Térey János
Térey János

Olvasmány hétvégére – csak úgy. A József Attila- és AEGON-díjas író regényrészlete a hvg.hu-n.

„VÉGSZÓT, LÍVIA!”, kéri Gróf.

„Állj meg, állj meg! – kiált Lívia. – Csak egy szúrásra! Egy halálos döfésre! Újra elhagysz! Húzd elő a kardodat, és irgalmazz!”

„Az irgalom már a kutyáké… – mordulok rá. – Nem öllek meg!”

Most jövök rá, hogy ez vegytisztán szexuális szöveg, idáig föl sem tűnt Schillernél, hogy ez a nő szúrásra, döfésre vágyik, azt a mindenit. Ideges ujjak a térdem körül. Senki sem vette észre, hogy rajta maradt a máz Lívia körmén?

Tüsszentés. Pokoli náthás, ömlik belőle. Nem adja, föl folytatja, mihelyst kifújta az orrát. Az anyajegyet nézem a szeme alatt, az arcát, ahogy kisimul. Nem mostad le a lakkot, bébi. Amália kisasszony egy héttel premier előtt festi a körmét.

„Ó, Teremtőm, minden irgalom atyja! Nem szerelemért könyörgök, mert tudom, hogy csillagaink ellenségként fordultak el egymástól… Csak meghalni szeretnék. Elhagyottan, elhagyottan! Nem élem túl. Látod, az ilyet egy nő nem éli túl.”

Hallom a doromboló altját. Utálom azt a jelzőt, különösen az alt előtt, hogy bársonyos, de mit csináljak, az övé tényleg az.

„Húztuk”, reccsen rá kedvesen Timi.

„Bocs. Neki csak meghalnia szabad.”

„Ezt is”, folytatja Timi.

„De mikor?”

„Tegnap.”

„Jó, de én itt voltam akkor?”

„Mikor akkor?”

„A reggeli próbán. Testben igen. Tovább.”

„Nem élem túl. Nézd, hogy remeg a kezem! Képtelen vagyok megölni magam! Ijeszt a fénylő penge…  Te a gyilkolás mestere vagy, neked ez olyan könnyű, használd a kardodat, én meg hadd legyek boldog, jó?

„Egyedül akarsz boldog lenni? Menj, én nem ölök nőket.”

„Féreg, te csak a boldogokat gyilkolászod, a nyomorultak mellett simán elgyalogolnál?”

Odamászik a többiekhez rimánkodni.

„Akkor legyetek ti irgalmasok, a főhóhér meghosszabbított kezeként! Van a pillantásotokban valami vérszomjas részvét a nyomor iránt…  A ti mesteretek egy gyáva szélhámos.”

„Mit beszélsz, hölgyem?”

„Nincs egy szál barátom? – háborodik föl Lívia. – Ezek között sincs egy szál barátom?”

Föláll: „Akkor Dido fog meghalni tanítani.”

Az egyik egyetemista célba veszi Líviát, Barna az. Még mit nem. Betámasztok elé, kihúzott pengével.

„Megállj, Moor szeretőjét csak Moor ölheti meg.”

És ledöföm. Nem elég jól. Akkor újra. Ne oda álljak, hanem emide.

Ma este ment először végig a Haramiák. Az utána következő eligazításon – mi így hívjuk, de fejmosásnak is szokás – Gróf olyan mond, hogy én is meglepődöm.

„Ma láttam először, hogy közöd van hozzá. Az Andromakhé búcsúját húzzuk, abban már sosem leszel jó.”

„Pista, ezt most komolyan…”

A többiek csak néztek, kuncogás, zavar. Mennyi munkám van benne. Azaz már csak volt.

Nem, igazán nem mondhatni, hogy minden körülmény az előadás ellen dolgozik. Megfojt, ha nem működik a díszlet, ha elakad, aminek forogni kéne. De ez most működik. Végzetes, ha valami nem pontos. Itt most minden és mindenki pontos, vagy jövő péntekre az lesz. Viszont a hangulat leverő. Végrehajtás van, lélektelenül.

„Magammal pedig az a fő bajom, hogy…”, kezdem a büfében, Timi bociszemébe nézve.

„Az átváltozást – néz vissza kegyetlenül Timi. – Az eredeti darab átváltozását nem tudod megjeleníteni.”

Az ilyen végérvényes kicsengésű mondatokkal várni szoktak. Ami próbán iszonyú mérgező, az az azonnali ítélkezés. Centit sem visz előre. De ez most nem azonnali, és próbákon is lassan túl vagyunk.

„Nem tudom? – kérdezek vissza. – Úgy érted, képtelen vagyok?”

„Dehogyis. Mostanáig nem voltál képes.”

„Igazad van. Vagy Schiller nem képes”, dünnyögöm hozzá.

Csak néz, szigorúan grimaszolva.

Hisztizni nem szoktam, vagyis de, csakis egyetlen esetben: akkor, ha technikai akadály merül föl. Az ellen nem tudok lépni. Ember ember ellen, az egy reális küzdelem. De a kurva technika? Kedvelem Grófot, a kéréseinek egy része jogos, csakhogy ahogy elkezdi boncolgatni a mozgásomat, az eddig dicsért szövegejtésemet, elkomorodom. Az a vehemens önfeledtség, amivel tavaly Hamletet próbáltam, amúgy is odavan. Sulyokkal az első pillanattól kezdve jól szoktunk együttműködni, és végig egy rugóra jár az agyunk. Gróf lassan letöri a játékkedvem.

„Figyelj, Alex – fordul hozzám Janika. – Amikor én nem érzek igazán a magaménak egy szerepet, apróságokat szoktam kitalálni. Például azt, hogy van valami a zsebemben, amiről csak én tudom, micsoda, és ezért vágok olyan, hű, de titokzatos képet.”

„Igen, ez remek, ez segíteni fog”, sóhajtom meggyőződéssel.

A kollégáim közül csak Janika érez velem. Ő legjobb közülünk, és mégis én kaptam Hamletet, miért? Sulyok a háta mögött azt mondta rá, hogy olyan, mint a régi nagyok fiatalon. (Mindig arra vágytam, hogy egyszer így beszéljenek rólam is: ebbe most belesápadtam.) Drámai mélység, komikusi ösztön. Tabáni tele van energiával, a szövegtudása a rendelkezőpróbától fölfelé fölényes (jó, az enyém se rossz). Ráadásul kedves is, és pozitív kisugárzása van, ami nem mindegy – mostani, atomizált állapotunkban. És ami kettőnket illeti: csodálatos, hogy soha, semmit nem kell megbeszélni vele, fél pillantásokból is megvan az összhang, még a levegőt is egyszerre vesszük, ritka az ilyen együttállás.

Nem látom „azt a remek csapatot”, amelyikről a sajtóban beszélni szoktak, amelyik nálunk, a Füstben az utóbbi tíz évben fölépült, „a műszaktól a sztárokig bezárólag”. Ebbe léptem be három éve én. És úgy tapasztaltam, hogy bár kirajzolódik valamiféle hierarchia, az sem tekintélyelvű, inkább csak életkoron alapszik. Gróf „igazi bizalmat szavazott nekem”, ahogy mások mondják az interjúikban.

A büfében fél egyig. Zsávoly, aki Spiegelberg, ma meglepő módon szótlanul. Rossz napja van, Gróf őt is lebaszta, vagyis össze is tarthatnánk, de persze, nem. Az is elég, hogy föllélegezhetünk: nem a kettőnk néma korszaka következett el. Őt húztam nemrég, amikor mindannyian kihúztunk egy nevet Gróf kalapjából, őneki kell premierajándékot vennem, szép feladat lesz. Megoldom, csak ne megint töménnyel intézzük el.

De rokonszenvet lelni őnála? Mélységet? Színészi távlatot?

„Ahol nincs, ott ne keress”, szokta mondani Sulyok.

Már félek bekapcsolni a mobilt, hogy hátha megint anyám hív apám állapota miatt. Előbb megyek zuhanyozni. És csak aztán.

 

Részletek a Káli holtak című regényből