Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Nemcsak színháztörténetet írt, hanem egy a politika beárnyékolta irodalmi és etikai vitát is kimozdított holtpontjáról Jordán Tamás 30 évvel ezelőtti, felkavaró József Attila-estje, amelyről a színész nemrég megjelent önéletrajzi kötetében csupán igen visszafogottan emlékezett meg.

„Papírforma szerint Jordán Tamás estje bőven felér egy kegyeletsértéssel; valójában ennek épp az ellenkezője történik” – foglalt állást az 1980-as évek közepe óta a kulisszák mögött dúló parázs vitában Pályi András. A manapság íróként is magasan jegyzett színikritikus ritkán ragadtatta magát effajta elismerésre. A Radnóti Színpad Amit szívedbe rejtesz című bemutatóját azonban a Jelenkor hasábjain 1987 augusztusában olyan színháztörténeti eseménynek ítélte, melyről „évtizedek múlva is beszélni fogunk”. Véleményével nem állt egyedül, az Élet és Irodalom kolumnistája, Koltai Tamás ugyancsak lelkesen méltatta az „Isten- és eszménykísértő vállalkozást”, amely a színházi évad zárultával elnyerte a színikritikusok különdíját is.

A sajtót tüzetesebben olvasóknak azonban már a maga idejében feltűnhetett az, ami színházi berkekben közszájon forgott, hogy Jordán produkciója az Aczél György nevéhez kötődött 3 T-s kultúrpolitika szűrőjén a tűrt kategóriába is csak nehezen préselődhetett át. Az efféle ügyekben „iránymutató” pártlap, a Népszabadság még csak szóra sem méltatta, de hallgatott róla az úgymond „mértékadó” Magyar Nemzet is. És a Magyar Hírlapban sem szabályos kritika jelent meg. Valachi Anna irodalomtörténeti eszmefuttatásként csempészte be a lapba azt a véleményét, hogy nagyon is szabad volt színre vinni József Attila Szabad-ötletek jegyzéke, két ülésben című, „lelki intimitásokkal, s olykor trágárságokkal” teli, megrázó önvallomását.

Az irodalomtörténeti következményekkel is járó bemutató históriáját önéletrajzi kötetében Jordán is felvillantja. Emlékeiben azonban a kultúrpolitikai skandalumról mára a „mély katarzist” kiváltó szöveggel való első találkozására helyeződött a hangsúly. És arra a belső vívódásra, miként lehetne „a szeretetéhséget, a valahová tartozás sóvárgó vágyát” obszcén szavakkal kifejező művet úgy tolmácsolni a színpadról, hogy az a nézőben megbotránkozás helyett megrendülést keltsen.

„Noha elképzelhetetlen volt, hogy ezt valaha bármely színpadon el lehetne mondani, mégis fejembe vettem, hogy megpróbálom” – folytatta az emlékidézést a színész. Miután bebiflázta a „szertelenül csapongó” 2327 sort, lakása konyhájában, „az éjszaka zümmögő csöndjében, olyan hangvétellel, ahogy a barátok négyszemközt lelkizni szoktak”, József Attila szavaival vallotta meg önnön elveszettségérzését kaposvári kollégájának, Spindler Bélának. „A hatás minden elképzelést felülmúlt... s a kísérlet meggyőzött arról, hogy igenis, ez másokra is tartozik. De hogyan? Nagyon szaporátlan lenne egyenként a konyhánkba hívni az embereket.”

©

Ekkor villant be a szinkrontolmács-berendezés ötlete: „Rajtam egy mikroport, a nézőkön a füles... mintha mindenkinek külön-külön a fülébe suttognám a gyónást”, így már a lehető legtermészetesebben lehetett kimondani a „pina, picsa, fasz, segg vagy baszni” szavakat is. „Ez a megoldás paradox módon egyszerre teremt szokatlan intimitást színész és közönsége közt, habár bizonyos elidegenítő effektust is magában rejt. Mindenesetre Jordán így megszabadul attól a kötelezettségtől, hogy mindig minden helyzetben a publikum felé kelljen fordulnia és fennhangon szólania, ami a hagyományos vers- és szövegmondás egyik bénító átka volt” – igazolta vissza már idézett kritikájában Pályi a technikain messze túlmutató színpadi újítást.

Az 1987. április 9-ei bemutató a reveláció erejével hatott, s a jegyüzérek még a következő évadokban is nagyot kaszáltak. Ám az még az előtte való napokban is kérdéses volt, hogy lesz-e premier – árulta el hét évvel ezelőtti interjúkötetében a Radnóti Színház (akkor még Színpad) direktora. Bálint András elmondása szerint a hivatal – ez esetben a fenntartó Fővárosi Tanács – packázásait azzal sikerült semlegesítenie, hogy meghívta egy bemutató előtti előadásra a „neves és pártkörökben is befolyásos irodalmárt”, Király Istvánt, aki a darab végén megrendülten zokogott, s „még aznap felhívta Aczél Györgyöt, és mehetett az előadás”.

Mérlegelés

Egy József Attila-vers miatt ment kis híján ölre Latinovits Zoltán és Jordán Tamás. A két színész az 1970-es évek közepén – „némi italt” elfogyasztva – arról vitatkozott mind hevesebben, hogyan kell a Levegőt! című remekmű első versszakát tolmácsolni. Latinovits szerint, mivel a magyar költészet legszebb tájleírásáról van szó, a „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?” strófát lassan, a látványban gyönyörködve, tehát merengve kell mondani. Vele szemben Jordán azt állította, hogy a zaklatott költő felháborodásának („Aktákba írják, miről álmodoztam”) már az első sorból ki kell derülnie. Ez csupán egyetlen epizód Jordán minap megjelent, Hátrametszés című önéletírásából; Major Tamásról, Ruszt Józsefről vagy az egykori társ Lázár Katiról hasonlóan érdekfeszítő történetek sorakoznak Az életem – tétre, helyre, befutóra alcímű kötet oldalain.

     Pályájára visszatekintve a mindmáig nyughatatlan színész sajátos mérleget is von: „Summa cum laude eredménnyel megtanultam, hogy mit szabad és mit nem szabad.” Ám ez az önironikusan önkritikus megállapítás meglehetősen duplafenekű. Arról ad ugyanis számot, hogy a „fortélyos félelem” igazgatta világban miként kellett megtalálni a hangot a stupiditással, s ezáltal miként lehetett mégis birkózni (olykor: megbirkózni) a lehetetlennel. Ez olykor szakmai álarcban tornyosult a geodéta végzettségű (értsd: színművészeti főiskolai diploma nélküli) „amatőr” elé, utóbb és gyakrabban a politika gáncsoskodásai közepette a tiltott-tűrt mezsgyéjén egyensúlyozó Egyetemi Színpadon és a kaposvári színház fénykorában, aztán az általa alapított Merlinben, majd a Nemzeti Színház élén és persze jelenlegi legkedvesebb „gyermekeként” a  Weöres Sándor nevét viselő szombathelyi kultúrkombinátban.

A „szuggesztív erejű” április 6-ai főpróbáról – a közeljövőben, a Tények és tanúk sorozat új darabjaként megjelenő – naplójában Király úgy fogalmazott: „A fejhallgató egy ember belső életébe visz be. Jobban érződik, milyen végtelen emberi szenvedés felett élnek a versek.” Arról viszont még titkos naplójának sem számolt be, hogy a 8-ai „hosszas beszélgetésen” mivel győzte meg a kultúra fura urát.

A Szabad-ötletek „problémája” jószerével egyidős magával a művel, amit József Attila 1936 májusában valóban két ülésben vetett papírra, pontosabban addig írt, amíg a füzet 173 oldala teli nem lett. A „kísérteties irományból” csupán a költő öngyilkossága után jelentek meg részletek, amiket a barát és értő kritikus, Németh Andor adott közre. Az olvasóban ebből a válogatásból kialakuló kép azonban „jócskán eltér attól a képtől, amely a teljes szöveg ismeretében jöhetett volna létre” – írta a nevezetes opus kiadástörténetét 2009-ben kismonográfiában feldolgozó Zsák Judit.

Az első közreadó azzal, hogy kirostálta az öngyógyítással (is) próbálkozó József Attila szövegéből a trágár szavakat, költői szépségű verstöredékekké csupaszította a művet. Amelynek alkotás voltáról a teljes hiteles szöveg ismeretében, még 1991-es közreadása előtt és után is változatlan hevességgel dúlt és dúl a mára fél könyvtárnyira duzzadt vita, éspedig korántsem csak irodalomtörténészi, hanem pszichoanalitikusi és persze azért politikai berkekben is. Tétje volt ugyanis annak, hogy minek tekintendő a kétüléses feljegyzés: saját magának, esetleg analitikusának terápiás célzattal írt asszociációs füzérnek vagy a szürrealista poéták által előszeretettel űzött „automatikus írásnak”.

A Szabad-ötletek műfaji meghatározásának kérdése az 1950-es évekre nyúlik vissza. A füzet ugyanis az évtized közepén került a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokába – és szinte azonnal a titkos-tiltott szövegek páncélszekrényébe. József Attila első monográfusa és művei kritikai kiadásának sajtó alá rendezője, Szabolcsi Miklós – akinek egyébiránt jelentős szerepe volt a kultúrpolitika alakításában is – a Szabad-ötletek két és fél ezer sorából másfél százat ugyan 1967-ben ismét kinyomtathatónak ítélt, ám az egészet „kórlelet értékűnek” minősítette. „A beteg ember méltóságának tisztelete” nem engedi meg az illetlen kíváncsiskodást még akkor sem, „ha azt nagy költő írta” – érvelt még az 1980-as évek közepén is. Akkor, amikor már „százak, ha nem ezrek nyilatkozhattak úgy: olvastam, rettenetes, nem szabad közzétenni” – jellemezte az abszurd helyzetet a József Attila-kutatás mára legtekintélyesebb személyisége, Tverdota György.

József Attila, 1935. szeptember 21.
©

Az irodalomtörténész több kollégájával, elsősorban szerkesztőtársával, Horváth Ivánnal és a textológia nagymesterével, Stoll Bélával akkor már nagyban készülődött Az ismeretlen József Attila alcímű, a költő más analitikus szövegeit is magába foglaló forrásközlő tanulmánykötet publikálására. Már csak azért is, mert az évtizedekre páncélszekrénylétre ítélt füzetből kezdtek közkézen forogni a meglehetősen pontatlan, félreolvasott, félregépelt variánsok. S ezek már nemcsak gépiratban terjedtek, hanem nyomtatásban is, mivel 1983-ban az amerikai emigrációban megjelenő, Arkánum című avantgárd irodalmi folyóirat is közölte a – hibáktól hemzsegő – szöveget. A meglehetősen hányatott sorsú, ám mára alapművé vált, Tverodota–Horváth szerkesztette kiadvány azonban csak a rendszerváltás után jutott nyomdafestékhez, korántsem függetlenül a szabadabb politikai, szellemi légkörtől.

Az ügy szellemi fordulópontja viszont napra meghatározható. 1988. szeptember 26-án egyfajta tudományközi eszmecserére, informális döntéshozatalra gyűltek össze az addigra ádáz vitába keveredett felek a Kossuth Klubban. Az alapkérdésben – hozzátartozik-e József Attila megértéséhez az analitikus feljegyzések ismerete, vagy sem – ugyan változatlanul megoszlottak a vélemények, ám akkor már jószerével nem akadt senki a zsúfolt teremben, aki ne látta volna Jordán Tamás szóban forgó estjét. A legfőbb ellenző a tabudöntésekben korábban élenjáró pszichológus, Popper Péter volt, aki a fülhallgató ellenére is úgy érezte magát, mintha hálószobában kukkolna. A felszólalók többsége azonban, ha ambivalens érzésekkel is, de kezdte osztani azt a vélekedést, amelyet Garai László fogalmazott meg a Kritika hasábjain. „Ha előre megkérdezett volna Jordán Tamás, hogy lehet-e és szabad-e színre vinni József Attilának ezt az írását, számos – esztétikai és etikai – érvem lett volna, hogy lebeszéljem vállalkozásáról. (...) Szerencsére azonban nem kérdezett meg.”

A cikk a HVG 2017/06. számában jelent meg.