szerző:
Németh Róbert

Október 13-án Pokoli aranykor címmel nyílik a 80-as évek magyar underground zenekarainak koncertplakátjait bemutató monstre kiállítás a Kieselbach Galériában Szőnyei Tamás, valamint a grafikusként és a Bp. Service együttes vezetőjeként is ismert Bp. Szabó György különálló, de most e projekt kedvéért összefésült gyűjteményeiből. A ma már levéltárosként dolgozó Szőnyei Tamás zenei-kulturális újságíróval, a kiállítás és a mellé megjelenő különleges kiállítású könyv társszerkesztőjével beszélgettünk. Nem kicsit ironikus módon éppen csak néhány nappal az után, hogy egy sajátos köztéri gerillakommunikációs gesztus kavarta fel a hazai közéletet.

"1978-ban került hozzám az első plakát. Persze egy plakát még nem gyűjtemény. A másodikkal aztán már kezd egy kicsit azzá válni. Aztán beindult a dolog, és a gyűjtés gyakorlatilag a mai napig tart, azzal együtt, hogy a gyűjtemény súlypontja a 80-as évek és a 90-es eleje, és aztán – habár a tovább élő zenekarok mai plakátjait is próbálom begyűjteni – kezdett kicsit lecsengeni" – mondja Szőnyei, amikor arról kérdezem, hova vezetnek a több mint 1000 plakátból álló grandiózus gyűjtemény gyökerei.

Na, de hogyan lehetett a 80-as évek azért még mindig elég szűk levegőjében plakátokat nyomni és azokat a többnyire azért ellenőrzött közterületeken elhelyezni? Mik voltak a technikák? És mik a taktikák?

"A plakátozás-plakátkészítés valahol a legalitás és az illegalitás között mozgott. És ezen a korszakon belül is változtak az idők: a nyolcvanas évek vége felé például fénymásolni már sokkal egyszerűbb volt, mint tíz évvel korábban" – meséli Szőnyei. "A zenekarok összességében azért valahogy hozzájutottak a nyomtatás lehetőségéhez. Valakinek volt mondjuk nyomdász ismerőse, miközben a művelődési házak is elő tudták állítani saját plakátjaikat. Használt vagy maradék papírra nyomtattak kisebb példányszámban. Ahol képzőművészek voltak a zenekarban, ott a szitanyomás is szóba kerülhetett. Volt, aki nyomdában dolgozott – például Gasner (János, az Európa Kiadó, a Sziámi és az Új Nem 2009-ben elhunyt gitáros-zeneszerzője – a szerk.), aki gyönyörű plakátokat tervezett. A legalitás-illegalitás együttes jelenlétét mutatja az is, hogy egy csomó plakáton szerepel felelős kiadó, ami hol a művelődési ház vezetője volt, hol mondjuk, az egyetemi klubok esetében, a KISZ-szervezet. Az egész helyzet nem volt fekete-fehér, nem is vagyok híve az utólagos partizánromantikának (amit meggyőződésem szerint nem a zenekarok, hanem az utókor kerekített). Ugyan a zenekarok teljes léte a koncertektől a hangfelvételek készítéséig az akkori hivatalos zenei struktúrán kívül zajlott, de – ha tudunk is rendőrségi, sőt börtönbüntetéssel végződő ügyekről – az egész szférát illetően nem volt teljes betiltás, és ez igaz a plakátokra is, amelyek köteles példányainak elvileg be kellett volna kerülniük az Országos Széchenyi Könyvtárba, de meg lennék lepve, ha ez meg is történt volna."

Kattintson galériánkért!
©

Mindezek mellett természetesen a plakátok kihelyezése is többnyire szürke zónában mozgott. "A kiragasztás jórészt illegálisan zajlott. A Mahir-helyeket minden bizonnyal nem nagyon vásárolták meg, ezt legfeljebb a nagyobb klubok, mint mondjuk a Petőfi Csarnok engedhették meg maguknak, és ezek működtek az előírások szerint. A zenekarok inkább bedeszkázott kirakatokra, villanyoszlopokra vagy építkezési palánkra plakátoltak. Vagy az aluljárók falaira. Ha Mahir-felületre ragasztottak, akkor a büntetést kockáztatták, ami gyakran meg is érkezett" – mondja az újságíró-levéltáros.

De milyenek voltak ezek a plakátok? Milyen esztétika és attitűd szerint készültek? Ami a nemzetközi popkultúrát illeti, a 60-as évek közepétől, második felétől kezdve, a lemezborítókhoz hasonlóan a plakát is a magasművészet (a képzőművészet) és a popkultúra találkozási pontja volt. Ez az együttrezgés idehaza leginkább a 80-as évek underground kultúrájával jelent meg.

"Minden bizonnyal voltak olyanok, akik ezeket a felületeket műalkotásként kezelték. Amikor az olyan képzőművész-zenészek, mint mondjuk Wahorn András, Soós György, Roskó Gábor, efZámbó István, Gerhes Gábor, Bernáth(y) Sándor, vagy Szabó Gergely (a Lacht el Bahhtarból) plakátot terveztek, akkor azt gondolom, képet láttak a szemük előtt, a maguk jellegzetes stílusában, szín- és formavilágával – plusz a felirat" – mondja Szőnyei. "Ugyanakkor a, mondjuk így, dilettáns, vagy képzettséggel nem rendelkező plakátkészítők fejében is az lehetett, hogy ők most létrehoznak egy képet – legfeljebb a technikájuk nem állt olyan szinten, mint az említetteké. Ezekben is, meg a képzettebb alkotók által előállított plakátokban is – az én fejemben ez valahogy összeáll egy egésszé – érzem, éreztem azt a svungot, azt az energiát, ami ebben a punkból kiinduló, aztán mindenféle irányokba szétáradó világban benne volt, ami engem akkor nagyon megragadott. Az egészben ott van egyfajta csinálni akarás, ami miatt a nem annyira jókat is oda tudom tenni a legjobbak mellé – a most elkészült könyvben is."

Kattintson galériánkért!
©

Egyébként, miközben a kor plakátjaival emlékezhetünk a 80-as évek underground rockjára, úgy tűnik, hogy ez a hagyomány "el sem ment", sőt: amellett, hogy olyan fiatal hazai zenekarok, mint az Esti Kornél, vagy a Ricsárdgír is saját kontextusukba helyezik ezt a zenei örökséget, Bizottság-programmal koncertezik efZámbó, elő-előkerülnek korabeli dalok Müller Péter Szimái AndFriends nevű zenekarának koncertjein – melyen többször is felléptek a 80-as évek utalásokat szívesen használó Pintér Béla Társulat színészei –, Bárdos Deák Ágnes Ági60 műsora jelentős részben Kontroll Csoport-dalokra épül, voltak URH-újrajátszó estek is, és koncertezik az Európa Kiadó is. Szőnyei Tamást, aki a kor egyik legismertebb krónikása, erről is kérdeztük.

Szőnyei szerint ezt a kérdést ketté kell választani: "Vannak zenészek abból az időszakból, akik máig aktívak. Ha visszanézel a rock and rollra, Chuck Berry vagy Little Richard, onnantól, hogy túl voltak a pályájuk legfontosabb szakaszán, a saját repertoárjuk csúcsműveit tudták a legjobban megszólaltatni a színpadon, és a közönség is leginkább arra kíváncsi. Ez egy kicsit kegyetlen dolog" – mondja.

"Én pedig nem vetném senki szemére, hogy a régi számait játssza. Túl vagyok azon a punk hozzáálláson, ami a felmelegített levest kéri számon a művészeken. Én magam is szívesen elmegyek néha egyik-másik koncertre, és meghallgatom a régi dalokat. Azokban pedig, akik egy-két generációval később kapják el ezt a régi érzést, az az érdekes, hogy abban, amit csinálnak, egyszerre érezhetjük a régit és a jelen időt, a mostot és a hagyományt egy kicsit másképpen" – teszi hozzá Szőnyei, aki szerint az elmúlt néhány évben összességében is megfigyelhető, hogy a kor nemzetközi popkulturális hagyománya, leginkább persze a tárgykultúrán keresztül, az intézményesülés, a kanonizálódás, a múzeumivá válás felé halad.

Kattintson galériánkért!
©

"Ehhez a tendenciához, trendhez kapcsolódik, ha nem is kifejezetten tudatosan, ez a mostani kiállítás és kiadvány is, ami, és ez most nem a szokásos duma, a Kieselbach Galéria meglehetősen nagyvonalú támogatása nélkül nem jöhetett volna létre" – mondja.

A korabeli underground plakátkultúra és a hozzá kapcsolódó kommunikáció ma már persze részben a közösségi felületeken, a Facebookon és az Instagramon él tovább. "A digitális kultúra megjelenése és elterjedése a 90-es évek közepén, második felében nem csak a zenét, hanem a dizájnkultúrát is átalakította" – meséli Szőnyei. "Miközben a korábbi világot képviselő plakátok még kint voltak az utcán, de – akkoriban főleg a party-plakátokkal – már egy másik stílus kezdett megjelenni. Aztán ez ment át picibe a flyerekkel és a matricákkal – amiket, ha sokkal kisebb intenzitással is, de gyűjtök, vagy mondjuk így: felmarkolok, ha látom őket kirakva –, majd költözött át az internetre. Ott aztán végképp kiteljesedhetett a do-it-yourself attitűd, amit a punk honosított meg. Más kérdés, hogy ennek a végtelen szabadságnak a terepét éppen a legnagyobb üzleti vállalkozások teremtették meg, amiben viszont az a szép, hogy ezek is ugyanolyan garázsokban indultak, a semmiből, mint mondjuk a Clash."