Murányi Gábor
Murányi Gábor
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Ha a pletykákkal ellentétben öngyilkos nem is lett a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója, Illés Endre, amiért „édes gyermekét”, a Révai-lexikon reprint kiadását három évtizede bezúzták, annyi talán állítható, hogy a példátlan incidensnek szerepe lehetett „békés” halálában.

„Kacsaság” – kommentálta Huszti Péter azt a nemrégiben megjelent Király István-naplóban olvasható, 1986. őszi bejegyzést, mely szerint „Illés Bandi a Révai-lexikon-ügy miatt lett öngyilkos”. A színész – aki Illés Endre több drámájának főszereplőjeként került közeli barátságba az íróval, olyannyira, hogy a temetésén gyászbeszédet is mondott – a HVG megkeresésére csupán annyit tett még hozzá, hogy a Szépirodalmi Kiadó idős igazgatóját ugyan valóban megviselte az „ostoba história”, de ágyban, párnák közt, mondhatni, „békésen” halt meg. A szóbeszédnek a vihart kavaró Király-naplóban (HVG, 2017. május 4.) megnevezett forrása, Vinkó József dramaturg, újságíró lapunknak úgy fogalmazott: kétli, hogy az „információ” tőle származott volna. Ez ugyanis olyan „erős állítás”, amelynek némi emlékkaparászás után be kellene ugrania, már „ha hallottam volna valakitől”.

Az ekképpen megcáfolt pletykának egy (alap)momentuma azonban nagyon is valós. 1986-ban a Révai-lexikon első (reprint) kötetének 75 ezer frissen nyomott példánya a könyvesboltok helyett a Fűzfői Papírgyár malmában landolt. A Kádár-korszakban ez volt az utolsó eset – s egyben a legnagyobb volumenű is –, amikor politikai okokból bekapcsolták a zúzdagépeket.

Az előzmények másfél évvel korábbra nyúlnak vissza. A klasszikus és kortárs magyar irodalom szellemi műhelyének számító Szépirodalmi Könyvkiadó – ahogy vetélytársai is – egyre kevesebb apanázshoz jutott fenntartójától, az államtól, mondván: gazdálkodjon okosabban, úgy tegyen eleget a változatlanul érvényes „művelődéspolitikai követelményeknek”. Vagyis jelentessen meg továbbra is „értékes irodalmi műveket”, a rávalót viszont keresse meg. E meglehetősen farizeus elvárás szülte a Szépirodalminál a mentő ötletet: ismételjék meg a jogelőd, az 1880-as évek elején alapított Révai Kiadó legsikeresebb vállalkozását, s dobják piacra az 1911 és 1935 között közreadott, húszkötetes nagylexikon hasonmását.

A kósza ötletből néhány hónap alatt nőtt ki a Szépirodalmi „ötéves terve”: az évenként négy reprint kötet 8–10 millió forintos, akkori értékén gigantikus nyeresége „vígan” fedezte volna a kortárs írók „termelte” ráfizetést. A csak elviekben nem létező cenzúrahivatal, a Művelődési Minisztérium Kiadói Főigazgatósága 1985 áprilisában elégedetten rá is bólintott a kezdeményezésre, az engedélyezési lapon „a tervezett példányszám” rubrikájába a 30 ezres szám került.

A „legendás” Révai feltámasztásának híre felborzolta a kedélyeket, több fronton is támadás indult a vállalkozás ellen. Voltak, akik azzal érveltek, hogy az „elavult” lexikon elszívja majd a vásárlóerőt a Magyar Tudományos Akadémián évtizedek óta készülődő, ám akkor még sehol nem tartó „korszerű” tudástártól. Mások amellett kardoskodtak, hogy ha már feltámasztanak egy „régi” lexikont, akkor inkább a fél évszázaddal korábbi, és „megbízhatóbb” Pallasszal tegyék. Mozgásba lendült viszont a szintén állami fennhatóság alatt tevékenykedő, ám nagy üzletet szimatoló kereskedelem. Az akkor még könyvterjesztő vállalatoknak aposztrofált cégek felhívásaira pedig özönlöttek az előfizetések.

„A felmerült problémákra írásban és a tényekre támaszkodva válaszolok” – olvasható abban az 1985. szeptember 11-én kelt levélben, amelyet Illés Endre egyfajta igazoló jelentésként küldött el Tarnóc Márton kiadói főigazgatónak. Reményét fejezte ki, hogy sorai „meggyőzően bizonyítják (...) mind politikailag, mind anyagilag lehetetlen megállítani a gépezetet”.

Ebben Illés alaposan melléfogott, a hatalom nem ismert lehetetlent. A hanyatló Kádár-korszakra igencsak jellemző körülményeskedő „vészfékezés” históriája azokban a magánarchívumokban megőrzött, „Kedves Tarnóc elvtárs!” megszólítású levelekben is nyomon követhető, amelyekben a Szépirodalmi igazgatója – megtapasztalva utóvédharca reménytelenségét – egyre inkább az utókornak „palackpostázott”. Merthogy a hivatalosan érdemi válasz nélkül hagyott leveleire gyakorta csak burkoltan, ám nyilvánosan reagáltak. Szeptemberi feljegyzését október elején például a Népszabadság hasábjain szedték ízekre. A Lexikonra várva című tekervényes eszmefuttatás az „olvasó félrevezetésével” vádolta a profitéhes kiadót. A szócső-publicista „megengedhetetlennek”, „eszmeileg károsnak” titulálta a „túlhaladott” Révai újranyomását.

Illés Endre. Szépségflastromnak szánták
©

A sorok közötti eligazodást mesterfokon elsajátító olvasók azonban ezúttal sem az elvárt módon reagáltak: az év végére kiderült, hogy a Révai első kötetére immár 70 ezer vásárló be is fizette az előleget. S mert konkrét tiltás nem érkezett, az előkészületek is tovább folytak. Illés, eleget téve a telefonon érkezett felszólításnak, a korábbinál is részletesebb, 12 pontba sűrített igazoló feljegyzésben ismertette a kiadó indítékait, s egyben mellékelte a „pozitivista tudományosság” és „az antik kultúra kimeríthetetlen tárházának” egy új nyomdai ívét, amely, jegyezte meg ironikusan, „olvashatóbb, mint az eredeti”. Három nappal később – „előző levelemhez pótlásként” – még arra is figyelmeztette fenntartóját, hogy a lexikonból nyert belső dotáció nélkül nem tudnak eleget tenni kiadáspolitikai kötelezettségeiknek.

Nemeskócsag, Ezüstróka

„Friss”, „velejéig modern”, „stílusbravúrt megvalósító” íróként méltatta Illés Endrét a Népszabadság kritikusa 1986. július 21-én. Arról nincs hír, hogy a másfél hónappal korábban, a könyvhéten megjelent Ezüstpénz című novelláskötet „társutas” írója még látta-e, olvasta-e a kommunista párti napilaptól meglehetősen szokatlan magasztalást. Az viszont valószínűsíthető, hogy az elismerő recenziót szépségflastromnak szánták a nem sokkal korábban megalázó procedúrán átesett író számára, akiről tudni lehetett, hogy a halálán van; a kritika megjelenésének másnapján, július 22-én el is hunyt.

„A tüntető eleganciájú, okos író” munkásságát irodalomtörténeti sorozatában a Magyar Narancs 2009-ben az „elsüllyedt” szerzőké között taglalta. Néhány „krétarajzát” ugyan mesterinek ítélte, sikert aratott színpadi műveit viszont Illés egyik drámájának citátumával jellemezte: „modorának kellemetlen rozsdafoltja” a sznobság.

A mindenfajta irodalmi elismeréssel (József Attila-díjjal kétszer is, Kossuth-díjjal egyszer) visszaigazolt írónak 1956 után jószerével minden évben új könyve jelent meg, legtöbbször a „szomszédvár” Magvető Kiadónál. Így védekezett az összeférhetetlenség vádja ellen, ugyanis a forradalom leverése után nem sokkal ő lett – s maradt, sajátos rekorderként, három évtizedig: a haláláig – a Szépirodalmi Kiadó igazgatója, s egyben a kultúrpolitika tisztelt vagy éppen ellenkezőleg: megvetett szereplője. A polgári előéletű, a könyvkiadó-vezetést 1945 előtt, a jogelőd Révainál kitanuló Illésről köztudott volt, hogy jó kapcsolatokat ápol a szocialista kultúrpápával, Aczél Györggyel is. Írói megítélésénél jobban „csak” kiadóvezetői értékelése osztja meg a rá emlékezőket. Azok, akik sokat köszönhettek neki, legendás értékteremtőnek és -védőnek, kitartóan és ügyesen taktikázónak láttatták. Az ellentábor szemében „merev kényúr” volt, aki rapszodikussággal és mérhetetlen távolságtartással palástolta eredendő gyávaságát. E vélekedéseket gyúrta egybe Illés két gúnyneve: a háta mögött felváltva nevezték Nemeskócsagnak és Ezüstrókának.

Amikor már úgy tűnt, hogy elül a vihar – március elején a Népszabadságban például rövid hír jelent meg arról, hogy a reprinthez Fűzfőn a szakmai zsűri által minősített „különleges, famentes fehér papírt állítanak elő” –, április 16-án Illés telefonon utasítást kapott, hogy azonnal állítsa le a nyomdai munkálatokat. Az indok: az állampárt politikai bizottsága „nem járul hozzá” a Révai megjelentetéséhez. Hogy a legbelső legfelső berkekben pontosan mi is történt, ma sem tudni bizonyosan. Az érintett által sosem cáfolt pártlegendák szerint az ideológiai és propagandaügyek titkárává frissiben kinevezett Berecz János a grémium ülésén szemelvényeket olvasott fel a Szamuely Tiborról szóló szócikkből. A Tanácsköztársaság egyik vezetőjéről, a „munkásmozgalom kipróbált harcosáról és mártírjáról” pedig a Révai egykoron azt írta, hogy a „proletárdiktatúra leghírhedtebb alakja”, s a „rémuralom legkészségesebb hóhérlegénye” – ennyi bőven elég is volt.

A verdiktről értesülve Illés – a fegyelmezett hivatalnok álarca mögé rejtve csalódását – harcosabb stílusra váltott. Először is ragaszkodott az írásbeli utasításhoz, „hogy a megfelelő intézkedéseket megtehessük”, majd tájékoztatást kért arról, hogy a gazdasági veszteségeket ki és hogyan állja majd, kik és miből fizetik vissza a megrendelők előlegeit. Végül arra is felhívta a „tisztelt Főigazgatóság” figyelmét, hogy az ügy „nem maradhat magyarázat nélkül”. Az engedély írásbeli visszavonásáról szóló értesítésre kilenc napot kellett várnia, miközben egy nappal korábban Tarnóc az MTI-nek nyilatkozva arról adott tájékoztatást, hogy a Kiadói Főigazgatóság úgymond önkritikát gyakorolt, és felülvizsgálta korábbi „hibás” döntését. A pb-határozatról szót sem ejtve, szemrebbenés nélkül állította, hogy időközben derült ki: a legtöbb szócikk „már nem felel meg a tudomány mai állásának, történeti és ideológiai szemlélete egyaránt kifogásolható”.

Ezt követően a Szépirodalmi igazgatója már csak két levelet írt. A Zrínyi Nyomdának – csatolva az engedély visszavonásáról szóló határozatot – megköszönte a „szép kivitelű munkát, melyre büszkék lehetnek”, Köpeczi Béla művelődési miniszternek pedig összefoglalta a teljességgel „megbénított” kiadó helyzetét. „Ismételten kérjük a lexikon megjelentetését” – biggyesztette levele végére a minden alkalommal visszhangtalannak bizonyult mondatot. A további válságkezelésben azonban már nem lehetett szerepe, a betegeskedő igazgatót a következő hetekben már Kónya Judit főszerkesztő helyettesítette.

Az „ostoba históriába” a Szépirodalmi Könyvkiadó beleroppant. Ráadásul a kádári káderpolitika balfogásaként az Illés utódjául kinevezett Tarnóc még a rendszerváltás hajnalán is tartotta magát az egykor ráoktrojált állásponthoz, így a Révai reprintjének még mindig tetemes hasznát a szekszárdi Babits Kiadó fölözte le. Az éveken át vergődő, majd elsüllyedt patinás szellemi műhelyre pedig már csak emlékezetes kiadványai emlékeztetnek.

A cikk a HVG 2017/33. számában jelent meg.