad úgy, hogy pont ebből a rétegből kell kikerülnie a forradalom vezetőinek? Ők miért ilyen dühösek?

K.Zs.: A pszichológia szakon elég sokat tanultam arról, hogy a gyerekek hogyan működnek az elnyomó, autoriter szülők mellett. Közülük kerülnek ki azok, akik elég dühösek a szüleikre, de van elég önbizalmuk ahhoz, hogy elhiggyék magukról, hogy képesek elvezetni egy forradalmat. De a messiástudat mellett az is fontos, hogy ők vannak helyzetben. Konkrétan ők tudják, hol a fegyverraktár, és bennük bízik meg apa ezeréves haverja annyira, hogy a rendelkezésükre bocsásson közlekedési eszközöket, helyet a főhadiszállásnak és pénzt az ellátmányra. Természesen a későbbi viszontszolgáltatás reményében.

hvg.hu: A Könyvhéten lesz a Rabok tovább hivatalos bemutatója, de a regény máris rendkívül heves és szélsőséges reakciókat váltott ki. Vagy szívből gyűlölték vagy az egekbe magasztalták a könyvet. Mit szólsz ehhez?

K.Zs.: Viszonylag jól bírom a kritikát, és nem biztos, hogy örülnék, ha csak közepesen utálnák a könyvet. Igen, látom, érzékelem, hogy nagy zavar van a műfaji besorolásával kapcsolatban, sokakat idegesít, hogy nem értik, ez a könyv micsoda. Nem sorolható egyetlen zsánerműfajba sem, nem realista, nem pikareszk, nem klasszikus értelmében vett fejlődésregény, és nagyon nem romantikus lányregény. Na, ez például tudatos koncepció volt: nem akartam hasonlítani semmire. Egy sodródó elbeszélőm van, aki körül az események nem logikusan és egy cél felé rendezve történnek, mint azt a dramaturgia megkövetelné, sőt finoman fogalmazva a történet időnként nem marad a realitás talaján, ráadásul mindezt reflektálatlanul teszi. A szöveg párbeszédessége és élőbeszédszerűsége is sokaknál kicsapja a biztosítékot. Pedig ezt a könyvet már egészen moderált stílusban írtam meg az első, Én még sosem című ifjúsági regényemhez képest: abban a szereplők sz*rrá káromkodták magukat. Viszont úgy döntöttem, hogy a mondatok szintjén sem fogom vissza magam: nem kerek és szép mondatokat fogok írni, hanem furákat, gátlás nélkül. A saját mondataimat. Vagy másokét. És ha ez nem képez művészetet, hát akkor nem az.

©

hvg.hu: Az első dicsérő kritikákban és kommentekben viszont azt ünnepelték, hogy a könyv mennyire megszólította őket: „ez a mai tizen-huszonéves generáció hangja, végre.” Ez határozott célod volt?

K.Zs.: Nem célom, eszközöm. Ezt tudom. Ez vagyok én. Arról tudok hitelesen írni, amit ismerek, vagyis a saját környezetemről. És semmivel sem tudok többet a világról, mint a generációm. Persze azzal hízelgek magamnak, hogy az elbeszélőmnél azért valamivel többet. Bora úgy nézi a világot, ahogy a generációm: párhuzamosan futtatva több megnyitott csatornát. Asszociál jobbra-balra, és túl nagy teret enged az érzelmeknek, miközben folyamatosan gondolatnak álcázza őket. Legalábbis gondolatfoszlánynak.

hvg.hu: Nyilván mindenki csak a saját szűkeb közegét, a saját társadalmi rétegét ismeri behatóbban, de mégis, te milyennek látod a saját generációdat?

K.Zs.: Szerintem ez egy nagyon félreértett generáció. Folyamatosan le vagyunk sajnálva, mi Y-ok és Z-k. Én viszont egy csomó csodálatos, okos, érdeklődő, vicces, kreatív és tenni kész fiatal embert is látok magam körül. Nyilván vannak problémáink generációs szinten, az agyunk például biztosan máshogy mozog, egyszerre több dologra figyelünk. Persze szívás, ha nem megy hosszan a koncentráció egy dologra, de én hiszek benne, hogy az agy van annyira plasztikus, hogy ezt máshol kompenzálja valahogy.

hvg.hu: Visszhangjából ítélve, legújabb projektedet, az antiszexista rapet is sokan félreértik. Ez honnan jött és pontosan mit kell tudni róla?

K.Zs.: Ez egy rap EP, ami már régóta érett bennem. Mivel a rap-szcénában általában alig találunk nőket, és amúgy is egy megmondó műfajról van szó, szeretik kinyilatkoztatni a különböző rapszövegekben, hogy milyenek is a nők. Szóval mondjuk ki, a rap világa meglehetősen macsó világ. Ugyanakkor az a baj, hogy a szexizmusról nem lehet nem szexistán beszélni.

hvg.hu: Arra gondolsz, amikor kimondjuk, hogy a férfiak szexisták, lényegében ugyanúgy megbélyegezzük őket?

K.Zs.: Igen, és meggyőződésem szerint nem csupán a férfiak, hanem mindannyian szexisták vagyunk. Ha felmegy egy nő és egy férfi a színpadra, mindenkit a férfi mondanivalója fog érdekelni. A nőket is. Amikor mondjuk egy slam-esten néha előfordul, hogy vicces vagyok, utána mindig megkapom, hogy „lány létedre…”. Egy jó ideje tököm tele van ezzel a lenéző hangsúllyal és mondattal. Jó, a valódi raphez mondjuk egy kicsivel több ritmus- és prozódiai érzék nem ártana, ebben meg a flowban még fejlődnöm kell, de amúgy lány létemre miért ne tudnék jó és releváns szövegeket írni?! Kiakadtam, és végül írtam négy szöveget. Egyébként ezek közül nem mindegyik a szexizmusról szól, van egy, ami egy szép szerelemről. A zenét pedig egy fiú csinálta: Konsiczky Dávid, a Csaknekedkislány és a Ricsárdgír gitárosa, aki szintén kirándul ebbe a műfajba.

©

hvg.hu: Mondhatjuk, hogy az antiszexista rap-et, és úgy általában a rappelést provokációnak szántad?

K.Zs.: Kicsit igen. A kommentek alapján sikerült is, volt olyan, aki konkrétan meg is fenyegetett, a modern nyilasok például megüzenték, hogy várnak a Duna-parton. Nem szeretik, ha valaki más véleményen van, mint ők. De a hardcore hiphoposok közül is sokan szeretnék megvédeni tőlünk a műfajt. Közben viszont már az album megjelenésének másnapján egy csomó felkérést kaptunk: a Kolorádó fesztiválon debütáltunk, de fellépünk a Pride-on és a Bánkitó fesztiválon is. Úgyhogy egyelőre nem hagyjuk abba. A rapet azért is tartom kiváló médiumnak, mert fontos dolgokról lehet beszélni annak a közönségnek, akik a raptől teljesen mást szokhattak meg, teljesen mást várnak. Például mikor rappelne egy fiú a testképzavarról?

hvg.hu: Idézel belőle?

K.Zs.: „Kövér vagyok, és akkor még te is itt vagy! Nem égnek a kalóriák, odakint fagy. Minden reggel futok, magam odarakva, de nem futok ki, vigyázok a vonalakra! Nem érted csinálom, hanem magamér’, 50 kiló rengeteg, hadd ne legyek zabagép! A nagy seggemtől vagy tuti riadt, nem hagynék ki bulimiát buli miatt.”

hvg.hu: Ha jól értem, a rapper Sophie Hard művésznév szintén provokáció. Direkt választottál az új projektedhez pornós nevet, ráadásul a „rés” szó is meglehetősen áthallásos.

K.Zs.: Így egyben, hogy „Sophie Hard Piaci rés” az egy kijelentő mondat. Apám azt mondta, hogy ez a legjobb cím, amit valaha hallott, de baromira nem örül, hogy pont az ő lányához kapcsol hozzá BSDM-képzeteket. Na ekkor vált világossá, hogy a cím működik és arról szól, amiről kell, hogy szóljon: a női alkotó kiszolgáltatottságáról.

Névjegy – Kemény Zsófi

1994-ben született Budapesten, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumban érettségizett, a gimnáziumi évek közül egyet a berlini Walther Rathenau Gymnasiumban végzett el, majd az ELTE pszichológia szakán szerzett BA-diplomát. 17 éves kora óta slammel, ír verseket, novellákat, regényt, újabban rap szövegeket. Édesapja Kemény István költő, író, édesanyja, Szirmay Ágnes dramaturg, nővére Lili szintén költő, jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős filmrendező szakos hallgatója.

Könyvei: Én még sosem (regény, 2014), Nyílt láng használata (versek, 2015), Rabok tovább (regény, 2017).