Potozky László
Potozky László

Nyár, család, bicikli.

Piros. Ez tűnik fel először. Hogy nagyon piros. Annyira, hogy vastagabb tőle a váza. Ötéves vagyok, egy poros, Galacról kivezető hídon állok, kerregve gurul el mellettem a bicikli, rajta egy román fiúval. Húzza maga után a tekintetemet, látom a gyereket, ahogy a rövidre nyírt hajából hátul kilóg egy hosszú tincs, és izzadságtól sötéten tapad a tarkójára, de azért ficánkol is egy kicsit a menetszélben, akár a német focistáknak. Én is olyan biciklit akarok, mondom apámnak, ahhoz előbb meg kéne tanulni, fiam, feleli. Elhatározom, hogy amikor legközelebb anyám elvisz a fodrászatba, kérni fogom, hogy nekem is hagyjanak olyan farkincát, hátha lesz tőle biciklim. Most a világítótoronyhoz megyünk, de én nem merek felmászni a létrán, pedig az épület alig magasabb apámnál. Ne félj, foglak, mondja, én meg csak rázom a fejem. A magasból túl nagy lenne a tenger, nem akarok beleesni.

Kék. Nem ez az eredeti színe, apám mázolta át, göcsörtös a festés. Virágládákat tartott rajta nagyanyám a teraszon, sose gondoltam volna, hogy egyszer megint bicikli lesz belőle. Földszínű erek folydogáltak a csövein, amikor nagyanyám a muskátlikat öntözte, precízen, a szájával csücsörítve, és mégis folyton túltöltötte a vizet. Miért öntesz olyan sokat? kérdeztem, hogy ne szomjazzanak, felelte nagyanyám. Vesebeteg, és soha nem ihat annyit, amennyit szeretne, legalább a növényeknek ad eleget. Lentről nézem, ahogy megdönti a műanyag edényt, félek, nehogy összeessen, és meghaljon. Aztán ott ülök a Pegason, egyedül az ülése új meg a gumik, szégyellem. Szerencsére senki se lát, apám kihozott a rutinpályára, hogy megtanítson kerekezni. Ne félj, foglak, mondja, nyomd a pedált, tartsd a kormányt, ez az, ne nézz vissza! Látom, hátrafelé lépked, hogy azt higgyem, hosszabb távot tettem meg, elesek, recseg alattam a porladozó beton. Apám felsegít, leporol, és közben arra gondolok, hogy focistafarkincám sincs. Szó se lehet róla, fiam, mondta apám, mi nem vagyunk bunkók.

Carnielli. Ez a márkája a piros biciklinek. Húsz év múlva pillantok meg egy ugyanolyant a Thökölyn egy bringabolt kirakatában. Sietnem kell a Keletibe, mégis megtorpanok, bámulom. A hátsó tengelye kicsit rozsdás, rég nem használhatták, de ha behunyom a szemem, még mindig hallom a kerregését. Arra nem emlékszem már, mi lett az újrafestett Pegassal, a virágtartóval. Bárcsak annak idején felmásztam volna a világítótoronyba apámmal.

Piros és kék. Nagyanyám bőrén a foltok. Nem öntözi már a virágokat, nincsen ázott földszag, az ágyból néz ki a teraszra. Vagy nem is a teraszra, inkább a szoba felső sarkába szivárog a tekintete. Csodálkozó, mint nekem, amikor gyerekkoromban a felfoghatatlan dolgok történtek. Odaállok az ágya mellé, nyitva a szeme, próbálok bekerülni a látómezejébe. Itt vagyok, vegyél észre, én vagyok az. Eltátott szájjal mered a semmibe, furán néz, mintha árnyék lennék, egy adag halvány sötétség a levegőben.

A múltkor itt álltam a szobában, telefonáltam, és hirtelen rájöttem, hogy ott felejtettem nagyanyámat a bejárati ajtó előtt. Kiszaladok, a lépcsőház korlátjára támaszkodik, piheg, szeretném, hogy csücsörítsen, mint virágöntözés közben, de lefittyen a szája. A hóna alá nyúlok, ne ess el, kérlelem, de a súlya mindkettőnket leránt a földre. Az arcán ott van, hogy sajnálja, ne haragudj, fiam, suttogja. Fel akarom emelni, nem bírom, maradok hason, kapaszkodj a lábamba, mondom, nem hagylak itt, és próbálom behúzni a lakásba. A szomszédok állnak a folyosón, nézik, ahogy kúszom, hallgatják, hogy nagyanyám nyög. Lesik a kínlódását, ha egyszer felállok innen, megölöm őket mind. A küszöbbe kapaszkodom, de nincs erőm bevonszolni magunkat.

Most már nem félek, hogy nagyanyám meghal, hanem bárcsak menne végre, ezt kívánom. A lényeg az, hogy ha korán ébredek, semmiképp se szabad visszaaludnom, olyankor jönnek ezek az álmok, és egész napra belém szorulnak. Megyek tovább az utcán, végig a Thökölyn, figyelem a járdatéglák mintázatait, és fejben hátrafele biciklizem. Legalább apám legyen közel.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!