Balla István
Balla István
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Ott volt azon a végzetes éjszakán, amikor az egekbe emelt, majd megvetett „parasztzseni”, a Körhinta, a Ludas Matyi sztárszínésze, Soós Imre és felesége öngyilkos lett. Ezt az élményét, és a két fiatal tragédiához vezető viharos szerelmét írta meg 50 éve a Részeg józanok című regényében. És most újraírta az egészet. Miért tartotta gyávának az eredeti változatot? Hogyan nyerte meg 1956-ban a "szerelem forradalmát"? Bánja-e, hogy ezoterikus szerzőnek tartják? Interjú Müller Péterrel.

hvg.hu: Nem igen van arra példa, hogy egy szerző fél évszázad után újraírja az amúgy sikeres regényét. Ön miért tette?

Müller Péter: 80 éves vagyok, benne élek az utókoromban. Látom, mi az, ami fennmarad a rostán, és mi az, ami nem. Saját műveim közül is érzem, melyekben van meg a maradandóság lehetősége. És a Részeg józanokban úgy gondoltam, benne van. De tudtam, a könyv nincs befejezve. Az újraírás egyébként nagyon furcsa érzés volt. Olyan, mint amikor egy öreg festő visszaoson a képtárba, odaáll a saját műve elé, és rájön, hogy az nincs befejezve. Azt mondja: még élek, itt az ecset a kezemben, megcsinálom úgy, ahogy szeretném.

hvg.hu:  Miben lett más az új változat, mik kerültek bele?

Müller Péter: Amikor az ősváltozatot írtam, már többé-kevésbé sikeres drámaíró voltam. A regényben is van drámai erő, nyilván ezért lett sikeres. De hiányzott belőle a bátorság. Bátorság a megtörtént, hiteles történethez és bátorság önmagamhoz.

©

hvg.hu: Mondana egy-két konkrétumot? Amit a hatvanas évek végén még nem mert leírni, és most bekerült.

Müller Péter: Én láttam utoljára életben Soós Imrét és feleségét, Perjési Hédit (dr. Perjés Hedvig pszichiáter – a szerk.). 1957. június 20-án – miután Imre már korábban elkóborolt az éjszakába – éjjel fél kettő körül fölkísértem Hédit, ezt a zaklatott, rettegő asszonyt a lakásukra. És onnan gyáván leléptem. Örültem, hogy túl vagyok a balhén. Pedig éreztem, hogy ezt nem volna szabad. Ráadásul – mint írom a regényben is –, amikor mentem le a lépcsőn, hallottam, hogy csak nagyon sokára csukódott be az ajtó, mintha várt, kérlelt volna arra Hédi, hogy maradjak. Nem tudtam persze, hogy végzetes lesz az éjszaka, de azt tudhattam volna, hogy egy nőt ilyen állapotban nem szabad egyedül hagyni. Az életemnek egyébként is a nagy sorsfeladata, hogy bátornak kell lennem. Ez volt az első próbatételem. Meg is buktam: gyávaságból elmenekültem, és reggel bemondta a rádió, hogy mindketten tragikus hirtelenséggel (mint kiderült, kinyitották magukra a gázcsapot) meghaltak. Ez volt a regényem ősélménye. Most ennek az utolsó pillanatnak jártam utána: miért menekültem el, miért nem mentettem meg őket, egyáltalán megmenthettem volna-e őket. Ez egy bonyolult szerelmi történet volt, amiben nem csak ők ketten voltak benne, hanem egy professzor, és én magam is. Ma már ezt nagyon messziről látom, de sokkal tisztábban. Még akkor is, ha az ötven év alatt összemosódott bennem a képzeletem és valóság.

Soós Imre Törőcsik Marival a Körhinta c. filmben
©

hvg.hu: Már a regény első lapjaiból mindenki számára kiderül, hogy az Soós Imréről szól. Mégis Tábori Péternek hívja a főszereplőt. Miért?

Müller Péter: Mert a könyvben keveredik a valóság és a képzeletem. Tábori Péter egy kicsit én is vagyok. Egy csomó olyan dolgot adok a szájába például, amit én mondtam a feleségemnek.

hvg.hu: A regény nem csak egy viharos szerelem története, abban erősen megmutatkoznak a kor társadalmi, politikai vonatkozásai is, hiszen itt két nagyon különböző világ találkozott.

Müller Péter: Soós Imre egy olyan fiatal, ösztönös zseni volt, aki akaratán kívül (hiszen azt sem tudta, mibe csöppent) emblematikus figurája lett a Rákosi-kornak. A színész származása is jól jött ehhez, hiszen a semmiből, szegény paraszti sorból jött, onnan emelkedett ki, és lett egy nemzetközileg ismert zsenivé. Ő volt a parasztzseni. Ugyanakkor eljátszattak vele egy csomó sematikus szerepet. Mivel nagy művész volt, hitelesen bújt ezekbe, még akkor is, ha tudta, hogy mennyire hamis szövegeket adnak a szájába. 1956 után viszont ezen előélete miatt megvetetté, üldözötté vált. Elé köptek az utcán. Nem mertek rá szerepeket sem osztani. Ő maga is felismerte egyébként utólag, hogy ha egy művész behódol a politikának, akkor vége van. Vámos László azon kevesek egyike volt, aki mindig felkarolta az üldözött vagy leírt zseniket (később például Latinovitsot), és ráosztotta Rómeó szerepét. Ez lett Imre legnagyobb alakítása! De közben az alkoholba menekült, teljesen elveszettnek érezte magát, és öngyilkosságot kísérelt meg. Így került a pszichiátriára, és így ismerkedett meg, és szeretett bele Perjési Hédibe (a regényben Éva – a szerk.), a kezelő orvosába. A szegény paraszti világban, ahonnan Soós Imre jött, kimondva, kimondatlanul, gyűlölték a zsidókat. Aki megmentette az életét, viszont történetesen zsidó volt. Egymáshoz menekültek. Csoda, hogy ez a két ember megértette egymást. Most, hogy átírtam a könyvet, egyre inkább láttam, mennyire összevethető mindez a Capulet és Montague család történetével. Csak ott családok gyűlölték egymást, itt meg társadalmi csoportok. És van egy óriási különbség: Shakespeare-nél a végén, a tragédia után békét köt a két gyűlölködő család, nálunk pedig azóta sincs közeledés, megértés. Ezt a regényt akár most is megírhatnám e szempontból.

hvg.hu: Máig nem tudjuk, mi történt azon a végzetes éjszakán. Nagyon gyorsan lezárták a nyomozást, elmismásolták a történteket. Miért?

Müller Péter: Ezt nem tudom, de vannak feltételezéseim. Egyrészt nem szerették volna, ha firtatják, hogy egy ilyen emblematikus, a kommunizmust jelképező művész hogyan lehetett öngyilkos. A másik, hogy a zsidó-magyar problematikát el akarták kenni, fedő alatt akarták tartani. A gyűlölet rágalmát, hogy a színész valójában nem öngyilkos lett, hanem megölte a felesége.

A fiatal Müller Péter
©

hvg.hu: Ön 1955-től a Madách Színház tagja, itt találkozott és barátkozott össze Soós Imrével is. De hogy tarthatta meg az állását 1956 után? A forradalom idején ugyanis az utcán volt, meg is lőtték.

Müller Péter: Az egész színház tudta, hogy én csak szerelmes voltam, soha senki nem is b*szogatott ezért az esetért. Pedig akkoriban mindenki börtönbe került, a legkisebb gyanú miatt is. Én pedig ott voltam a forradalom fókuszában, a Kilián laktanya mellett, és szitává lőttek. De nem forradalmár voltam, hanem egy őrült szerelmes. A szerelem forradalmára voltam. Az a nő, akihez minden életveszély, figyelmeztetés, kijárási tilalom ellenére bementem a pokolba, a feleségem lett. Most is az. Én megnyertem a forradalmamat.

hvg.hu: Nem bánja, hogy bár vannak regényei, drámái, de a könyvesboltokban most is az ezotériapolcon lehet megtalálni, mondjuk a Részeg józanokat, és nem az irodalompolcokon? Hogy nem annyira irodalmárként tartják számon, hanem inkább egy valamiféle ködös, ezoterikus-spirituális szerzőként?

Müller Péter: Az emberre bizonyos címet ragasztanak, én azon a címen lettem elfogadott, népszerű, hogy „ezoterikus” író. Az ezoteria, szó szerint azt jelenti, hogy a „lélek legbelseje”. Nem műfaj, hanem a legbensőbb titok. Szerintem nincs olyan rangos író, akinek a műveiben ne lenne ezoteria. Aki ne tudna a „legmélyről”. Ilyen értelemben valóban ezoterikus írónak tartom magam. De mondjuk, Shakespeare-t is ezoterikus írónak tartom. És József Attilát is. Minden emberi réteg benne van a műveikben. A színházban senki nem veszi észre, hogy amit lát, az egy ezoterikus darab. Most is két művem megy a színházakban. Az Operettszínházban az Isten pénze, amelyet a fiammal, Sziámival és Tolcsvay Lászlóval írtunk Dickens Karácsonyi ének című művéből. Ebben ki-be járnak a szellemek. Evilág és másvilág van a színen. A Madáchban most játsszuk majd a Szomorú vasárnapot, amely a túlvilágon játszódik. Mindkét darabban sok az ezoterikus elem, de a nézők ezt nem is veszik észre. Ahogy a hétköznapi életben sem. Nem azért, mert rejtett, hanem mert nem látnak magukban odáig.

hvg.hu: És a regényei?

Müller Péter: Nem vagyok regényíró, mindössze három regényem jelent meg. Ezekből igazán ezoterikus tartalma csak a Világcirkusznak van. De engem tényleg nem zavar ez a skatulya. Elsősorban az orosz irodalomban volt ennek előzménye. Dosztojevszkij és Tolsztoj is észrevette, hogy az irodalom kevés. Csak regényformában beszélni az életről, kevés. Mind a ketten azt vallották, hogy azt kell kimondani, ami a regény fölött van, ezért tulajdonképpen új vallást alapítottak. Dosztojevszkij nem tudatosan, de Tolsztoj igen. Érezték, hogy az emberek éhesek valamire, mert olyan hazugság van körülöttük, lélekben, életben, vallásban, politikában, hogy a regény már nem tudja azt leleplezni. Az ember megváltáséhes. És ez az éhség olyan világméretű, hogy mindez rendkívül populárissá vált. Ez persze iszonyú felelősség, mert magában hordja a gagyi lehetőségét. Ha nincs ott az alkotó tudata, hogy amit mondok, azzal el kell számolnom, ha nincs ott, hogy ennek utánajártam, én ezt megéltem, ha nincs ott a műveltség, a beavatás, és csak valamit el akarok adni, akkor ez a gagyik gagyijává válik. Én 1956-ban átestem egy halálélményen. Hat golyót kaptam. A saját tapasztalatom van minden szavam mögött. Egyébként a nagy értékek tudnak a legolcsóbbá válni. Amikor jézuskás szentképeket árulnak a Vatikán bejáratánál, akkor látszik ez a tébolyult lebomlás. Azt lehet igazából árucikké aljasítani és mérhetetlen sok pénzért eladni, ami mögött igazi értékek vannak. Tudják ezt nem csak az „ezoterikus” írók, hanem a hollywoodi forgatókönyvírók is.

©

hvg.hu: Ez manapság különösen veszélyes, amikor az interneten terjednek az egymondatos bölcsességek, és mindenki írja-olvassa ezeket.

Müller Péter: Én magam is írok a különböző gondolatokat, de nagyon vigyázok, hogy ezek megállják a helyüket. Az egymondatos művek a legszebbek. És a legnehezebbek. Márai Sándor fő művei közé tartozik a Füveskönyv: az ilyen mű. Azt írja a naplójában, hogy végre nem kell regényt írnia, csak pár mondatban megfogalmaznia a lényeget. A jó aforizma: kincs. A vallás „igének” nevezi. Mert igéz. Ezért nagy felelősség ilyesmit írni.

hvg.hu: Ha Márai írja, az rendben van, de ma minden utcában van egy ilyen önjelölt bölcs. Némelyik ráadásul nem kis rajongótáborral.

Müller Péter: Sajnos így van. A gagyi nagy korszakát éljük. Az értékvesztés kétségbeejtő állapotában vagyunk. Nem hosszkérdés. Ezeroldalas könyv is lehet vacak. Az igazság szenvedélyes keresése a lényeg. Sokszor egy egész életet fel kell áldozni arra, hogy valaki azt az egyetlen mondatot leírhassa, amely igazán a lelke „legbensejéből” született.