Sárfürdő az energiamezőben - a Rolling Stones Ausztriában

Sárfürdő az energiamezőben - a Rolling Stones Ausztriában

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Szalay Péter

Jó ideje minden egyes Rolling Stones-turné egyben az óriási felkiáltójel is, hogy talán most utoljára. Miközben, egyelőre úgy fest, mindig van az utoljára után. Ahogy ez alkalommal is: Rolling Stones, Spielberg, Ausztria, No Filter Tour 2017. Elmentünk és megnéztük a világ legjobb, egyesek szerint legrosszabb rock and roll-zenekarát.

Csoportos utazás turistabusszal. Eltartott egy ideig, amíg rászántam magam. Ám ahogy napról-napra, hívogatón és makacsul kínálgatta magát a lehetőség a legnépszerűbb közösségi oldalon, lassan erőre kapott bennem a szándék.

Menni, amíg lehet, amíg még itt vannak köztünk – hiába számít tulajdonképpen már így is csodának, ahogy mindennek ellenére, mindent és mindenkit túléltek (és nem is csak az állandó hivatkozási alap Richards, hanem Watts és Wood is, hiszen ők még a rákot is). A tavalyi év súlyos zenész-halálozási statisztikája azonban fájón figyelmeztet rá: semmi nem tart örökké. Más kérdés, hogy az eddigiekből kiindulva simán el tudom képzelni, hogy még tíz év múlva is elcsíphetjük őket valahol.

Ezt a hosszú tortúrát a turistabusz ülésébe préselve, az órákig tartó, elképesztő dagonyát a sárban a spielbergi Red Bull Ring versenypályán, egyetlen más zenekarért sem csinálnám végig. De ez nálam már túl van a zenén, attól tartok, vallási tébolyult lettem. Ez az én El Caminóm, a személyes zarándokutam, és az eddigi két alkalom (nem most: 1990, Prága és 1995, Budapest) után - talán utoljára -, szeretnék még egyszer megfürdőzni az általuk generált energiamezőben, még egyszer jelen lenni a téridőnek abban a szegmensében, ahol személyesen tapasztalhatom meg, milyen az egyedülálló Rolling Stones-hangzás, és -érzés.

©

Mert számomra régóta a legizgalmasabb rock and roll-koncepció az övék. Ez a harapós, nyers, érdes, még az őseredeti bluesból származó gitárhangzás, Charlie Watts egyrészt dzsesszesen ortodox ízű, másrészt éppen, hogy dzsesszmentesen anti-virtuóz, elegánsan minimalista dobkísérete. A szabadon kalandozó, jellegzetes gitárjáték. Az unalmas és kiszámítható kíséret/szólógitár-felosztás helyett folytonosan keveredő szerepekkel, alternatív hangolásokkal. Ikonikus riffek, mégsem hard rock, pláne nem metál, semmi kvinttologatós kiszámíthatóság, semmi metálos zúzás.

Csupa érdekes ellentmondás. A nyers, odakent játékmód Richards-ék esetében mesterien kitalált, és változatos hangszereléssel párosul, olyannyira, hogy a Rolling Stones sok esetben egy fúvosokból, billentyűsökből, vokalistákból, egyéb vendégzenészekből álló big bandet jelent, melyben a zenekar magját - és persze a zene meghatározó szövetét – alkotja a gitárosokból, dobosból, énekesből álló alaptagság.

Satisfaction, Gimme Shelter, You Can't Always Get What You Want, Brown Sugar és a többi klasszikus a hőskorszakból. Aztán az izgalmas korszak- és stílusváltások, ahogy a poptörténet szinte összes irányzatát sikerült a saját képükre formálva integrálniuk, ahogy reggae-vel, vagy a funkkal kísérleteztek már a new wave, a Talking Heads, a Clash, vagy a Police megjelenése előtt - kell is egyfajta stiláris nyitottság a teljes életmű befogadásához.

A kezdéshez képest korán, délután 4 körül érkezünk. A környezet igazán festői a ködfelhőbe burkolózó hegyekkel. A két település, Zeltweg és Spielberg közé ékelt Forma 1-es pálya viszont kellően távol van mindentől ahhoz, hogy városnézésre is legyen lehetőség. Maradnak hát az az étel-, és ital-standok, meg az előzenekarok: John Lee Hooker Jr. egy szál gitárral kísért blues stand-up comedy-je után az Izlandi Kaleo kissé érdektelen blues-os pop-rockja, na, meg a folyamatos éberség, nehogy hanyatt vágódjak a hatalmasra duzzadt őszi sártengerben.

©

Generációk és kulturális szegmentumok adnak egymásnak randevút ezen az estén, mondhatnánk kissé tudományoskodva, de ezt inkább nem mondjuk. Ahogy körbenézek, szinte minden korosztály képviselteti magát, tinédzserek és szépkorúak, AC/DC-, Motörhead-, és Ramones-rajongók pólói és felvarrói kavarognak a vörös nyelvek logó-rengetegében.

A Rolling Stones, a népek nagy olvasztótégelye.

Aztán fél 9 körül a Sympathy For the Devil zongora-bevezetőjével végre kezdetét veszi a show. Szokásos módon pazar számlista, pazar látvány, a nagy koncerthez képest meglepően kis színpadmérettel, és persze az óriási ledfalakon táncoló vizuális orgiával. Két saját klasszikus, a Tumbling Dice és az Under My Thumb közé ékelve eljátszanak két dalt a klasszikus blues-okat feldolgozó tavalyi Blue And Lonesome albumról is – ez utóbbiakkal le is tudják a jelen időt. Milyen ironikus: a Stones ma már a jelen időt is a múlt idővel tudja le.

Az est további részét a hetvenes évek uralja, amiből talán csak a közönség által beszavazott She's a Rainbow lóg ki, aminek a delejező pszichedelikus csillogását itt talán kevéssé sikerült megidézni. Honky Tonk Woman, Jumping Jack Flash, Brown Sugar, Start Me Up – egymás után következnek az emblematikus Stones-dalok, és jön a kötelezőnek nevezhető Richards-blokk is a Happy-vel, és a Slipping Away-jel, amiket Keith kitűnően ad elő, de legalábbis sokkal kevésbé indiszponáltan, mint ahogy gitározik.

©

Na, igen, a hangszeres játék. Szinte nincs is mostanság olyan élménybeszámoló a koncertjeikről, amelyik ne térne ki arra, legalább egy mondat erejéig, hogy milyen elemi hibákat képesek ejteni még így, több mint ötven év színpadi zenélés után is. A magam részéről eleve le is számoltam az illúzióimmal, és nem vártam lehetetlent. Mármint, hogy úgynevezett hibátlan, vagy szinte hibátlan Rolling Stones-koncertet halljak. Ha a csúcsformában játszó, profi Rolling Stonest akarom, akkor hallgatom inkább az 1991-es Flashpoint albumot, ha az aranykor rock and roll-lendülete hiányzik, akkor ott a korai ’70-es évek, az élő albumok (Get Yer Ya Ya's Out, Love You Live) a Ladies and Gentleman-film, meg a többi alapvetés.

Azonban, amit ezen az estén produkálnak, még engem is meglep, és nem, nem csak én vagyok így ezzel. Hitetlenkedő pillantásokkal, vagy éppen elnéző, megbocsájtó mosolyokkal találkozom körös-körül – talán még egy amatőr zenekar sem téveszt ennyit. És ezúttal nem is csak Keith Richards. Még a vérprofi kísérőzenészek is zavarba jönnek olykor. Tim Ries szaxofonszólójánál a Miss You-ban például azt próbálom eldönteni, hogy vajon ez dzsessz, vagy csak szimplán hamis. Mintha a taknyos-nyirkos őszi időjárás hangulata határozná meg az egész koncert tempóját, talán a leglassabb, legöregesebb ez az összes közül, amit eddig hallottam - a rengeteg kalózfelvételt is beleértve. Ron Wood fázósan dörzsölgeti is a kezeit, mintha csak ezt akarná igazolni, ennek ellenére Jagger mellett talán még ő a legjobb, karcos szólóbetéteivel.

Persze nem a hibátlan koncert reményében érkeztem, mondom, saját El Camino ez, zarándokút, így megkaptam, amire vágytam. Megfürödtem a sáros energiamezőben.

Hozzászólások