szerző:
Vándor Éva

Tonya Harding és Nancy Kerrigan konfliktusának a mítoszát az tartja életben, hogy a mai napig nem tudjuk, kinek van igaza. A kilencvenes évek tökéletes műkorcsolyás bulvárbotránya viszont sokat elárul arról, hogy milyen könnyen címkézünk, és milyen nehezen lehet levakarni ezeket.

Erőszak, versengés, ambíció, féltékenység, hazugság és a soha vissza nem térő alkalmak nyomása. Tonya Harding és Nancy Kerrigan rivalizálásának nemcsak története van, hanem mítosza is, ami az egyik legkeresettebb és legnézettebb sportággá emelte a műkorcsolyát a kilencvenes évek közepén. Hogy mennyire mitikus lett a két korcsolyázó figurája, azt jól bizonyítja, hogy Margot Robbie, a magyar mozikba most befutó Én, Tonya című film főszereplője a forgatókönyv elolvasásakor nem tudta, hogy a karaktere valós személy.

Ami valahol nem is csoda, hiszen a valós események szinte azonnal átkerültek a fikció felségterületére. Tonya Harding és Nancy Kerrigan történetéből már 1994-ben tévéfilm készült, húsz évvel később dokumentumfilm dolgozta fel a konfliktusukat, írtak belőle operát, tavaly decemberben pedig megszületett a Tonya Harding című dal is. Vagyis kulturálisan egy erősen feldolgozott történetről van szó, még úgy is, hogy a mai napig az tartja életben a mítoszt, hogy nem tudjuk, kinek van igaza.

Tonya Hardingra emlékezhetnénk úgyis, mint az első amerikai nőre, akinek először sikerült versenyben hibátlanul végrehajtania a sportág egyik legnehezebbnek tartott ugrását, a tripla axelt, de erről nyilván nem készítettek volna filmet.

Abban viszont már volt dráma, ami 1994. január 6-án történt.

Az incidens

1994. január 6-án Tonya Harding legnagyobb ellenfelére, Nancy Kerrigan térdére jó nagyot ütött viperával egy ismeretlen férfi a Detroitban rendezett amerikai műkorcsolya-bajnokság edzése után. Kerrigan lába nem tört ugyan el, de a sérülése volt annyira súlyos, hogy fel kelljen adnia a bajnokságot. Ráadásul mindez a lillehammeri téli olimpia előtt egy hónappal történt. Kerrigan elkeseredett kiabálását – Miért? Miért? Miért? – nem győzték elégszer lejátszani a híradók. A bajnokságot Harding megnyerte, de hamarosan nemcsak a bajnokot, hanem a gyanúsítottat is meglátták benne.

Tonya Hardingnak nemcsak az eset után jutott ki a meghurcolásból, már a gyerekkora a megpróbáltatások jegyében telt, például még mindig őrzi annak a sebnek a nyomát, amelyet akkor szerzett, amikor az anyja egy kést dobott neki a karjának. A szülői fizikai és mentális bántalmazásból aztán 15 évesen egy nála három évvel idősebb, bántalmazó férfi, Jeff Gillooly karjaiban találta magát. Ekkor hagyta abba az iskolát is, hogy teljesen a korcsolyázásra koncentráljon. A legtöbb embert az állandó bántalmazás összeroppantaná, de Harding valamilyen csoda folytán mindent túlélt. A gyerekkora után azt is, amibe az incidens rántotta magával.

A detroiti támadás után néhány nappal az FBI letartóztatta Harding testőrét, Shawn Eckhardtot, aki a vallomásában elismerte, hogy összejátszott Gilloolyval, és felfogadtak egy támadót, hogy kiüsse Kerrigant a versenyből. Gillooly azt állította, hogy Harding tervezte meg az egész akciót, Harding viszont azt mondta, már a támadás után értesült arról, hogy a partnerének köze volt hozzá, és megfenyegették, hogy hallgasson.

Nyilván elképesztő nyersanyagot biztosítottak az újságcikkekhez. A tökéletes bulvársztori volt, talán az első, amely ennyire intenzíven rátelepedett a címlapokra és a tévéműsorokra. És szinte már mellékes volt, hogy az olimpián aztán Kerrigan végül ezüstérmet szerzett, Harding pedig csak a nyolcadik helyet hozta össze, és igazi drámai érzékről tanúskodva még egy szakadt cipőfűzővel is fokozta a feszültséget.

A címkék ereje

Míg az elején többé-kevésbé a híreket tálalták a lapok, egy idő után a szappanopera került előtérbe, összeolvasztva a híradást a szórakoztatással, a főhősökből pedig mitikus hősök lettek, és az amerikaiak nem tudtak betelni velük.

Ahhoz, hogy megértsük, a sztori hogyan és miért ejtette rabul Amerikát és a világot – a nyilvánvalóan szaftos részleteken is túl – egy kicsit közelebb hozzuk azt a részben valós, részben konstruált személyiség- és stílusbeli ellentétet, amely tökéletes botrányhőssé tette a két fiatal sportolót.

Az alaphangot már a támadás előtt megadta az amerikai sajtó a maga önkényes jelzőivel. Harding érdes volt, és agresszív, Kerrigan finom és elegáns. Ő volt a jég hercegnője, az engedelmes lány, aki mindenkinek a kedvében jár, míg Harding magasról tett mindenkire. Ő volt a magát lentről felküzdő esélytelennek hitt tehetség, akinek ennek ellenére elsőként sikerült megcsinálnia a tripla axelt, asztmás volt és dohányzott, klasszikus zene helyett a Batman és Jurassic Park zenéjére korcsolyázott, és míg az ellenfele Vera Wang kosztümjeiben parádézott, ő maga varrta a fellépő ruháit. Egyikük volt a lázadó, a másik a konformista, egyikük a durva, másik a szofisztikált, egyikük a sportos, a másik a hosszú lábú.

©

Az amerikai sajtó és aztán a szurkolók is annyira belelovallták magukat abba, hogy a két nő rivalizálása eleve elrendelt volt, hogy képzelt különbségeket is rájuk aggattak. Kerriganről például kialakult a gazdag, elkényeztetett lány képe, hogy ellentéte legyen Harding szegény, szétzilált családi hátterének, miközben Kerrigan is ugyanúgy munkáscsaládból származott, az apjának például két állása volt, hogy eltartsa a családot. Ez viszont nem különösebben érdekelte az amerikai sajtót, amikor dobozba zárta őket.

A Kerrigan–Harding-sztori tankönyvi példája annak is, hogy a címkék milyen erősen tudnak tapadni. Ezeket a nőket egyik napról a másikra beleszorították az ártatlan hercegnő és a bosszúszomjas gonosz skatulyájába, ahonnan aztán évekig, évtizedekig nem tudtak kitörni. Kérdés, hogy ha ennyire ragadnak a címkék, tudunk-e változtatni a véleményünkön és az ítéletünkön. A két korcsolyázó története legalább is megtanít kételkedni a látszatban.

A műkorcsolya viszont pont az a műfaj, ahol a tudás mellett legalább annyira számít a látszat is. Ha abból indulunk ki, hogy a műkorcsolya (és a bírók) a természetes eleganciát, a könnyedséget, kifinomultságot értékelték és tartották kívánatosnak, érthető, hogy Harding miért indult hátrányból, még úgy is, hogy a műkorcsolya egy sport és nem szépségverseny. Itt nem elég, hogy erős valaki, szépnek is kell lennie. Mármint úgy szépnek, ahogy azt a zsűri/társadalom elvárja.

©

A legtöbb sportágban hatalmas teljesítménynek számít, ha valaki egészen mélyről felkapaszkodik a csúcsra a tehetségének és a szorgalmának köszönhetően, de a női sportágakban a kinézet sokszor többet nyom a latban, mint a tudás: ha rózsaszín tüllbe csomagolják, nehezen ismerjük fel a teljesítményt.

Egy jó cicaharcnak nehéz ellenállni

Harding és Kerrigan sorsa nagyon tanulságos lenyomata annak, hogy milyen, a társadalmi osztályokról, a nőiességről és a teljesítményről kialakult kulturális elképzelések alakították azt a képet, amely a két rivális korcsolyázóról a sajtóban megjelent – és ezekből kiindulva mind a ketten vesztes pozícióból indultak. A sajtónak viszont ez a leosztás volt a kényelmes, különösen úgy, hogy egy jó cicaharcnak nem tud ellenállni a világ. Az idő múlásával talán annyi változik, hogy a bulvárvihar felszínessége után kezd érdekessé válni a mélység is, többek között a jó és rossz lány leosztás árnyaltsága, és a bonyolult narratívák szétszálazása. A Kerrigan–Harding-sztori lassan negyedszázados, vagyis eltelt már annyi idő, amennyi a távolságtartáshoz kell, és ahhoz, hogy a címlapsztorikon túli összefüggések is érdekesek legyenek. Ebből a szempontból van létjogosultsága a legújabb filmnek is.

A konfliktust Harding szemszögéből feldolgozó film egy olyan időszakban érkezett a mozikba, amikor a megaláztatást elszenvedő nők megváltása, rehabilitálása napirenden van. Az amerikai sajtó nem kímélte sem Hardingot, sem Kerrigant. Az igazságot pedig valószínűleg soha senki nem fogja megtudni, az övék tipikusan az a történet, amelyről mindenki azt hisz, amit akar.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!