szerző:
Balla István-Bodnár Zsolt-Gyükeri Mercédesz-Németh Róbert

A legszélesebb palettán válogattunk: van itt friss tipp, vagány világcsavargó, rocktörténeti legenda, híres zenész tehetséges fia, az elmúlt évek egyik sikeresebb stadionzenekara, vagy éppen lelki mélyfúrók. Ezekkel a lemezekkel megtelhet a következő pár nap!

a-ha: MTV Unplugged – Summer Solstice

Neil Armstrong Hold-sétája semmiség volt ahhoz a lépéshez képest, amelyet az a-ha tett meg, amikor a Take on Me világát hátrahagyva (majdnem) analógba váltott át. Nem ma történt ez – a gigasláger megjelenése óta is pont 33 év telt el (19-én egészen pontosan) –, és akármilyen lúdbőrösek lettünk azóta a Lifelines különleges videójától vagy a Summer Moved On melankolikus világától, arra a mai napig kellett várni, hogy az a-ha akusztikus koncertalbumot adjon ki. Pontosabban az MTV legendás Unplugged sorozatának felélesztésére volt szükség – bár a hírek szerint a csatorna már tíz éve is próbálta rávenni a zenekart egy hasonló produkcióra, eddig hiába.

Pedig a norvégiai Giskében, a nyári napforduló idején felvett koncertet hallgatva olyan érzésünk támadt, mintha eredetileg is vonósokkal és akusztikus hangszerekkel képzelték volna el a dalokat – ezek méltó alapot adnak Morten Harket különleges hangjának. És örvendj, világ: ez a falzett mintha semmit nem kopott volna az elmúlt évtizedekben. Ez nem mondható el a temérdek vendégművész leghíresebbjéről, Alison Moyet-ról, aki a Summer Moved On-ba száll be, és akinek a hangja mostanában inkább emlékeztet egy lepukkant louisianai nyugdíjas blueszenészére, mint a Yazoo-ból megismert ragyogó altra.

Az a-ha Unplugged Summer Solstice aligha lesz olyan legendás, mint a sorozat nagy klasszikusai, de a produkciót egyszer szívesen megnéznénk élőben (jó hír: turnéra indult a zenekar vele), nem utolsósorban a slusszpoén, a mai napig gigasláger Take On Me majdhogynem a capella feldolgozása miatt.

The Killers: Wonderful Wonderful

Ha egy albumot kellene mondanunk a kétezres évekből, amelynek a legtöbb dala minimum stadionért kiáltó, rockhimnuszba hajló megasláger lett, jó eséllyel a The Killers debütáló lemeze, a Hot Fuss jutna eszünkbe. Mintha ma lett volna – pedig hát eltelt azóta 13 év, a zenekar is kiadott pár lemezt, és Brandon „I've got a soul but I'm not a soldier” Flowers babaarcán is összegyűlt pár ránc.

Aztán ezek a ráncok tűntek fel nyáron az új album, a Wonderful, Wonderful beharangozó dalában, a macsóvilágot nem kis öniróniával karikírozó The Man-ben és a hozzá készült klipben. Flowers igazán beletrafált az elmúlt időszak férfiostorozó tematikájába, így a karikatúrán épp annyira nehéz mosolyogni, mint az album többi dalán, amelyek többnyire szintén a férfilét nehézségeiről szólnak – már nélkülözve az iróniát. Persze ha elmerülünk a világban, nem csak Flowers felnőtté válásának fontos pillanatai (a Tyson vs Douglas bokszmeccs), magánéletének démonjai (Rut) és művészi útkeresése (Have All the Songs Been Written?) tűnnek fel, de a Las Vegas-i zenekart inspiráló zenészek hatása is. A The Calling olyan, mint egy közepes Depeche Mode-dal, az Out of My Mind intrója után azt várjuk, hogy Tina Turner zendítsen rá, az amúgy egy Bonónak írt levél tárgyából alkotott Have All the Songs Been Written? meg mintha egy Dire Straits-albumon bújkált volna az elmúlt 35 évben, és ezt csak azért nem soroljuk tovább, mert igazából senki kedvét nem akarjuk elvenni a Wonderful Wonderful-tól. Mert néha ugyan unalomba fullad, de mégiscsak ott van benne az a lendület, amiért bármikor elmennénk minimum egy stadionig.

Robert Plant: Carry Fire

Az egykori Led Zeppelin-legendát három évvel ezelőtt - akkor jelent meg lullaby and... The Ceasless Roar című lemeze - azzal dicsértük meg, hogy nem az őt a rockzenei Olümposzra emelő klasszikus életműve újrahasznosításán, vagy aprópénzre váltásán dolgozik, hanem, hogy a jelen időben él és alkot. Igaz, hogy a kétezres években a Zep kiadott egy retrospektív tripla koncertalbumot (How The West Was Won, 2003), egy dupla válogatáslemezt (Mothership, 2007), újra megjelentette a klasszikus The Song Remains The Same hang- és képfelvételét (2007), adott egy nagy sikerű koncertet (2007-ben a londoni O2 Arenában, az Atlantic lemezkiadó egykori alapítója és vezetője, Ahmed Ertegün emlékére), megjelentette ennek a koncertnek a felvételét (Celebration Day, 2012), ám Plant szólóban is fontos és izgalmas tudott lenni.

Komoly sorozatott adott ki a csupa feldolgozásból álló folkos-blues-os, 2002-es Dreamland, az új dalokat tartalmazó, klasszikus és modern formákat ütköztető 2005-ös Mighty ReArranger, az Alison Krauss country-énekesnővel elkészített, ötszörös Grammy-díjas Raising Sand, a Plant Zep előtti zenekarának nevére reflektáló 2010-es Band Of Joy, majd az emlegetett három évvel ezelőtti lemez, ami a déli blues-Appalache-i country-afrikai zene háromszögben kínált komoly izgalmakat. A legjobb hír pedig az, hogy a most megjelent új lemez, amin az előzőhöz hasonlóan ismét a Sensational Space Shifters zenél Planttel, megint nagyszerű munka.

A Carry Fire nem csak a minőség felől nézve, hanem az összetevők tekintetében is az előző album folytatása: amerikai blues és folk, Afrika (főleg Mali és Marokko az ihlet-desztinációk), elektronika, és mindezek felett nem csak, hogy ott lebeg a Led Zeppelin hosszú árnyéka, hanem vannak dalok, sőt, azt mondhatjuk, hogy kifejezetten sok olyan dalt hallhatunk a Carry Fire-ön, amit simán el tudnánk képzelni egy soha meg nem jelent Zep-lemezen (ami mondjuk elképesztően hasonlítana a Led Zeppelin III-ra). Mindezt úgy, hogy fel sem merül bennünk, hogy a 69 éves Plant bennmaradt volna a régiben, vagy lejárt nosztalgia-kártyával trükközne - de ezt már elmondtuk a legelején. Na, erre varrjuk gombot!

The Weather Station: The Weather Station

Kezdjük ott, hogy ez a kanadai zenekar, ami persze igazából úgy zenekar, hogy valójában a gitáros-énekesnő, Tamara Lindeman áll bőven előretolva a fronton, eddig, úgy, ahogy van elrepült a radarom/unk alatt. Persze nem mintha a globális popkultúra radarján már olyan régóta pittyegne egy kis jel, ami ezt a 2006-ban alakult négytagú zenekart jelzi - első alkalommal a Weather Station 2014-es EP-je, a What Am I Going to Do With Everything I Know, aztán a tavaly előtti album, a Loyalty mászott fel a térképre.

Ennek a nagyszerű lemeznek azonban már bőven nem az a tétje, hogy marad-e, netán még egy kicsit jobban láthatóvá válik-e a Weather Station azon a bizonyos radaron, hanem az, hogy még sokkal többen megismerjék Lindeman dalait. Amire mondjuk minden esély meg is van, hiszen nagyszerű dalok ezek; szépek, érzékenyek, fátyolosak, tudnak nagyon puhák lenni, aztán meg a stílus adta kereteken belül nagyon dinamikusak és lendületesek is. És érezzük azt a sokat emlegetett finom distinkciót is, ami a közepes-semmilyen singer-songwriter-produkciók és az igazán jók között feszül. Mármint, hogy a Weather Station igazán jó.

Nyilván mindenki, aki erről az albumról írt, bepötyögte, hogy Joni Mitchell - mi is elmondjuk, hogy mennyire eszünkbe jutott a veterán dalnok-legenda, de közben meg a késő nyolcvanas évek olyan alkotóit is érdemes emlegetni, mint Suzanne Vega, vagy a Natalie Merchant vezette 10.000 Maniacs. De persze, mint az igazán jó előadók és az ő igazán jó lemezeik esetében, attól szeretünk bele a cuccba, hogy hiába halljuk a hatásokat, új minőséget, egy saját világot hallunk ki és bele a dalokból és a dalokba. Így van ez ezzel az egyébként parádésan hangszerelt és hangmérnökölt lemezzel is, amivel egészen biztosan találkozunk majd az év végi listákon.

Dhani Harrison: In Parallel

Híres ember, azon belül is, híres popzenész gyerekének lenni, no, az megérne egy külön tanulmányt, minden bizonnyal léteznek is ilyen szövegek. Sean és Julian Lennon, Jacob Dylan, Zak Starkey, Jeff Buckley, és így tovább - számosan közülük csináltak igen jó dolgokat, de a szülők árnyékát alig valamelyikük tudta átlépni (a felsoroltak közül szinte csak Jeff Buckley, de attól tartok, ha háromszor-négyszer ennyi nevet soroltam volna, akkor is csak őt tudnám kiemelni).

Ugyanez a sorsa George Harrison Dhani nevű fiának is, akit a néhai Beatle az india zenei skála hatodik és hetedik hangjáról (dha, ni) nevezett el, és aki 2006-ban thenewno2 néven alakított zenekart, ami eddigi fennállása alatt három tök vállalható nagylemezt jelentetett meg, komolyabb fodrokat azonban nem kavart. Előtte már - Jeff Lynne producerrel - dolgozott apja Brainwashed című posztumusz utolsó lemezén, ugyanabban az évben részt vette az Eric Clapton által szervezett Concert for George-on, s ott állt a színpadon, amikor apját beiktatták a Rock and Roll Hall Of Fame-be.

Az idén 39 éves Harrison bemutatkozó szólólemeze izgalmas artpop - majdnem azt írtam, hogy nem olyan zenével, amit az ember egy Beatle fiától várhat, ám ez a félúton visszatuszkolt mondat nyilván eleve butaság, hiszen mit is "várnánk el" egy Beatle-fiútól, másrészt meg Dhani korábbi, zenekaros lemezeinek ismeretében eleve tudjuk, hogy nem az atyai örökségen függ. Az In Parallel nagyon elektronikus, nagyon pszichedelikus, nagyon sötét, néhol a Radiohead, néhol Peter Gabriel, itt-ott a Depeche Mode vagy a Massive Attack, na jó, van, ahol a Beatles ugrik be.

Nem túl helyes/szép, de nyilvánvalóan létező kérdés: akkor is tetszene-e ez a lemez, ha nem tudnám, ki az alkotó apja. Akkor is.

Wolf Alice: Visions of a Life

A mostani formájában 2012-ben alakult londoni zenekar két évvel ezelőtti debütlemeze, a My Love Is Cool teljes joggal szerepelt az év végi listákon: úgy idézte meg egyszerre a kilencvenes évek legnagyobb zenei trendjeit a shoegaze bolyongásától a britpop rock’n’rollosabb vonulatáig, hogy közben nem áradt belőle a kétségbeesett nosztalgia.

Friss bandához képest kiemelt jelentőségüket szépen mutatja, hogy Michael Winterbottom (Non-stop party arcok, The Trip) turnéfilmet forgatott nekik/róluk (On the Road), ami a Berlinalén mutatkozott be – szép kis felvezetés egy második lemez előtt. De a Wolf Alice az a zenekar, akin nem fog ki egy ilyen túlpörgetett hype: a Visions of a Life az első albumhoz hasonlóan – nagyra törő zenei megoldások, bonyolult ritmusváltások, hangszerelési innovációk nélküli, egyszerű mestermű. El lehet helyezni a világát, be lehet kategorizálni ide-oda, de azt egy pillanatig sem érezni, hogy ezt már valahol hallottuk.

Műfaji zsenialitásához elég meghallgatni az album első négy számát: a shoegaze-es Heavenward annyira kilencvenes évek, hogy egyből a VH1-on kellene bemutatni; a punk Yuk Foo leviszi a fejünket; a Beautifully Unconventional a legpoposabb dolog, amit valaha csináltak; a Don’t Delete the Kisses pedig olyan álomszerű, hogy érthetetlen, miért nem szerepelt a Twin Peaks visszatérésében. A címadó, nyolcperces záróeposzig kapunk még spoken word szintipopot (Sky Musings), deszkás poppunkra emlékeztető himnuszt (Space & Time) és akusztikus artballadát is (After the Zero Hour), szóval, valahogy így kell izgalmasan építkezni a zenetörténet során lefektetett sémákból, szégyenérzet nélkül.

Torres: Three Futures

Az utóbbi idők egyik legszebben követhető zenei átalakulása a Torres néven alkotó Mackenzie Scotté. A 2013-ban, vagyis hu-szon-két éves korában megjelent első lemezét még „üres színpadon történő arénarock” hasonlattal írta le a Pitchfork, és a Garbage előtt zenélt, majd második albumán már a többek közt PJ Harvey-val közös munkásságáról ismert Rob Ellis producerkedett, nem is maradt el az ezzel járó művészi hozadék – a Sprinter nálunk is a 2015-ös év legjobbjai közé került.

Az éneklést egy baptista imaház kórusában kezdő, majd középiskolai musicalekben folytató, még mindig csak 26 éves Torres (aki egyébként dalszerzésből szerzett diplomát) harmadik nagylemeze, a Three Futures ismét Rob Ellisszel készült, de a lecsupaszított, mélyen búgó gitárszólókkal feldíszített elektronika már azt a kevés nirvanai zúzásmaradványt is felváltotta, amit másodjára még nem tudott elengedni.

Torres mindent megtesz, hogy felrázza az „énekes-dalszerző” titulusra ragadt ósdi képet (akusztikus bontogatás, fájdalmas mollok), és szövegeiben a manspreading jelensége (Righteous Woman) vagy a tinédzserkori szexualitás és a megszállottság veszélyei (Helen in the Woods) is előkerülnek, Can-féle krautrock vagy Tegan and Sara-féle, melegséget árasztó szintipop kíséretében.

The National: Sleep Well Beast

Nem túl szívderítő létállapot a középkorúság: kiüresedő és széteső párkapcsolatokkal, állandó problémákkal, félelmekkel, szorongásokkal jár – nagyjából ezt vágja igen erőteljesen az arcunkba hetedik lemezével az ohioi indie-zenekar. Mindezt nem dühösen, vadul, inkább lemondóan, szomorúan, de tele feszültséggel vezeti elő a Matt Berningerből és két testvérpárból (a zenéért felelős multiistrumentalista Aaron és Bryce Dessnerből, illetve az ütemért felelős Scott és Bryan Devendorfból) álló National. A zenekar egyébként elég sokat szokott dolgozni egy-egy albumon, így volt ez most is, az előző, a Trouble Will Find Me négy éve jött ki. Ennek a nehéz szülésnek persze az is lehetett az oka, hogy a tagok mindenféle mellékprojektekkel voltak elfoglalva mostanában.

Mindenesetre megérte a várakozás. Az eléggé lecsupaszított dalok, amelyekben ezúttal az elektronikához is bátran, de cseppet sem hivalkodóan nyúltak, valami olyasfajta sötét-szép tónust kaptak, amit mondjuk, Nick Cave-től szoktunk meg. (Ez amúgy nem is titkolt inspiráció, csakúgy, mint a Joy Division vagy épp a Pixies.) A Sleep Well Beast dalai hol pszichedelikus gitárral, hol szinte egy szál zongorával, hol erősen elektronikus alapokkal, vagy nagyobb ívű hangzással keseregnek. És még szerencsére belefért némi posztpunkos beindulás is (Turtleneck) - de ez az a bizonyos kivétel, ami erősíti a szabályt. Mindez mégis egy tökéletes és egységes albumban áll össze, ami simán várományosa a hamarosan mindent elöntő „2017 legjobb albumai”- listák előkelő pozícióira.

Tényleg csodaszép a nyitó dal (Nobody Else Will Be There) vagy mondjuk a Born to Beg, de ami rögtön eszünkbe fog jutni az albumról sok év múlva is, az a The System Only Dreams in Total Darkness egzaltált gitárhasítása. Igazi, bor mellett merengős őszi zene, de vigyázat, kifejezett mélyfúrás a lelkekbe.

Gogo Bordello: Seekers and Finders

Lassan veteránnak számít Eugene Hütz 1999-ben alakult zenekara, ami szerencsére időről-időre Magyarországon is bizonyítja, hogy az egyik legjobb koncertprodukció. A GB-t Hütz New Yorkban, emigráns orosz és ukrán valamint helyi muzsikusokkal alakította meg annak idején, kezdetben hagyományos orosz roma esküvői muzsikát játszottak, majd belekeveredett némi balkáni őrület, egy nagy adag punkos energia, és a New York-i underground színtér hatása.

Korábban leginkább az ugrálós, mulatós, pogozós oldaláról volt ismert és szeretett a Gogol, ez rendben is van, de ez egy elég zárt világ, így lassan 20 év után már, úgy tűnik, nekik is kevés. Az utóbbi időben próbálnak is ebből a skatulyából kitörni.

Előző albumukon, a 2013-as Pura Vida Conspiracyn például a lehengerlő Lost Innocent World egészen új utakat sejtetett, és ez kifejezetten jót tett a zenekarnak. A 2017-es hetedik soralbumban is érződik, hogy próbálnak a saját világukon belül új dolgok felé kacsintgatni, ám ez itt most sokszor túlagyaltnak tűnik, és unalmassá válik. Most először nem adta ki egyébként Hütz senkinek a produceri feladatokat, pedig lehet, hogy jobban tette volna. Az albumot hallgatva alig várjuk a közepes dalok mellett az igazi energiabombákat, a punkos beindulásokat. Szerencsére akad néhány ilyen a lemezen, például a nyitó Did It All, vagy a Love Gangstars. De egyértelműen a Saboteur Blues lesz a legemlékezetesebb szerzemény. Mondjuk egy ilyen dalért már érdemes volt stúdióba vonulni.