szerző:
HVG

Veszni hagyták vagy a lehetőségekhez képest a legjobban felkészítették a 2. magyar hadsereget a Szovjetunió elleni harcokra? A Don-kanyarban súlyos veszteségeket szenvedett katonák sorsa régóta viták kereszttüzében áll.

A 2. magyar hadsereg „becsülettel állta a harcot”, s „büszkén állapíthatjuk meg, hogy a Donról magyar honvéd vált le utolsónak” – így értékelte katonáinak teljesítményét Jány Gusztáv hadseregparancsnok 75 éve, 1943 márciusában, az oroszok januári doni áttörése után. Nem mindig így gondolt erre: még véget sem értek a harcok, amikor 1943. január 24-én kiadta hírhedt hadparancsát, hogy „a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét”, s „a szövetséges német hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket”.

Az 1945 utáni történetírás sokáig szintén a megvetés hangján szólt a doni küldetésről, egyként elítélve a katonákat az oroszok ellen harcba küldő Horthy-rendszert és a csatákban részt vevő, gyakran fasisztának titulált bakákat. Ezen a sztereotípián változtatott Nemeskürty István irodalomtörténész és filmstúdió-vezető Requiem egy hadseregért című, 1972-es könyve.

Nemeskürty nem vitatta a Horthy-rendszer felelősségét és szerepét a háborúban, viszont szembeszállt azzal a nézettel, hogy a besorozott katonák en bloc bűnösök lennének. „A 2. hadsereg másfél százezernyi halottjának megsiratása később is elmaradt. Valószínűleg azért, mert a vereség Horthy-Magyarország megérdemelt katonai veresége volt; miért is gyászolná a nép Magyarországa az urak Magyarországának hadseregét?” – tette fel a kérdést könyvében Nemeskürty, hozzátéve, hogy ezen változtatni kell, mert „ezeket az embereket, ezt a százezernyi férfit egyszer el kell siratni. Mert zömében áldozatok voltak.”

A 7/II. zászlóalj átkel a Dnyeper jegén. Ütközőpontok
©

Amennyire fontos volt annak kimondása, hogy a besorozott katonákra mint áldozatokra kell emlékezni, annyira vitatták a történészek Nemeskürty könyvének a 2. magyar hadseregről szóló ténybeli alapjait. Nemeskürty szerint Horthyék szándékosan áldozták fel a hadsereget, megfelelő felszerelést nem adtak neki, s már a besorozottakat is tudatosan a megbízhatatlan elemekből válogatták össze. „Megkockáztathatjuk azt a megállapítást, hogy a 2. magyar hadsereg legénysége közé jócskán került politikailag megbízhatatlannak, elégedetlennek tartott elem, hogy azok pusztuljanak el a szovjet fronton, akik otthon legalkalmasabbak egy forradalom kirobbantására. Arányos megterheléssel kiválasztották a legszegényebb, legelégedetlenebb, legkiszolgáltatottabb nincstelen nyomorultakat, a politikailag gyanús, nemzetvédelmi szempontból értéktelen elemeket” – állapította meg könyvében Nemeskürty. Ezt a narratívát erősítette Sára Sándor Pergőtűz című, 1983-as dokumentumfilm-sorozata is, amelynek hitelét betiltása csak növelte.

Már Nemeskürty könyve is négy évig íróasztalfiókban feküdt, mert a hadseregről rögzített képet a Kádár-kori hatalom nem kívánta felülírni. A történészeknek csak a nyolcvanas években nyílt lehetőségük Nemeskürty tévedéseit annak reményében górcső alá venni, hogy kutatásaik napvilágot is látnak. Először Szakály Sándor hívta fel a figyelmet az irodalomtörténész könyvének problematikus pontjaira, majd Szabó Péter és Dombrády Lóránd is részletesen írt a kérdésről.

Munkáikból kiderült, hogy a Horthy-féle politikai és katonai vezetés nem tudott ugyan ellenállni a németek kérésének, ám szerették volna a magyar részvételt minimalizálni. Cáfolták azt az érvet, hogy Horthyék a hadsereget eleve feláldozták volna, s hogy meghalni küldték a katonákat a Don-kanyarba. A szomszédos országokkal, főleg a Romániával folyó rivalizálás miatt a magyar politikai vezetés nem akarta elveszteni a német támogatást. De éppen emiatt nem akart jelentősebb sereget sem a németek rendelkezésére bocsátani, hiszen minden erővel a visszaszerzett területeket akarták megvédeni, sőt akár újabbakat visszakapni.

Amikor Horthyék, erőteljes német nyomásra, beleegyeztek a hadsereg kiküldésébe, még nem volt tisztázva, hogy pontosan mi lesz a magyar csapatok feladata. Nem volt arról szó, hogy a németek a legelső vonalba állítják őket, inkább arra számított a magyar vezetés, hogy a front hátországában kapnak majd feladatot. Végül 1942 tavaszán dőlt el, hogy a németek közvetlen frontszolgálatra vetik majd be a magyar hadsereget.

A 2. magyar hadsereg hazaérkező katonái. Megbízhatatatlannak tartották őket
©

A 200 ezer fős regiment kiállításánál a fő szempont az volt, hogy a jól kiképzett hadköteles korosztályok Magyarországon maradjanak. A mozgósításra a szombathelyi, a pécsi és a miskolci hadtestet jelölték ki, s a behívottakat az ország területéről egyenlően válogatták össze. A hadsereg jó részét kevésbé képzett póttartalékosokkal, 30 év felettiekkel töltötték fel.

Valóban előírták, hogy a sorozottak 20 százalékának a nemzetiségek (főleg a románok és a ruszinok) közül kell kikerülnie, ez azonban nem volt kirívó, hiszen megfelelt az akkori arányoknak a megnagyobbodott országban. Viszont megbízhatatlannak tekintették őket, s ezért bizonyos szolgálatokba, például híradósokhoz nem kaphattak beosztást. Az akkori törvények szerint a hadsereggel több zászlóaljnyi zsidó munkaszolgálatost is az orosz frontra küldtek. A tisztikar fele is a tartalékosok közül került ki, főleg tisztviselők és tanítók voltak.

Nemeskürty állításaiból nem állta meg a helyét, hogy a magyar hadsereget direkt rosszul szerelték volna fel. A történészek szerint épp ellenkezőleg, a hátországban rendelkezésre álló teljes fegyvermennyiség csaknem felét ők kapták meg – ezeket a honvédség más alakulataitól vonták el. Motorkerékpárokból és tehergépkocsikból a honvédségi készlet háromnegyedét, személygépkocsiból és egyéb gépkocsiból pedig a felét vitték magukkal. Persze az is igaz, hogy a fegyverek nem voltak megfelelőek az oroszok elleni háborúra. De Horthyék azzal a feltétellel egyeztek bele a hadsereg felállításába, hogy annak harci eszközeit a németek kiegészítik, mindenekelőtt nehézfegyverekkel. Ez azonban csak részben történt meg, mint ahogyan súlyos gondok voltak a szintén a németekre háruló élelmezésben és üzemanyag-ellátásban is.

Nemeskürty 150 ezres magyar veszteségről írt könyvében, s fejvesztetten menekülő hadsereget mutatott be. A történészek ezt cáfolják. A katonák számos helyen kemény ellenállást tanúsítottak, sokszor a német csapatok utóvédjei voltak. A gond inkább az volt, hogy amikor egyes csapattesteket vissza kellett volna vonni az első vonalból, azt Horthy – Hitler kérésére – nem engedélyezte. Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök ezért 1942 decemberében azt az utasítást adta, hogy „visszamenni senkinek sem szabad. Nincs hátra, csak előre van.” Jány Gusztáv tartotta magát ehhez, tovább, mint azt a hadi helyzet indokolta volna, s ezzel feleslegesen tett ki számos magyar katonát a kilátástalan harcnak. Pedig Jány tisztában volt a helyzettel, mint 1943 februárjában a vezérkarnak írta, „az a benyomásom, mi már a Don menti harcoknál kialakult, beigazolást nyert, hogy a hadsereg feladata a német egységek biztosítása, ha fegyver nincs, akkor élő tömeg szerepeljen sebességcsökkentő ütközőként”.

A súlyos harcok ellenére Nemeskürty adata a veszteségről erős túlzás. A történészek szerint a halottak száma mintegy 40 ezer volt, s mintegy 25-25 ezren estek fogságba, illetve kerültek sebesülten haza. Az sem a fejvesztve menekülést támasztja alá, hogy márciusra a hadsereg 100-110 ezer katonája rendezetten rendelkezésre állt. Hitler ugyan szerette volna, ha megszálló erőként továbbra is ott marad a hadsereg, Horthyék azonban úgy döntöttek, hogy hazahozzák őket. A magyar hadsereg veszteségei kétségtelenül nagyok voltak, ám az, hogy „második Mohács” lett volna a doni csatavesztés, mindenképpen írói túlzásnak tekinthető.

RIBA ISTVÁN

A cikk eredetileg a HVG 2018/9. számában jelent meg.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!