szerző:
Szegő Iván Miklós

A militarizmus értelmetlenségét mutatja 1917 októberében a német néphez címzett Hindenburg-levél. A német fővezér azt kérte: „ne gondoljatok” a jövőre, hiszen az úgyis csak „elkedvetlenít bennünket”! Itthon egy munkapárti képviselő, Vadász Lipót a háború után fenyegető nemzetiségi konfliktusokról beszélt. Közben e konfliktust szította Bethlen István gróf: a magyar határ kitolását tervezgette a Kárpátokban, és elutasította a perszonáluniót Romániával.

„Ne gondoljatok arra, hogy mi lesz a háború után!” – ezt kérte a német néptől a császári hadsereg társ-főparancsnoka az első világháború végéhez közeledve. Hindenburg vezértábornagy születésnapi kéréséről október 5-én, címoldalán számolt be Az Est című magyar napilap. A hír különlegessége, hogy egyetlenegyszer sem szerepelt benne a „győzelem” kifejezés, amit a németek és a velük szövetséges osztrák–magyar csapatok elérhetnének. A hetvenedik születésnapját a német császárral együtt ünneplő hadvezér ezt írta: „Gondoljatok Istenre a véres csatatéren. Ne gondoljatok arra, hogy mi lesz a háború után. Ez csak elkedvetlenít bennünket és megerősíti ellenségeink reménységét.”

Paul von Hindenburg 70. születésnapján
©

A második oldalon még egy rövid hírben visszatértek a hadvezér egy másik nyilatkozatára, miszerint „Hindenburg nem akar többé a békéről beszélni” – ez az az időszak, amikor folyamatosan érkeztek hírek háttéregyeztetésekről, de ezekből végül semmi sem valósult meg. Az állítólagos német békeajánlatot Az Est éppen az előző napon cáfolta, a háború pedig még egy évig tombolt Európában. Galántai József első világháborús monográfiájából is tudjuk: már szeptember végére meghiúsultak a Vatikán által kezdeményezett háttértárgyalások.

Vadász: Már kitört a harc a Monarchia államai között

Közben az önálló hadsereg és diplomáciai kar nélkül Magyarországot háborúba vezénylő gróf Tisza István hívei, a hazai Munkapárt vezető politikusai nem a békével kalkuláltak: a háború utáni nemzetiségi konfliktusokról szónokoltak. Az Est 1917. október 24-ei tudósítása szerint, száz évvel ezelőtt a budapesti képviselőházban erről Vadász Lipót igazságügyi exállamtitkár beszélt, aki Tisza István egyik legközelebbi híve volt.

Szerinte 1917. „május harmincadika óta a monarchia államai között kitört a harc”. „Amikor az osztrák reichsrat három év után összeült, már az első alkalommal a csehek, románok és délszlávok koncentrált támadást intéztek Magyarország ellen. Szervezetten, összehangolva” – tette hozzá, arról megfeledkezve, hogy a Lajtán túli nemzetiségek törvényhozásbeli (reichsratbeli) fellépése nemcsak Magyarország, hanem Ausztria ellen is irányultak, amint erről Mementó-sorozatunkban már írtunk.

Októberre viszont tényleg egyre radikálisabb nemzetiségi követelések jelentek meg: az ifjúcsehek Vadász szerint „a cseh nemzeti állam önállóságát óhajtják kivívni a históriai haza területén”. „Ma már nem három magyar vármegyéről van szó, mint néhány hónappal ezelőtt, hiszen a Narodni List már az egész cseh térképet közli, a mely magában foglalja Magyarországot a Tisza vidékéig” – tette hozzá. (Az 1917-es nemzetiségi és antant-tervekről is írtunk már a hvg.hu-n.)

Egy boszniai horvát politikus pedig arról nyilatkozott október 16-án, hogy a Habsburg uralkodót felkérték a hercegovinai horvát érsek, Josip Stadler nevében: koronáztassa meg magát a horvát koronával, és egyesítse a Monarchián belüli önálló entitásként a délszláv népcsoportokat.

Korlátozta volna a helyhatósági választásokat

Nem véletlenül jelentette ki Vadász: „ellenünk irányul ma minden nemzetiségű ideál. Ellenünk irányul a szerb, a román és a cseh eszme, Ausztriában egy hang sem hallatszott el az ellenünk irányuló támadásokkal szemben. Ausztriában ma nyílt lázadás folyik a magyar államiság egysége ellen.”

E felismerés ellenére Tisza híve korlátozta volna a helyhatóságok választhatóságát, hiszen úgyis a nemzetiségi tisztségviselők nyernének egy szabadabb választáson. „Szüntessék meg a vármegyei tisztviselők választását, hiszen ez úgysem volt választás. Tudjuk, hogy a főispánoknak a kijelölő választmányban elfoglalt túlsúlya a választásnak csak a látszatát óvta meg, lényegében nem volt választás és ez a választás nem használt sem a tisztviselőknek, sem a vármegyéknek, sem az országnak” – mondta Vadász.

Ki fogja a magyar nemzet igazságait érvényesíteni?

A volt államtitkár leszögezte: „Ha az utolsó ágyú is elnémul és elhangzik az utolsó trombitaszó, akkor csak a háború vége lesz, de nem lesz itt a béke. Bennünket ebben az egész nagy konglomerátumban csak az érdekel, mi lesz a szegény Magyarországgal? Ne várjunk segítséget, támogatást senkitől. Ki fogja a békekötésnél a magyar nemzet igazságait érvényesíteni a zöld asztalnál?”

Jól sejtette: senki. A győztesek Párizs környéki békekonferenciájára csak akkor és csak azért hívják meg három év múlva, 1920-ban a magyar küldöttséget, hogy aláírja a békediktátumot. 1917-ben Vadász nem is sejtett sok jót: „Ha most elpusztulunk, az nem nagyszerű halál lesz, hanem egy rángatódzó, a maga hibájából leromlott testnek pusztulása.”

1917: abszurd budapesti parlament – a bukottaknak volt többségük

A munkapárti képviselő ellenzékből szólalt fel, de az abszurd hazai politikai viszonyok miatt részben hatalmi pozícióból beszélt: mivel demokratikus választás nem volt Tisza Magyarországán, s a háború alatt nem rendeztek újabb szavazást, így az intoleráns miniszterelnök bukása után úgy jutott kormányra az addigi ellenzék, hogy a parlamentben nem volt többsége.

Wekerle Sándor
©

Hiába volt tehát jó taktikus az új miniszterelnök 1917 végén, Wekerle Sándor kisebbségben kormányzott. Sőt, a koalíció egyes nacionalistái (ekkor még Bethlen István, a későbbi mérsékelt Horthy-kori miniszterelnök is közéjük tartozott) még a Munkapártnál is szélsőségesebbek voltak.

Liberálisból antiliberális

Az eredetileg liberális Wekerle lehetetlen helyzetét jelzi, hogy Vadásznak válaszolva antiliberális intézkedéseket ígért, s közben végig a levegőbe beszélt: „igyekeztem biztosítékokat szerezni”, „nemcsak legfelső helyen”, hanem „az osztrák kormány körében is, hogy az osztrák nemzetiségi törekvéseket csak a mai tartományok határain belül fogják megvalósítani”.

A kormányfő hangsúlyozta: „érintkezésbe léptem az osztrák kormánnyal arra nézve, hogy az osztrák büntető törvénykönyvet egészítse ki azzal, hogy a magyar állam integritása ellen intézett támadásoknak büntető szankciója legyen”.

Wekerle is beismerte azonban: „Érdemleges válasz természetesen nem érkezett”. És „hogy mikor fogja a törvényt keresztülvinni az osztrák kormány, azt még nem tudjuk, de addig is intézkedések történtek arra, hogy e törekvéseknek nyilvánosságra jutását a cenzúra megakadályozza. A magunk részéről pedig megtettük az intézkedéseket, hogy bármilyen törekvések is vannak odaát, ezeknek a terjedése itthon megakadályoztassék”.

Egy osztrák lap gúnyolódott Wekerlén, Tisza a román támadásra emlékeztetett

Erre a „hadoválásra” a választ nem is Vadász adta meg, hanem a bécsi Arbeiter Zeitung október 26-án. Az osztrák szociáldemokraták lapja egyrészt kioktatta Wekerlét, hogy Ausztriában ilyen ügyekben esküdtbíróságok döntenek, és ezek aligha lesznek érzékenyek a „magyarok fájdalmai” iránt, másrészt: „Teljesen ki van zárva, hogy az osztrák képviselőház a magyarok által kívánt kiegészítés kedvéért a régi büntetőjogot revízió tárgyává tegye. (…) Jellemző azonban a cenzúrára való apellálás. Szép kis államiság az, amely cenzúra és büntetőtörvény nélkül azonnal ingadozni kezd.”

Wekerle Sándor és más tisztviselők a Keleti Vásár megnyitóján 1918-ban
©

Maga Tisza István a Wekerle-beszéd után viszont a román és az orosz titkos tárgyalásokra hívta fel a figyelmet, amelyek az 1916-os Monarchia elleni román támadást készítették elő. Szerinte „ellenségeink cinikusan felosztották Magyarországot”, vita volt „Románia és Szerbia között Torontál hovatartozandóságát, Oroszország és Románia között Máramaros vármegye hovatartozandóságát illetőleg”. A román–orosz tárgyalásokról egyébként Az Est már június 5-én beszámolt.

Tisza relatíve visszafogott volt Romániával szemben, nem voltak például területi igényei. Ám az Erdélyi Szövetség igenis annexiót akart, az akkor éppen megszállt Románia kárára. Ezt az álláspontot az alkotmánypárti (ez akkor kormánypárt volt) honatya, Bethlen István gróf, az Erdélyi Szövetség vezetője képviselte 1917 őszén.

Perszonálunió Romániával? – Bethlen elutasította az „ügyes fondorlatot”

Az Erdélyi Szövetség gyűlésén Bethlen megállapította, hogy „Bukarestben lapot alapítottak, mely a román közvéleményt meg akarja győzni arról, hogy Románia érdekeit csak úgy védheti meg, ha perszonális unióba lép a monarchiával. E törekvések érthetők – román szempontból, mert amit fegyverrel nem vívhattak ki, azt így akarják elérni ügyes fondorlattal.”

A gróf a perszonáluniót (ez közös uralkodót vagy államfőt jelentene) tehát elutasította, ugyanakkor Romsics Ignác történész, akadémikus emlékeztet Gróf Bethlen István politikai pályája. 1901–1921 című könyvében arra, hogy az erdélyi magyar politikus nem egyszerűen a Monarchia és Románia közötti közeledéstől határolta el magát, hanem magától az osztrák–magyar uralkodótól is! IV. Károly császár és király, illetve bizonyos osztrák körök ekkoriban ugyanis előbb vámuniót terveztek Romániával, később pedig szorosabb „jogi és politikai kötelékeket is”.

Határmódosítást akart Bethlen, és ez majdnem megvalósult

Bethlen a gyűlésen azt is kijelentette: „Az erdélyi határ kiigazítására szükség van”. Javaslatait a szövetség szeptember 30-án el is fogadta, ugyanakkor Romsics szerint Bethlen e tekintetben mérsékelt követeléseket fogalmazott meg, például elállt korábbi tervétől, a nagyobb román területek elcsatolásától és a román–magyar lakosságcserétől (erdélyi románokat és moldvai csángókat érintve), illetve Szerbia bekebelezésétől.

Az Est szerint a Monarchia külügyminisztere, Czernin viszont Bethlen beszéde után – nyilvánvalóan a Monarchia katonai gyengeségének ismeretében – azt hangsúlyozta: „a monarchia álláspontja, hogy mi nem akarunk senkit sem leigázni, nem akarunk hódítani, készek vagyunk a béketárgyalásokra, mihelyt ellenfeleink is elfogadják a kölcsönös megegyezésen alapuló béke elvét”.

Bethlen István és felesége Rómában
©

A történelem fura csavarja, hogy fél évvel később, 1918 májusában (ekkor az antant keleti frontja összeomlott, miután Szovjet-Oroszország kilépett a háborúból) a magára maradt Románia különbékében elismerte a Bethlen 1917-es terveinek megfelelően kitolt magyar határokat. Romsics szerint a Kárpátokban 10 kilométerrel délre és keletre növelték volna meg a magyar területeket. Ám ezt az intézkedést a központi hatalmak 1918-as őszi katonai összeomlása miatt nem hajtották végre.

Végleg megromlott a magyar–román viszony

Valódi hatást a román–magyar viszonyra az 1916-os erdélyi román betörés gyakorolt. Még a mérsékelt Fényes László képviselő-újságíró is – akit a Tanácsköztársaság és Horthy idején is letartóztattak –, indulatosan reagált 1917. június 26-án Az Estben Dr. Serbán Miklós országgyűlési képviselő felvetésére, miszerint „a románok éppen olyan hűek a magyar állameszméhez, mint a magyarok”. Serbán ezért a románokat sújtó „örök elnyomatás” megszüntetését javasolta.

Ám az erdélyi románok egy része a román invázió idején, 1916-ban mutatta meg: nem lojális a magyar államhoz. Fényes ezt Fogaras megye példáján illusztrálta: a 35 hivatalban lévő „községi vagy körjegyző közül tizenhét megszökött a románokkal, négyről – mondjuk – az derült ki, hogy elhurcolták őket”. 65 lelkész és 45 tanító is Romániába távozott, összesen „1490 ember szökött át a románokkal” (köztük Serbán felesége is).

Az 1916-os román betörésekor a székelyek jelentős része is elhagyta otthonát (ők az ország belső területeire menekültek). Az ekkor megjelenő fosztogatók ellen – akik között nemcsak románok voltak Nagy Szabolcs történész szerint – még 1917-ben is zajlottak perek. A román–magyar együttélés Nagy szerint ekkor fordulóponthoz ért: az erdélyi románokban többé sem a helyi magyarok, „sem a kormányzat, sem a helyi adminisztráció nem bízott meg”.

Romsics érdekes adalékot nyújt mindehhez: a katonai kémelhárítást 1916-17-ben erősítették meg az erdélyi kormánybiztosságon. Itt került kapcsolatba egymással a honvédelmi és belügyminisztérium kiküldöttje, Gömbös Gyula és a kémelhárítással is együttműködő Bethlen István – mindketten miniszterelnökök lettek az első világháború utáni Magyarországon.

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!
Szegő Iván Miklós Kult

Mementó 1917: Aki tudott olvasni, már Trianon előtt három évvel sejthette a katasztrófát

Trianon előtt három évvel a Pesti Hírlap írásaiból kiderült: ha az Osztrák-Magyar Monarchia elveszti az első világháborút, akkor az antant vagy feldarabolná, vagy a német és a magyar vezető rétegek meggyengítésével szervezné át a kettős államot. A területveszteségek pontos mértékét nem lehet sejteni, de a felbomláshoz 1917 nyarán sem sok hiányzott: kormányválság volt Ausztriában és Magyarországon is, a nemzetiségek pedig egyre inkább radikalizálódtak.

Szegő Iván Miklós Kult

Mementó 1917: Lovas rendőrök attakja zúdul Pesten az „utcai leányokra”

A magyar tejágazat kipróbálta a „hadiszocializmust” 1917 őszén: a rekvirálás az 50-es éveket idézte, az áralku inkább a 70-eseket. De 1917-ben Budapesten valóságos őrület lett úrrá: az Andrássy úton lovas rendőrök rontottak az utcalányokra, a belügyminiszter kilakoltatta volna Pestről az idegeneket, lakásokat is rekvirált volna, miközben a külvárosokban a vérhas terjedt.