Bodnár Zsolt
Bodnár Zsolt

A 89 éves olasz filmzenelegenda valódi életműkoncertet adott Magyarországon – ez azzal is járt, hogy a jól ismert dallamok után próbára is tette a közönséget.

Mielőtt rátérnénk a Maestro ikonikus zenéjére és a katartikus budapesti koncertjére, csak egy valami.

Érthető, hogy egy több mint hatvan éve a pályán lévő, 89 éves filmzeneszerző nem teljesen megy át a nem mindig szakértőként felkért marketingosztályokon, beszéljünk itt akár magyar vagy nemzetközi reklámfelelősökről, de két elég szembetűnő megoldást is tartogatott a koncert promókampánya. Az egyikről még az is beszélt, akit amúgy hidegen hagyott az esemény: az „Utoljára Magyarországon Ennio Morricone!” plakátszöveg még akkor is egy kis fekete humorral kavart morbid gyöngyszem, ha a zeneszerző tényleg beszélt is a visszavonulásról az egységesen „60 Years of Music World Tour” néven futó turné után.

©

Eggyel problémásabb lehet, hogy a legtöbb felületen „Ennio Morricone – Legjobb Filmzenéi” (sic!) néven futott a dolog, ami azért kicsit félrevezető lehetett azok számára, akiket lázba hozott az olasz művész neve annyira, hogy kifizessenek érte 20-30 ezer forintot, az 500+ komplett filmzenéből álló életműnek viszont csak egy minimális, de annál legendásabb szeletét ismerik, így valamiféle besztofra számíthattak. Csak a rajongóbb szelleműek tudhatták a megelőző setlistek átböngészése után, hogy Morricone nem egy egyszerű haknisorozattal akar nyugdíjba vonulni.

Persze senkit sem lehet hibáztatni, ha nem vetette bele magát a zeneszerző bődületes filmográfiájába – sokakról mondják, de nála tényleg igaz, hogy a szerzeményei a hátukon cipelik az alattuk pörgő filmeket. A Morricone-egyenlet ugyanis nem úgy működött, hogy minden Volt egyszer egy vadnyugatra jutott egy rossz film – rengeteg celluloidszeméthez adta a nevét, francia romantikus filmektől hollywoodi politikai melodrámákig. És mégis olyan remekművekkel tette őket a filmtörténetből kitörölhetetlenné, hogy például az 1969-es H2S című olasz sci-fi-vígjáték főcímzenéje előnyt élvezzen a búcsúturnén, mondjuk, a Malèna vagy az Egy maréknyi dollárért darabjaival szemben.

Meg amúgy én sem születtem Ennio Morricone-fanatikusnak – előbb volt meg A Profi zenéje polifonikus csengőhangon, és előbb fütyültem éjjel-nappal a Nevem: Senki főcímét, mint hogy akár a nevét hallottam volna.

Ennio Morricone
©

A Sportarénában tartott koncert színpadképe méltóan magasztos volt: az egész hátteret betöltő vörös függöny előtt a Kodály Kórus, a Nagyváradi Állami Filmharmónia énekkara, a Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekar, velük szemben pedig az ember, aki csak a tapsszünetek alatti elegáns főhajtások idejére hagyta el a karmesteri széket, és akiért néhány előnytelen ülőhelyet kivéve szinte telt ház gyűlt össze.

Az első félidőben egyértelműen a közönségnek játszott, és csak a szünet után kezdte komolyra fordítani a meccset. A biztonság kedvéért már az első négy darab között ott volt az Aki legyőzte Al Caponét, a Volt egyszer egy Amerika és A Profi zenéje, de még az első órában ledarálta a Cinema Paradiso nosztalgiabombáját és A Jó, a Rossz és a Csúf három különböző témáját is. Elvarázsolt tömeg, elhamarkodott tapsvihar, a későbbiekhez képest szinte nulla zsebből elővillanó telefon. A blokkokban előadott szerzemények ráadásul néha úgy le voltak rövidítve, hogy még a Baarìa című, kevésbé ismert Tornatore-mozi eposzi főcíme vagy egy 1969-es olasz erotikus művészfilm (Metti, una sera a cena) bossanova-inspirált zenéje is simán átment, egy-egy klasszikus közé rejtve.

A Magyar Érdemrend középkeresztjével
©

Hogy a második óra már mozgolódósabb és órára nézegetősebb lesz, azt rögtön a folytatást nyitó számnál érezni lehetett: az első – és visszavonulási terveit tekintve nagy eséllyel egyetlen – verseny-Oscarjáért felelős Aljas nyolcas fenyegetően búgó, hétperces főcímzenéjét direkt úgy írta, hogy a néző kényelmetlenül érezze magát, és most úgy tűnt, ezt a hatást Tarantino képei nélkül is el tudja érni. De egyébként is két, a képzeletbeli átlagember Morricone-képétől egyaránt szokatlan húzást váltogatott a koncert slágermentesebb részében: a svéd-olasz szoprán, Susanna Rigacci és a portugál világzenei ikon, Dulce Pontes vendégéneklésével olyan obskúrusabb filmekből játszott dalokat, mint az Állítja Pereira vagy a Tűz! – Queimada lázadói; valamint a kísérletezőbb kompozíciói (Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében, A munkásosztály a Paradicsomba megy) közül válogatott.

A végig vérprofin, egyetlen közönséghez intézett szó nélkül levezényelt show végén, de még a kötelező visszatapsolással járó ráadás előtt eljátszotta a közép-kelet-európai alkalmi zenekarával azt a filmzenét, amiért saját szerénytelen, de őszinte véleménye szerint már harminc éve simán Oscar-díjat kellett volna kapnia: A misszió három darabja után valószínűleg még az is gondolkodás nélkül hagyta magát tapsviharba sodródni, aki szíve szerint közönségbarátabb setlistet rakott volna össze.

Csak közben azt sem felejtette el az Arénában összegyűlt tömeg, hogy itt hatvan évet kellett belesűríteni alig több mint két órába.