Bodnár Zsolt
Bodnár Zsolt

Míg Pécs nem tudta igazán beváltani az Európa Kulturális Fővárosa projekthez fűzött reményeket, 600 kilométerre tőlünk Wrocław lakosait úgy felvillanyozta a lehetőség, hogy máig építik-szépítik városukat. Sokat tanulhatunk tőlük 2023-ig, amikor újra Magyarország adja a kultúrfővárost.

„Örökre Wrocławnak kellene Európa Kulturális Fővárosának maradnia.” És ezt most nem én mondom, hanem Wim Wenders jelentette ki a tavalyi Európai Filmdíjak gáláján – neki pedig már csak azért is hihetünk, mert karrierje során megfordult már itt-ott különböző kulturális eseményeken. 2016-ban a baszkföldi San Sebastián (vagy baszk nevén Donostia) mellett Lengyelország negyedik legnagyobb települése, Wrocław volt Európa Kulturális Fővárosa – ezt a szerepet Magyarországon elsőként Pécs töltötte be 2010-ben.

Bizonyára nem fair összehasonlítani egy 640 ezer lakosú város lehetőségeit egy 150 ezresével, az mégis szembetűnő, hogy mennyire máshogy állnak az EKF-projekthez a wrocławiak, mint hét évvel ezelőtt a pécsiek.

A wrocławi Só tér
©

Nem mintha a baranyai város nem profitált volna a címmel járó felhajtásból: elég a nemcsak a térségben, hanem Közép-Európában is egyedülálló Zsolnay-negyedre vagy Kodály Központra gondolni, de persze a helyiek számos olyan közteret és városrészt fel tudnának sorolni, amelyek felújítására valószínűleg máig nem került volna sor, ha nincs az EU adta lehetőség. A kaotikus előkészületi fázis, valamint a kormányváltás környéki politikai állapotok azonban megbélyegezték az EKF tárgyévét, és hosszú távra nem sikerült valódi kultúrfővárost faragni Pécsből.

Wrocław még messze van ugyan attól, hogy hosszú távról egyáltalán beszélni lehessen, de annak a poszt-EKF-depressziónak, ami a félkész beruházásoktól hemzsegő Pécset jellemezte hónapokkal a cím átadása után, nyomát sem látni a lengyel városban. A beígért kulturális központokat időben felhúzták, így az előkészületek energiái megmaradtak a helyi lakosság mozgósítására – a wrocławi projekt igazgatója, Krzysztof Maj szerint a gazdag történelem és a közlekedési előnyök (a városnak jó nemzetközi vasúthálózata és repülőtere is van) mellett az emberi kapcsolatokra fordított figyelem volt a siker kulcsa.

Ennek köszönhették azt is, hogy a tervezett rendezvények száma (nagyjából ezerre készültek) az év végére megduplázódott: a látogatók bevonásával új ötletek születtek, a büdzséből elkülönített összeg pedig rendelkezésre állt ezek megvalósítására. Az ilyen mikroprojektek nem csak a városképnek tettek jót (a pad- és falfestések még mindig tartanak), de az így szervezett utcai filmvetítéseknek, városközponti piknikeknek vagy a külsőbb kerületekbe merészkedő kalandtúráknak páratlan közösségkovácsoló erejük is volt.

(Azt már tényleg csak így zárójelben, hogy amíg nekünk Seal és a Buena Vista Social Club jutott, mint két legnagyobb könnyűzenei fellépő az EKF-évben, addig a lengyeleknél Ennio Morricone és David Gilmour koncertezett tavaly, akik persze szintén nem friss arcok, de azért, ugye, érezzük a különbséget?)

Történelmi gyorstalpaló
Egy város kultúrájának nyilván az sem árt, ha a történelmét nem lehet kimeríteni néhány oldalban. Mivel viszonylag közel van a határhoz, az ezeréves települést a késő középkorban kézről kézre adták az uralkodók: Vratislav néven a cseheké, majd Mátyás király idején egy darabig még a magyaroké is volt, mi Boroszlónak hívtuk. Kétszáz év Habsburg-uralom után a Porosz Királyságé lett a város, a 19. században pedig a Német Birodalom részévé vált, ekkor már Breslau volt a hivatalos név. A második világháború alatt erőddé nyilvánították, ennek köszönhetően a város 70 százaléka elpusztult – így miután 1945-ben Lengyelországhoz csatolták, a Szovjetunióhoz került területek lakosaival telepítették be Wrocławot, és nekikezdtek a város szinte teljes újjáépítésének.

A város neve persze önmagában elegendő beszédtémát szolgáltat ahhoz, hogy ne kísérje kínos csend a helyiek és a turisták találkozását: miután egy csapat amerikai azon kezdett viccelődni, hogy milyen jó lenne, ha ők is egy „Rock Love” nevű helyen élnének, hamar jött a korrigálás. És vele együtt a szenvedés is, azt ugyanis még az általam megkérdezett magyarok sem tudták, hogy a helyes kiejtést a mi ábécénk eszköztárával valahogy így lehet leírni: „vrocvaf”.

Az utóbbi években felhúzott modern intézményeket a város történelmi épületei színesítik
©

A wrocławiak szerint a nyáron egyébként is állandó jelenség volt, hogy olyanok tértek vissza vakációzni, akik az EKF miatt látogattak először a városba, de augusztus elején egy másik oka is volt annak, hogy például a fenti amerikai társaság pont itt szállt meg: a New Horizons filmfesztivál. A rangos varsói fesztivált nemrég lekörözve a legjelentősebb lengyel játékfilmes eseményről van szó, és ugyan már 2001 óta minden évben megrendezik, természetesen kulturális fővárosként ennek is nagyobb figyelmet szenteltek az elmúlt egy-két évben, így mára a város egyik legtöbb látogatót vonzó nemzetközi programjává vált.

Bár a főszponzor, a T-Mobile láthatóan egészséges összegeket tolt bele, a fesztivált mégsem uralta le a szakmai belterj, így épp azon a ponton egyensúlyozik, aminél jobbat kívánni sem lehetne: a Berlint vagy Cannes-t megjárt, de nem szupersztár filmesek szívesen kísérik el a filmjeiket, a kínálat pedig van olyan széles, hogy az utcáról is simán betérjenek egy-egy művészfilmre – ami itt még egyáltalán nem szitokszó. Ez a keveredés adja meg azt a hangulatot, amit Magyarországon egyelőre el sem tudunk képzelni filmfesztiválon – hogy az esti vetítés után néző és alkotó egyszerre menjen át a hivatalos partihelyszínre, ahol választhat, hogy hajnalig bulizik a haverokkal, vagy egy pirog és egy sör mellett megbeszéli a kanadai rendezővel, hogy mi tetszett abban a libanoni felnövéstörténetben, amire délután még épp tudott jegyet szerezni.

Mozi a piactéren
©

Azt nem nehéz látni, hogy miért járnak vissza szívesen maguk a filmesek is a New Horizonsra: a szintén ezt a nevet viselő városi mozi az országban biztos, de talán Közép-Európában is az egyetlen olyan komplexum, ami három szintjével és kilenc termével kizárólag művész- és függetlenfilmekre rendezkedett be. Roman Gutek régóta dédelgette ezt az álmot, de miután kiderült, hogy Wrocław lesz Európa Kulturális Fővárosa, sokkal jobb pozícióból indulhatott a városvezetésnél a terveivel. Így 2015-re kiűzték a blockbustereket az épületből, helyette pedig gyerek- és ismeretterjesztő filmek, köréjük épített foglalkozások, újra bemutatott klasszikusok, színházi közvetítések, és a környéken sehol máshol nem látható, nemzetközileg is ünnepelt filmek lepték el a kisebb plázának is beillő intézményt, ahol a popcorn-standot megfizethető bisztróra, a turistacsalogató üzletet pedig filmes témájú könyvesboltra cserélték.

2023-ban újra Magyarország adja Európa Kulturális Fővárosát – az Egyesült Királysággal lennénk párban, de ott addigra már brexitálnak –, és azt még nem tudni ugyan, hogy a legfőbb esélyesnek tartott Debrecen megnyeri-e a hazai pályázatkiírást, vagy elhappolja-e előle a címet Győr, esetleg Szombathely, de azzal mindenki tisztában van, hogy Pécs hibáiból lehet tanulni. És ha egy kis ihletre van szükség, Wrocław mindössze hét órára van Budapesttől, autóval.