szerző:
Tossenberger Tamás

Tóth Evelin Eszter magyar középosztálybeli családból, külföldi ösztöndíjakkal jutott el a világ egyik legjobb egyetemére, az amerikai Yale-re, ahol most azt az életet élheti, amelyről tizenéves korában csak a tévén keresztül álmodozott. Praktikákról, a különbözőség ünnepléséről, önkéntességről, kritikai gondolkodásról, a tapasztalás fontosságáról és Trump Amerikájáról is beszélgettünk a 23 éves diákkal. Interjú.

Egy nagy presztízsű amerikai egyetemen, a Middlebury College-ban idén nyáron 552 ember közül lettél évfolyamelső, ami a világon a legtöbb diák számára elérhetetlennek számító Yale Egyetemre is jó ajánlólevél volt. Mielőtt a Yale-t elkezdenéd, világkörüli útra mész - ahogy tizenhét éves korod óta mindig, ösztöndíjjal. Hogy sikerült mindezt felépítened Kőbányáról, egy átlagos magyar családból?

Klisésen hangozhat, de általános ötödikben, a Girlmore Girls című sorozatot nézve tényleg arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egyszer olyan mesés környezetben, olyan intellektuális közegben tanulni, mint Rory, a Yale-re járó főszereplő lány. Hogy ezt most elértem, az valóban hihetetlen, de hogy pont itt kötöttem ki, már nem volt ennyire tudatos és egyértelmű tervezés eredménye.

A családban senki nem tanult külföldön korábban, és a környezetemben sem lebegett előttem hasonló példa. Viszont mindig is szorgalmas és értelmes gyerkőcnek számítottam, kitűnő voltam, a nyelveket pedig különösen szerettem; a Városligeti Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolában kezdtem, a Szent László Gimnáziumban pedig olasz kéttannyelvűbe jártam. Ez nagyon fontos alap volt, 11-es koromban már felsőfokon beszéltem mindkét nyelvet, és ekkoriban már megvolt bennem a késztetés az ismeretlen felé is; teljesen önállóan kezdtem ösztöndíjak után keresgélni. Sokáig csak milliókba kerülő ösztöndíjakat, vagy diákcsere programokat találtam, míg rá nem bukkantam a United World Colleges nevű ösztöndíjra a gimi üzenőfalán. Ez egy kétéves tanulmányi program, melynek végén nemzetközi érettségit kapunk. A pályázat többfordulós, amely egy esszéírással indul, amit személyes találkozó követ és végül egy hétvégi ottalvós táborral fejeződik be. 2011-ben, amikor én jelentkeztem, 265 tanulóból választottak ki öt diákot, akik öt különböző országban fejezhették be a gimnáziumot.  Bár az olasz miatt a szüleimmel nagyon Olaszországra számítottunk, végül Szingapúrban kötöttem ki.

Tóth Evelin Eszter
©

17 évesen vágtál neki a teljes ismeretlennek. Hogy élted meg te és a családod?

„Azt csináld, ami boldoggá tesz” – ez volt nálunk mindig a családi mantra, úgyhogy, ha nem is ujjongtak, hogy ilyen messze megyek, mindenben támogattak. Én pedig mindig vágytam a nemzetközi közegre; emlékszem, a közvetlen környezetemben egyetlen kínai kislány volt csak általánosban, neki is egyből a barátja akartam lenni.  A United World College of South East Asia (UWCSEA) nevű szingapúri középiskolában kapásból 60 különböző nemzetiségű diákkal találtam magamat egy közösségben és rögtön mindenféle elképesztő élettörténettel találkoztam: járt ide ugyanúgy indonéz milliomos család csemetéje, mint a legszegényebb szenegáli faluból származó diák. Volt olyan ismerősöm is, aki erdőben bujkált a családjával a kelet-timori konfliktusok idején, és egy oda szervezett UWCSEA-konferenciának köszönhetően került végül erre az elit képzésre. Az egyetem egy nagy olvasztótégely volt, ami nem csak, hogy a különbözőségek elfogadására, hanem azok kifejezett ünneplésére nevelt. Ebből a nyitott szellemiségből is adódóan kötelező volt pl. önkénteskednünk, a tanrendnek kifejezetten fontos része volt, hogy felelősséget vállaljunk egy közösségért. Én pl. sérült gyerekek lovaglóóráin segítettem be Szingapúrban, illetve egy egyhetes külföldi projekt keretében egy környező ország adott társadalmi problémájával kellett foglalkozni, így kerültem Vietnámba, ahol angolt és matekot tanítottam egy gyermekotthonban.

A metropolita szingapúri közeg jó bemelegítés volt, hogy színvonalas amerikai egyetemre menj tovább. Hogy nézett ki ez a folyamat?

Szingapúrból lényegesen jobb rálátásom volt a világ top egyetemeire, mint Magyarországról. A suliban mindenkinek volt személyre szabott mentora, aki segített felderíteni a lehetőségeket. Bár imádtam Ázsiát, rájöttem, hogy a kisebb amerikai egyetemek szuper ösztöndíjakat adnak, ezért 6 intézménybe is beadtam a jelentkezésemet. Ezen a ponton már rengeteget számított a szingapúri háttér: pl. az ott végzett, majd később neves amerikai egyetemeken tanuló volt diákok is segítettek a tapasztalataikkal (volt pl. olyan nagymenő alumni, aki egy felhőkarcoló legtetején levő irodájában fogadott). Így a felkészülés alatt már tudtam pl., hogy az amerikai egyetemek nem feltétlenül arra kíváncsiak, hogy te milyen tárgyakat akarsz tanulni, sokkal inkább érdekli őket a személyiséged, hogy mit tudnál hozzáadni a közösséghez. Az egyébként rettegett SAT-felvételire (SAT – az amerikai egyetemek felvételi szabványtesztje) is nagyon alaposan felkészítettek, erre egy sima magyar gimiből borzasztó nehéz lett volna felkészülni.

©

Fel is vettek a Vermont állambeli Middlebury College-ba, amely egy tipikus amerikai elitegyetem, „mint a filmekben”. Milyen volt az itt töltött 4 év?

Fontos, hogy nem csak az egyetemtől kaptam pénzt, hanem a kizárólag UWC-s diákok által megpályázható Shelby Davis ösztöndíjon keresztül is, így sikerült finanszírozni az egyébként csillagászati tandíjat és megélhetést (évi 65 ezer dollár). Shelby Davis egy olyan tehetős amerikai üzletember, aki hatalmas összegekkel támogatja a továbbtanulni akaró, de erre anyagilag esélytelen diákokat. Az első egyetemi évet itt arra szánhatod, hogy kitaláld, milyen irányba indulsz. Ezért is tart 3 helyett 4 évig az oktatás. Én már a Middleburyt is azért választottam, mert tudtam, hogy nagyon erős a környezetvédelem oktatás, - ami a nyelvek mellett a legjobban érdekelt - de volt, aki pl. ebben a kísérleti évben jött rá, hogy nem közgazdász szeretne lenni, hanem táncművész. Ettől függetlenül az én látásmódomnak is jót tett, hogy hallgathattam például Fellini filmművészetéről vagy afrikai vallásokról is ez idő alatt. A külföldi diákokat itt is imádták, főleg azért, mert új perspektívákat hoznak be: egy nemzetközi politika órán például nagyra értékelik, ha helyiektől hallhatnak egy-egy helyspecifikus témáról.

A világ topegyetemei között hagyományosan túlsúlyban vannak az amerikaiak. Szerinted mik az alapvető különbségek az amerikai és a magyar felsőoktatási rendszer között?

Nagy különbség, hogy a tanórákon átlagban 18-an vannak (habár volt olyan órám, ahol 4-en voltunk), így sokkal bensőségesebb a viszonyunk a tanárokkal. Bevett gyakorlat, hogy meghívnak minket magukhoz, ismerjük a családjukat. Talán ebből is adódik, hogy nagyon bíznak bennünk, így például teljesen természetes, hogy teszt közben kimennek a teremből. Ezt academic honestynek nevezik. Mivel folyamatosan vannak tesztek és beadandók, nem egyetlen nagy hajtós időszakra kell készülni, rá vagyunk kényszerítve az állandó mentális jelenlétre. Az pedig teljesen természetes, hogy ha nem érted, miről van szó, akkor kérdezel és megbeszéled az előadóval. Ez így elmondva elég egyszerűen hangzik, de Magyarországon valahogy még sincs beágyazott kultúrája a kérdezésnek.

A másik nagyon fontos különbség szerintem a kritikai gondolkodásra való tudatos nevelés. Magyarországon erre engem sosem tanítottak, itt viszont kódolva van az oktatásban, hogy egy-egy témát minden oldalról körbejárj és alkoss róla önálló véleményt. Nem arról van szó, hogy a professzor elmondja neked a „tudást” te pedig visszaadod. Ezért soha nem is kellett memorizálnom dolgokat, sokkal inkább a rendelkezésre álló információkból kellett visszaadnom, hogy én hogyan értelmezem az adott témát. Saját magadnak kell levonni a tanulságokat.

A harmadik fontos filozófiai különbség az önkéntesség szerepe. „Adj vissza a közösségnek!” – ez itt nem csak frázis, hanem tényleg alap. Az érzékenyítésnek egy nagyon fontos eszköze, hogy a dolgokat a saját bőrünkön, a tantermen kívül tapasztaljuk meg. Például egy önkéntes út során mélyedtem bele a Haitin tevékenykedő NGO-k munkájába. Az egyetem támogatásával Costa Ricába és Malajziába is önkéntességen keresztül jutottam el, ahol kávéültetvényen és tengeri teknősöket védő projekteken dolgoztam.

©

Az előzőhöz szorosan kapcsolódó fogalom az experimental learning, a tapasztalaton alapuló oktatás. Ez nem csak az önkéntességen keresztül valósul meg, hanem konkrét szakmai projektekben vehetünk részt, már nagyon korán. Az egyik szemináriumon fél éven keresztül dolgozhattunk a Vermont Energy Action Network nevű helyi szervezettel 4-5 fős csapatban. Az együttműködés során az volt a feladatunk, hogy elérhetővé tegyük a megújuló energiát az alacsonyabb társadalmi rétegek számára is a környéken. Nagyon jó élmény volt egy ilyen partneri kapcsolatban dolgozni; nekünk diákoknak óriási motivációt jelentett, hogy konkrét társadalmi problémát oldunk meg és nem a professzor fiókjának alján landol a munkánk. Arról nem is beszélve, hogy így sokkal jobban el tudtunk mélyedni a témában.

Ösztöndíjakkal és egyéb tanulmányi lehetőségeken keresztül 7 országban éltél már hosszabb-rövidebb ideig, sokkal többet láttál a világból, mint egy átlagember egész életében. Mi volt a legmeghatározóbb élményed?

Talán az, amikor Peruban kecsua bennszülöttekkel interjúzhattam a klímaváltozásról egy egyetemi nyári gyakorlaton. A helyiek egytől egyig arról számoltak be, hogy a klímaváltozás miatt nem működnek már azok a bevett módszerek, amiket a közösség ősidők óta ugyanúgy alkalmaz. Ekkor nyilallt belém úgy igazán, hogy a klímaváltozás mennyire nem absztrakt, távoli dolog és hogy kizárólag ezzel szeretnék foglalkozni a jövőben.

Mindenféle nemzetiségű emberrel érintkezel. Mit kezdenek azzal az információval a környezetedben, hogy magyar vagy?

Nagyon semmit. Ez nem igazán fontos. Ha mégis szóba jön, hogy Magyarország, akkor – nem mondok újat – Puskást emlegetik még mindig. Inkább akkor jön elő, ha éppen bekerülünk a nemzetközi sajtóba valamivel. A migránsválság kezdetén például kaptam a kérdéseket, hogy mi történik a Keleti Pályaudvarnál. 

Ha már szóba hozod a bevándorlást: belülről nézve, külföldiként, mennyiben változtak meg a mindennapok a bevándorlásellenes Trump Amerikájában?

Néha egészen szürreálisnak tűnik, ami azóta itt zajlik. Ilyen politikai helyzetben különösen felemelő élmény volt, hogy 552 társam közül, magyarként lettem évfolyamelső a Middleburyben. Talán jó példa arra, hogy nem olyan felesleges bevándorlókra költeni. Ezzel együtt az is látszik, hogy nem feltétlenül „vagy biztonságban”, ha menő egyetemen jól teljesítesz.  Az egyik egyetemi barátom, aki anno részt vett az „arab tavasz” mozgalomban, például több évig azért nem ment haza a családjához, mert félt, hogy a politikai helyzet miatt bajba kerülne otthon. Erre föl most a trumpi rendeletek miatt kell azzal szembesülnie, hogy nem tanácsos hazautaznia. Engem személy szerint Trump klímaszkeptikus politikája külön is ösztönöz, hogy ezen a területen dolgozzak, viszont az már tőle is függhet, hogy pl. tudok-e majd Washingtonban dolgozni ebben a témában.

©

A következő pár évben még biztosan az Egyesült Államokban maradsz, hiszen kezded a környezetvédelem mesterszakot a Yale-en, Connecticut államban, New Haven városban. Előtte viszont világkörüli útra mész, ugyancsak ösztöndíjjal.

Igen. Idén júliustól (cikkünk közvetlenül az út előtt készült – a szerk.) 12 hónapon keresztül 7 különböző országban fogom kutatni a klímaváltozást a Thomas J. Watson ösztöndíjjal. A díj lényege, hogy egy éven át fedezi az utadat, mely alatt bizonyos elhivatott tevékenységet végezhetsz. Különösképp örülök a szerencsének, hogy nekem adták ezt a lehetőséget.  Sri Lanka, Nepál, Bután, Tajvan, Új-Zéland, Chile, Ecuador lesz a menetrend, a különböző projekteket pedig útközben fogom megszervezni magamnak. Alapvetően nemzeti parkokban dolgozom majd, minisztériumi emberekkel, helyiekkel interjúzom, megfigyelek. Közben igyekszem megismerni magát az országot is.

Magyarországon évről évre több diák szeretne külföldön tanulni, a te példád pedig azt mutatja, hogy kellő nyitottsággal és elszántsággal akár a világ legjobb egyetemei is elérhetőek innen. Milyen tippeket adnál a hasonlóan motivált, pályaválasztás előtt álló diákoknak?

Megint klisét mondok, de ezek nem véletlenül működnek: tényleg merni kell nagyot álmodni! Keresni kell a lehetőségeket. Legfőképp a tárgyra koncentrálj, ami érdekel és az energiáid, időd hozzászervezésére. Semmiképp ne foglalkoztasson, hogy honnan való vagy, ugyanúgy helyed van a téged megillető területen, mint bárki másnak. A világban sok olyan idealista alapon létesült szerveződés van, amelyek ténylegesen vár és támogat. Amennyiben magad is megteszed, amit kell.