Gyükeri Mercédesz
Gyükeri Mercédesz

Tizenöt évesen hollywoodi filmcsillagokról jelentek meg képei a Vogue-ban, a hetvenes évek végén végigfotózta a londoni rocksztárokat, a nyolcvanas években pedig mindenkinél személyesebb portrékat készített stúdiójában a sztárok akkori legnagyobbikáról, David Bowie-ról. Tony McGee soha nem látott Bowie-képei vasárnapig az Art Marketen láthatók a Millenárison, Instagram-fiókját lapozgatva itt mesélt az ír származású művész életéről, a zenész 2016-os haláláig tartó barátságukról. Interjúnk, ami valójában egy hosszú, történetmesélő monológ.

Ez a Leica mindig nálam van. Persze ez ma már nem nagy szám, mindenkinél van egy kamera: a telefonján. Bátorítok is mindenkit, hogy fényképezzen, de ez azért más. Naponta több száz fotót készítek, a legutóbbit itt a vécében: nyugodjon meg, nem mutatok semmi illetlent. Én a tükörben, a téma nem a legeredetibb, de az biztos, ilyen képet soha nem tudnék a telefonommal csinálni. Azt mondják, aki egy Leicát megvásárol, az felelősséggel tartozik iránta, hogy remek képeket készítsen vele. Ismerek olyat, aki megvette és a polcon tartja. Ennek a gépnek a sárban a helye, a vietnami csatatéren, az afrikai porban, nem a könyvespolcon!

Tony McGee
©

Londonban nőttem fel, egy csodálatos múzeum, a Tate Britain mellett. Nagy volt a család, kettesével-hármasával jártunk le, ott tébláboltunk szinte állandóan tízéves koromban, 64-65 környékén. Ezt elmeséltem Bowie-nak, aki meg azt mondta: abban az időben ő is rendszeresen járt oda, üldögélt a képek előtt és gondolkozott az élet dolgairól. Biztos, hogy belefutottunk egymásba. Ott szedtem magamra a művészet szeretetét, imádtam a festményeket, különösen a nagy tablókat. Volt ott egy kép, a mai napig emlékszem rá, egy tábornok halálát ábrázolja, vagy hatvan alakkal, de annyira valóságosnak tűnt, egészen lenyűgözött.

Az viszont sosem fordult meg a fejemben, hogy festő legyek. Elvégre volt fényképezőgépem, ami mindig a szép napokat idézte: a karácsonyt, a születésnapokat, na meg az ajándékokat, amiket ilyenkor kaptunk. Nyolc-kilenc évesen előbb a családot kezdtem el fotózni, de volt más hobbim is: az ifjúsági klubban snookereztem. Nagyon szép dákóm volt, nyertem is vele. Aztán odajött hozzám egy fiú, és el akarta venni. Megkérdeztem, mégis, hogy képzeled? Ő meg azzal vágott vissza, hogy ha nem adom oda, megöl a fényképezőgépével – és a nyakában lógó Leicára mutatott. Nekem akkor egy vacak Kodakom volt, úgyhogy a gyilkolás helyett üzletet ajánlottam neki: megkaphatja a dákót, cserébe a gépért.

©

Ezek után a snookerbajnokságok helyett fotóversenyeken indultam. Fantasztikus lehetőség ez a gyerekeknek arra, hogy megtanulják, hogyan lehetnek kreatívok. Megadták a helyet, a témát. Mondjuk hogy fotózzuk le az esőt. Onnantól már az enyém volt a terep: az eső helyett egy pocsolyát fotóztam, amibe beledobtam egy kockacukrot – hiszen minden attól függ ebben a szakmában, hogyan mutatjuk be a dolgokat. Ez a fajta ötletelés sokat segített a divatfotózásban is.

Nem telt el sok idő, már forgatásokon dolgoztam, a Pinewood stúdióban. 1969-et írtunk, és Roman Polanski készített egy filmet, akkortájt, amikor felesége Amerikában brutális gyilkosság áldozata lett. Én viszont csak egy 14 éves fiú voltam egy kamerával a nyakában, aki teát vitt neki. Mikor jobban megismert, elhívott a stábbal Los Angelesbe. Azon kívül, hogy fogalmam nem volt arról, az hol is van, nem volt útlevelem, se jogosítványom és még a 15-öt sem töltöttem be. De kár lett volna kihagyni: rengeteg sztárral találkoztam Hollywoodban, Jack Nicholsonnal, Warren Beattyvel, na meg egy csomó gyönyörű lánnyal – persze fényképeztem megállás nélkül. A hathetes túra után pedig elküldtem vagy húsz képet a Vogue-nak, ők meg egy hatoldalas riportot hoztak le belőle.

Aztán jöttek a zenészek: a hetvenes években fotóztam a Sex Pistolst, a The Clash-t, a Roxy Musicot, de dolgoztam Tina Turnerrel, a Dire Straitsszel, Tom Pettyvel is, Isten nyugosztalja. Iszonyúan élveztem a rock and rollt, de a divatfotózást mindig megtartottam mellette, az soha nem jó, ha beskatulyázzák az embert. Dolgoztam több női magazinnal, Londontól Milánóig, így ismerkedtem meg Jerry Hall-lal is, egy olyan fotózáson, ahol Helmut Newton asszisztense voltam. Mennyire csodálatos ember volt ő is, nézze ezt a képet!

Szóval azt mesélte Jerry, hogy szakítani készül Brian Ferryvel, mert összejött Mick Jaggerrel. Visszamentünk Cannes-ba, ahol meg Jagger akkori feleségével, Biancával találkoztam, és készítettem is róla egy képet – nézze, kivel volt.

Az igazi közös munka évekkel később kezdődött. Davidet fotózni is sokkal inkább hasonlított a divatfotózásra, már csak azért is, mert imádta a divatot. Persze amikor levonult a színpadról, otthon ő is farmerben és pólóban volt, de ha kiment az utcára, akkor már ő volt A Rocksztár. Fotózás közben zenéről, filmekről, művészetről beszélgettünk – szükség is volt rá, hiszen akkor még nem volt internet, hogyan is tudtuk volna meg, hova kell mennünk. Nem csak az érdeklődésünk volt hasonló, de az is, ahogy az alkotást láttuk: magányos dologként. Ha fotózom, akkor egyedül kell felfedeznem a dolgokat. Ha valaki elkezdene magyarázni, hogy nézd, ez milyen érdekes, elrontaná az egészet. David egyszer azt mondta, a legnehezebb dolog az volt a számára, amikor másokkal kellett a stúdióban együtt dolgoznia. Nem mintha rosszak lettek volna, sőt, némelyik egészen zseniális volt. De ő akarta eldönteni, mire van szüksége a tudásukból, a művészetükből. Volt, hogy egy motívum helyét hónapokkal később találta meg. És akkor mondta azt a zenésznek: na most játszd azt el, amit akkor.

©

Én is azt szeretem, ha irányíthatom a helyzetet. Egy csomó fantasztikus ember állt már a kamerám előtt, és mindig szerettem felfedezni őket. Nézni a fülüket, nézni az ereket a lábfejükön, érezni, hogy hús-vér emberek, mint mindenki más. Amikor először bejön a stúdióba egy akkora sztár, mint Bowie, tőle sem szabad elájulni, mert azonal megtörik a varázs. Nem baj, ha nyugtalan vagy, csak ne mutasd – David is attól volt nagy, hogy minden nyugtalanságát a zenében tudta levezetni.

Persze az is előfordul, hogy az ember egyszerű szemlélő. Ilyen a boksz. Rengeteg meccsen, edzésen fotóztam, csodálatos volt, hogy a képek szereplői egyáltalán nem figyeltek rám, csak tették a dolgukat. Balerinákat is fotóztam Kubában, Fidel Castro engedélyével. Persze nem az ő engedélye volt igazán fontos, hanem a koreográfusé. Nem emlékszem pontosan, honnan érkezett Havannába, de az biztos, hogy kelet-európai volt, és igen kemény nő. Közölte velem: tudom, hogy maga is művész, és maga is a szépséget akarja megmutatni, de egy árva szót nem akarok hallani, amíg itt van.

©

Van egy trükköm is, amivel sikerül megnyitnom a modelljeimet: a zene. Amikor nem filmet forgatsz, hanem csak fotózol, mintha vákuumba kerülnél, akkora a csönd. Ott áll előttem egy fiatal modell, aki azt se tudja, hol van, a vicceimet nem érti, beszélgetni nem lehet vele, csak azt szeretné, hogy fotózzák le, aztán hagyják békén. Ha felteszek valami zenét, az mindig oldja a hangulatot. Daviddel is így ismertük meg egymást ennyire. Egy kétszintes stúdióm volt akkoriban, ahol a fotózás idejére mindenkit lezavartam, csak mi ketten maradtunk, meg a lemezjátszóm több ezer bakelitalbummal. Odament a polchoz, és nekiállt válogatni – onnantól sima ügy volt.

Így készült a legelső fotóm Davidről, ez volt a legelső tekercs legelső kockája:

Ma már annyira távolinak tűnik, ahogy instruáltam, a következő képen már a kamerába bámult. Csak 28 éves voltam akkor: itt egy kép rólam is, nézze csak, egy kölyök vigyorog rajta. Ilyenkor az ember még igazán szabad, nem érdeklik a szabályok, a kötöttségek, megy a feje után.

1982-től 1994-ig fotóztam Davidet. Be kell látni, ez iszonyú hosszú idő. Egy-két évig dolgozott mindenkivel, még Helmut Newtonnal vagy Mario Testinóval is. Az, hogy 12 évig készíthettem róla fotókat, már csodálatos dolog. David ugyanis egy dologról nagyon híres volt: ahogy elbúcsúzott. Elém állt, és azt mondta: szeretlek, ég veled. Ennyi.

Dolgoztam tovább a divatiparban, fotóztam zenészeket is, aztán jött egy hívás Párizsból, hogy készítsek egy tévéreklámot a Chanelnek. Nagyon élveztem, mert végre hatvan ember fölött játszhattam a főnököt. Persze borzasztó kemény dolog, mert rajtam kívül hatvanan egészen mást gondolnak ugyanarról. Aztán ezen túllendültem, és 300 reklámot forgattam. Ma már ez is a múlt: rövidfilmeket csinálok inkább, és egyre komolyabban foglalkozom képzőművészettel. Nem, festeni nem kezdtem el azóta sem: amit én képzőművészetnek hívok, azok absztraktabb fotók. Lefotózok egy virágot, és Davidnek nevezem el. Mutatok még egy képet, ezt David halálának a napján készítettem Szingapúrban, és remélem, senki nem fog felháborodni, de ez az egyik kedvenc fotóm. Hallottam, hogy meghalt, fel voltam dúlva, és ahogy sétáltam, megláttam ezt a hattyút a folyóban. Ahogy tükröződik a vízen, az a finomság a japán rajzokra emlékeztet, amelyeket David annyira szeretett. Biztos vagyok abban, hogy ez a látvány az ő ajándéka volt a túlvilágról.

Better call Mimi @McGeeFineArt.com #swans #vintagefashion #fashion #ballet #reportage #swans#swansandidream #boxing

TONY MCGEE (@tonymcgeephotos) által megosztott bejegyzés,

 

(Tony McGee-t az angol 8Privé és a Designstudio98 hozta el Magyarországra)