szerző:
Németh Róbert

Két évvel az énekes Sziget-koncertje után ismét a Robbie Williams-életmű köré gyűltek a popsztár hazai rajongói. Volt lézer és tánckar, és a siker mellett, vagy annak ellenére a nosztalgia körül tébláboló pazar show. Ott voltunk.

Robbie Williams (aki már három napja Budapesten van, itt nézte az augusztus 20-i tűzijátékot is) majdnem pont két évvel ezelőtt – 2015. augusztus 11-én – adott a Szigeten mínusz egyedik napi koncertet. Telt ház volt, közel 75 ezer ember gyűlt össze a Nagyszínpad előtti mezőn. Akkor már leírtuk többek közt, hogy az énekes utoljára a kétezres évek elején volt menő, hogy épp akkorra jutott el Budapestre, 2003-ban, amikor már éppen egy évvel túl volt utolsó releváns nagylemezén, a 2002-es Escapologyn (kis csúszással ezzel az albummal ütötte át a hazai népszerűség üvegplafonját), s azt is hozzátettük, hogy Robbie onnantól – kreatív értelemben – nem sok mindent tett hozzá pályafutásához.

Két évvel ezelőtti hosszas összegzésünkhöz és pályakép-bemutatónkhoz nem is tennénk hozzá sokat, mert érdemit nem is nagyon tehetünk hozzá. Legfeljebb annyit, hogy azóta megjelent egy új dalokat tartalmazó Robbie-sorlemez, a The Heavy Entertainment Show, a 2002-es Escapology óta az első olyan, kizárólag új dalokat tartalmazó Robbie Williams-album, melyen a dalok jelentős részét a korábbi sikerkovács, Guy Chambers írta. Ennek a címe adta a most Budapestre érkező turné mottóját egyébként.

©

Azonban ez a lemez sem rakta újra kontextusba az idén 43 éves popénekest, s minden bizonnyal az idén megjelenő, a korábbi albumokról lemaradt dalokat egybegyűjtő Under The Radar Vol 2. – a korábbi hasonló tematikájú dalcsokor folytatása, melynek nem rég jelent meg első beharangozó dala – sem fogja. Éppenséggel – és szemmel jól láthatóan – ez Robbie Williams pályájának a központi kérdése jó ideje.

Mármint a viszony ahhoz, hogy Robbie bizony vastagon has been előadó, hogy bár nem sokkal múlt 40, de folyamatosan a múlt időhöz képest kell megfogalmaznia önmagát. Hogy amikor színpadra lép, az többnyire a múlt idő ünnepe. Hogy az a figura és az a könnyűzenei csapás/irány/narratíva, a klasszikus 90-es évekbeli pop-rock, az egész egyszerűen jelen pillanatban (és egy ideje) nincs már. Az, hogy Robbie Williams az elmúlt közel 15 évben nem tudta újra kitalálni vagy újra megfogalmazni önmagát.

Ez még akkor is így van, ha a szokásos 30, sőt leginkább a 40 pluszosok mellett – akik emlékeznek még a legjobb Robbie Williams-slágerekre, a különféle szétesések és mentálhigiénés ámokfutások előtti, illetve a még elegánsan és fiatalosan-helyesen szétesett, vagány és csibészes Robbie Williams-perszónára – jó pár kéz a magasba lendült akkor is, amikor az énekes tegnap este azt is megkérdezte a közönségétől, miután letesztelte a középkorosztályt, hogy hány huszon-, vagy tizenéves van a nézőtéren. Ez a hevenyészett közvéleménykutatási adat még nem jelenti azt, hogy a 90-es évek egyik legnagyobb pophőse valójában jelent valamit az úgynevezett mai fiatalok számára. Valójában ugyanis nem jelent.

©

Mert a kontent és a tematika, az a múlt idő volt, a régi slágerek a Let Me Entertain You-tól a Rock DJ-ig, a Feelig, meg az Angelig. Semmi olyan érdemi nem hangzott el, ami ne a 90-es években történt volna, s a legtöbb fordulat – kezdve a művész életművét ironikusan feldolgozó, amúgy kifejezetten szellemes koncertnyitó Robbie-himnusszal, folytatva a Take That-múlt és a régi szép napok humoros és vitriolos megidézésén – ismerős lehetett a két évvel ezelőtti koncertről.

A Robbie-portéka nyilvánvaló selling-pointja a komédiában meghempergetett múltidézés, a nem túl komoly, sőt tüntetően nem-komoly, de azért némi párás-könnyes-összekapaszkodós papírzsebkendő-esztétikával felütött nosztalgia, csak éppenséggel az is van, hogy némileg tragikus mindezt egy olyan művésztől látni, akinek igazából még az volna a dolga, hogy építse és nem az, hogy rezerválja önmagát, és akinél kicsit, nagyon, sőt, sokkalta idősebb művészek/előadók is képesek jelen időben alkotni.

©

Robbie Williams persze még most is jó fickó és jó figura, showman, entertainer, szerethető csibész, aki mutogatja a fenekét, kinyújtja a nyelvét, egy egész picit pukkasztja a másnap munkába induló polgárt, de közben elénekel egy dalt az apjával a színpadon. Képes nagy bulit csinálni – bár a hangja már nem a régi, vagy épp csak ezen az estén nyújtott az elvárható alatti énekteljesítményt –, közönsége pedig honorálja mindezt, még akkor is, ha a főhős lejárt szavatosságú poénokat is előhúz a szatyorból, amikor ugyanúgy hív fel egy random lányt a színpadra, mint két éve, ugyanúgy a Sinatra-féle My Way-jel búcsúzik el a közönségtől, mint 2015-ben a Szigeten, vagy amikor hús-vér wurlitzerként olyan 80-as/90-es évekbeli sikerdalokat idéz meg, mint – csak, hogy a végleteket mondjam – a Can't Touch This-t MC Hammertől, vagy a Don't You Want Me-t a Human League-től, vagy a Bon Jovi Livin' On a Prayer-jét.

Bár, ha jobban belegondolunk, már a saját repertoárja is egy valaha volt Robbie Williams slágerválogatása. S mintha egy kicsit így is viszonyulna az egészhez.