Balla István
Balla István

Soha nem kedvezett a magyar iskola a zseniknek. Rengeteg, azóta klasszikussá vált írónk, költőnk, színészünk és tudósunk bukdácsolt, és utált iskolába járni. A helyzet ma is az, hogy a kiugróan tehetséges gyerekeket sokszor szellemi fogyatékosnak tartja a rendszer.

Petőfi Sándor: elégtelen, iskolaelhagyó. Gárdonyi Géza: elégséges. Krúdy Gyula: elégséges. Kosztolányi Dezső: eltanácsolva a gimnáziumból. József Attila: elégtelen. Rejtő Jenő: elégséges, kimaradt. Kabos Gyula: elégtelen. Jávor Pál: iskolaelhagyó. Csontváry Kosztka Tivadar: elégséges. Eötvös Lóránd: elégséges. Szent-Györgyi Albert: elégtelen.

És még sokáig folytathatnánk a sort. Nagyjából így nézne ki egy később elismert írókká, képzőművészekké, színészekké, tudósokká váló nebulókból álló képzeletbeli osztály tanulmányi eredménye. A nemrég megjelent „Magyarázom a bizonyítványom” – Ismert emberek az iskolában című kötetben 82, a maga műfajában zseniálisat alkotó ember iskolai pályafutásának járt utána Csiffáry Gabriella. A levéltáros mintegy félszáz gyűjteményben kutatott öt évig az ismert alkotók iskolai dokumentumai iránt.

©

A gyűjteményből kirajzolódó kép cseppet sem meglepő. „A későbbi zsenik betöretlen csikólelkének, kreativitásuknak nem felelt meg az adott kor iskolarendszere” – foglalja össze a hvg.hu-nak a szerző a kötet tanulságait. Azt is hozzáteszi, hogy a rossz iskolai eredmények mögött társadalmi és családi traumák is állhattak, de összességében leginkább az mutatkozik meg, hogy az iskola soha nem tudott mit kezdeni az átlagostól eltérő, kiugróan tehetséges, szerteágazó figyelemmel bíró, esetleg későn érő gyerekekkel.

A Nobel-díjas is bukdácsolt

„Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi nem történt. Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyűlöltem. Senki nem tanított arra, hogyan éljek. Senki nem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk lévő világot, alkotni valamit… A kudarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából.”

Így emlékszik vissza például Szent-Györgyi Albert az iskolás éveire. Később magántanárt fogadtak mellé, a családban hülyének nézték, végül 1911-ben csak elvégezte a középiskolát (az érettségin egy sor elégségessel). Nagy nehezen megengedték neki, hogy ezután laborba menjen dolgozni. Közben beiratkozott az orvosi egyetemre – itt viszont leckekönyve szerint végig kitűnő volt. És 1937-ben orvosi Nobel-díjat kapott a C-vitaminnal kapcsolatos kutatásaiért.

Csiffáry Gabriella a korábbi könyveihez végzett kutatásaikor figyelt fel arra, hogy az általa csodált zsenik jó része nagyon nehezen indult az életben. „Már gyerek-, és kamaszkorukban igen sok sérelem érte őket, és különösen az iskolában. A kötetben szereplő 82 író, színész, tudós döntő többsége nem eminens tanuló volt, nehezen lehetett őket betörni, sőt nem is lehetett. A könyv arról szól, hogy bár mély traumák érték őket, ennek ellenére talpra tudtak állni, és lám, utat tört a tehetségük.”

A tehetség deviáns

A levéltáros hozzáteszi, ilyen szempontból semmit nem változott az iskolarendszer. Az ő fiai is végigszenvedték a református gimnáziumot, nagyon kemény dolgoknak kellett megfelelniük. „Egy művész, egy író, költő hogy tudna ezeknek megfelelni?”

Ehhez hasonló érvekkel ostorozza gyakran Vekerdy Tamás is a már megint egyre inkább egységesítésre törekvő, a devianciát sem pozitív sem negatív irányba nem tűrő magyar iskolát. „Hülyeség megkövetelni, hogy például az első év végére mindenki olvasson, nem minden gyerek ugyanabban jó” – fakadt ki korábban.

Vekerdynek is vannak „zseni-példái”. A világhírű fizikus Stephen Hawkingot szokta például emlegetni, aki nem tudott megtanulni alsó tagozaton írni-olvasni. Picasso szintén nem, ő ráadásul matekból is nagyon gyengén teljesített. „Zseni volt, de a mai magyar oktatási rendszerben értelmi fogyatékosnak mondanák, mert későn tanult meg olvasni és számolni” – jegyezte meg a pszichológus. De Sir Winston Churchillt is „butácska gyerekként” emlegették, többen meg akarták buktatni.

Vekerdy szerint a tehetség deviáns, gondolkodása eltér a megszokottól, divergens. Ám a jelenlegi oktatási rendszer a gondolkodás egy másik típusát támogatja: a konvergens gondolkodást, azaz egyetlen lehetséges úton, az egyetlen lehetséges válasz visszaküldését.

Gárdonyi bizije

De térjünk vissza a Csiffáry-kötetre, ami azt bizonyítja, hogy nem csak a mai, hanem a korábbi magyar iskolarendszerek sem kedvezetek a tehetségeknek. A kötetből nemcsak megismerhetjük minden abban szereplő művész, tudós iskolai karrierjét, hanem a bizonyítványaikról fotókat is böngészhetünk. Ez azért is érdekes, mert kiderül, milyen tantárgyakkal kínozták az adott kor nebulóit.

Például Gárdonyi (akkor még Ziegler) Géza a Pesti Református Főgimnázium 1876/77-es tanévében a következőkkel birkózott: vallástan (elégséges), magyar (elégséges), latin (jó), német (jeles), földrajz (jó), mennyiségtan (elégséges), szépírás (jó), természetrajz (jó), és rajz (elégséges).

Talán a legjobb részek a kötetben azonban azok, ahol egy-egy vallomásban, önéletrajzi részletben maguk a kötet alanyai írják le, milyen élményeik voltak az iskoláról. „Kétszeresen bizonyítom így az igazamat: a levéltári okmányok mellett ők maguk mondják el, hogy nem voltak jó tanulók, hogy csődöt vallottak” – teszi hozzá Csiffáry.

„A tanulás csak rabmunka volt”

Móricz Zsigmond például a sárospataki kollégiumi éveiről a Nyugatban így írt magáról harmadik személyben. „Sose tanult életében annyit, mint ott, de tanulás csak rabmunka volt, semmi lelkesedés nem volt benne, mert már megnyílt a szeme, s a figyelme nagyobb dolgok iránt, és művészettörténelmet tanult, s történelmi munkákat olvasott… Memóriája nem volt, könyvnélkülit nem tudott bevágni, pedig abban az időben az iskolában csak biflázással lehetett sikert elérni.”

Weöres Sándor a soproni reálgimnáziumi éveire így emlékszik: „Egyáltalán nem voltam könnyen kezelhető diák. Enyhe alkoholizmusban szenvedtem már abban az időben, és nemigen tanultam. Csak azt tanultam, ami érdekelt. És amelyik tantárgy nem vonzott, azokról szinte sejtelmem sem volt. Nem volt a tanáraimnak könnyű dolga velem, és hát a középiskolás pályám ennek megfelelően elég viharos volt.”

Weörös Sándor egyik bizonyítványa
©

„Az iskolában nekem egy jó percem nem volt. Hogy miért nézel ki az ablakon? Hát miért ne néznék? Hova nézzek? Rád? Nem fogtam fel. Azt hiszem nekem egyetlen igazán jó tanárom volt, még a Lónyai református gimnáziumban, de hát azt Áprily Lajosnak hívták. Az tanár volt. A többi úgy püfölt, mint a répát. Ez nagyon hozzátartozott az iskolához” – Mándy Iván visszaemlékezése is jellemző iskolaélmény a deviáns diákoknak. Egyébként az is visszatérő elem az életrajzokban, hogy ha akadt egy-két jó tanár, az addig bukdácsoló diákok megtáltosodtak.

De a tudósok sem voltak nagy rajongói az iskolának, erről írt, mint láttuk Szent-Györgyi Albert, de Szentághotai János is hírhedt rossz tanulónak írja le önmagát („a sikert nem feltétlenül az iskolapadban ácsolják. Valljuk be, több abban a családi kondicionálás.”), és a golyóstoll feltalálója, Bíró László József is („…bele se lapoztam a könyvekbe, és ezer hadicselt alkalmaztam, hogy feleltetésnél le ne leplezzenek”). 

Tényleg Horger Antal volt a mumus?

Csiffáry Gabriella a kötetben egy sor legendát is igyekszik cáfolni, amiket sokszor maguk a művészek keltettek. „Egy befutott, híres színésznő miért vallotta volna be, hogy bukdácsolt az iskolában? Snassz lett volna” – mondta a szerző.

A levéltári dokumentumokból például kiderült, hogy a József Attila által a Születésnapomra című művében megverselt Horger Antal-ügy sem egészen úgy volt, mint ahogy mindannyian ismerjük. Csiffáry korábban a költő pereit kutatta, így a 18 éves korában ellene a Lázadó Krisztus című verséért vallásgyalázásért indított pert is. Ezt 1925. március 24-én zárta le a Kúria, és felmentette a költőt a vádak alól. Másnap, március 25-én jelent meg a Tiszta szívvel, amiből a Horger Antal-József Attila purparlé lett.

„Gondoljunk bele, egy másfél évig tartó, egészen a Kúriáig jutó per nem rettentette meg József Attilát, hogy kiadja a verset. És ezután, egy egyetemi tanár azt mondja, hogy emiatt nem lehet belőle soha tanárember. Dehogynem! És lehetett volna bölcsész is. Mellesleg a gonosz oktató elmélet ellen szól az is, hogy József Attila négy felsőoktatási intézménybe járt, és egyiket sem fejezete be. Én egy kicsit legendagyártásnak vélem ezt a Horger-ügyet” – magyarázza a levéltáros-kutató.

©

Petőfinek is van egy hasonló, önmítosznak tűnő visszaemlékezése a selmeci líceumból. A költő szerint az egyik tanára, Lichard Dániel a „magyarellenessége” miatt buktatta meg. Ezt azonban semmi nem támasztja alá, sőt a levéltári dokumentumok szerint több más tárgyból is megbukott. Sokkal valószínűbb, hogy az apja ezért vette ki az iskolából.

Mint ahogy önlegenda az is, hogy Bródy Sándor Egerben befejezte a középiskolai tanulmányait. Valójában nem jutott el soha az érettségiig. Szabó Lőrinc viszont az egyetemista éveiről beszél, de kiderült, ugyan bejárt az egyetemre néhány előadásra, de soha nem iratkozott be.

Ugyanígy Jávor Pálnak, vagy Rejtő Jenőnek is tele van csúsztatással az életrajza. „De hát nem lett volna Jávor és Rejtő az, aki, ha nem lettek volna ilyen nagyotmondók!” Utóbbi azt írja az önéletrajzában, hogy orvosi egyetemre járt. „Egy bánatot járt orvosi egyetemre! Kibukott egy gimnáziumi osztályból, átment egy polgári iskolába, de azt sem fejezete be.”

A Csiffáry által felsoroltak döntő többsége kudarcos iskolai pályát futott be, de van azért néhány kivétel is. Ady Endre (bár őt lumpolás miatt majdnem kicsapták a zilahi kollégiumból), Heltai Jenő, Soós Imre, Major Tamás például kitűnővel vagy jó tanulmányi eredménnyel zárta az iskolai tanulmányát. Több olyan életút is van, amiből az derül ki, hogy a kezdeti kudarcos iskolai évek után később akár kitűnő tanulókká is váltak a nagyjaink, ezt ma úgy mondanánk, hogy sokan „későn érő típusúak” voltak.

A kötetben szereplő egykori „iskola rémei” ma a tankönyvekben köszönnek vissza, a kulturális, tudományos kánon részei. Azaz a mai iskolások az ő életüket, műveiket „nyögik” a tanórákon.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!