Mátraházi Zsuzsa
Mátraházi Zsuzsa

Interaktív és improvizatív színpadi szereplése után sokszor órákig pörög tovább. Nagy kihívást jelentő előadásokon bizonyította, hogy a kimagasló művészi teljesítmény nem a diplomán múlik. Interjú Pokorny Liával.

Pokorny Lia

„Emlékszem, ahogy öt-hat évesen fekszem este az ágyban a felkapcsolva hagyott piros lámpa fényében, és miközben hallgatom a mesekazettán Bánsági Ildikót, Ruttkai Évát, Márkus Lászlót, Mensáros Lászlót, azon gondolkodom, kik ezek a varázslók, akik ennyire másként mesélnek, és hogy egyszer én is így akarok mesélni” – gondol vissza gyerekkorára a művésznő, aki szakács édesapja révén szép helyeken élt: Esztergomban, Mátraházán, Visegrádon. De távol a színházi világtól. A szokásosnál később talált rá az útjára. A Pinceszínházban kezdett 1993-ban, a Bárka Színház stúdiósa volt 1997-től öt évig, aztán a vezetés szemlélete miatt a társulatból távozókkal tartott, mert korábban tőlük kapott bizalmat. Szabadúszó időszakában játszott Tatabányán Irmát Az üvegcipőben, Debrecenben pedig Desdemonát. A Márta István vezette Új Színház társulatának tíz évig volt a tagja. A Centrál Színházhoz 2012-ben szerződött. Csatlakozott a kortárs darabokat színre vivő Lepkegyűjtő Produkcióhoz, ennek szervezésében játssza az Átriumban a Pillanatfelvétel női főszerepét és a Centrálban a Dolgok, amikért érdemes élni című monodrámát. Jelenleg tíz különböző előadásban láthatja a közönség. Szerepel a Beugró című tévésorozatban és a Valami Amerika 3-ban. „A film nekem különleges feladat, mert az én életemben kevés van belőle – mondja a forgatásról. – Másfajta figyelmet igényel, mint a színpad, csendesebb jelenlétet, úgyhogy az én sokságomat vissza kell fogni, le kell tisztítani.”

HVG: A Dolgok, amikért érdemes élni című interaktív monodráma hőse élete első mélypontján, hétévesen kezdte írni a fordított bakancslistát. Nem a jövő teendőit gyűjtögette össze, hanem azt vette számba, évtizedeken át, hogy mi mindent szeret az életben. Mivel tud a leginkább azonosulni a darabban felsoroltak közül?

Pokorny Lia: Szinte mindegyikkel, de talán egy fogalom a kedvencem: „A nyugodtság, majd a reménytelen beletörődés érzése.” Ez valójában az elfogadás körülírása. A visszatérő nézők jelzik, hogy az előadás hatására ők is elkezdték följegyezni a maguk listáját. Nekem a fejemben van a cetli, mert intuitív emberként nem tudok olyan tempóban írni, mint ahogy a képek pörögnek előttem. De a kortárs angol szerző torokszorító és humoros jelenetek között hullámvasutazó darabja az én mindennapjaimra is hatással van. Amikor valami nehézség annyira lefoglalja a lelkemet és az agyamat, hogy semmi másra nem tudok koncentrálni, kényszerítem magam, hogy a mindennapi, örömet adó vagy éppen a nemszeretem teendőkbe kapaszkodjam.

Pokony Lia. Közös fellépés
©

Valahol azt mondta, olyan, mintha Duncan MacMillan önnek írta volna ezt a darabot. Mitől érzi ennyire testreszabottnak a játékba a nézőket is bevonó előadást?

Sokat gondolkodtam rajta, mennyi olyan momentuma volt az életemnek, ami hozzásegített, hogy ebben a darabban valami fontosat adhassak. A Beugró című tévéműsor nélkül nem mertem volna belevágni egy ilyen előadásba, amelyben a közönséggel kell improvizálni. Adottságom, hogy nagyon tudok emberekre figyelni, akár egy nézőtérnyi közönségre is. Az, hogy esténként képes vagyok magammal vinni a nézőket, nem azt jelenti, hogy fölül állok, hanem azt, hogy alul. Őket kell megemelnem, elérni, hogy lássanak valakit, aki vezeti mindnyájukat. Ez most megadatott. Bőven van színészi feladat a darabban, azt nyilván egy csomó kolléga fantasztikusan megoldaná, de nekem közben felelősséggel kell figyelnem civil emberekre, mert nagyon érzékeny területekre merészkedő játékba húzom be őket. Úgy kell tartanom a tenyeremen a közönség soraiból kikerülő partnereimet, hogy közben véletlenül se sérüljenek.

Az emberek általában nem szeretnek szerepelni. Vagy nagyon szeretnek. Nem okoznak olykor kellemetlen perceket?

Bizonyos szempontból egyszerűbb eset az, aki kevésbé mer megnyilvánulni. Őt vezetem, hogy mit tegyen, ott vannak a mankóim a szövegben. Nehezebb a dolgom, ha valaki zavarában beszédes lesz, és teljesen más irányba akarja vinni az előadást. Ezt nem engedhetem, de erőszak nélkül kell visszahúznom őt a forgatókönyvhöz, nehogy az legyen az érzése, hogy bajt okozott. Valójában itt nincs rossz megoldás, bár érnek meglepetések. Egyszer valaki egy fájdalmas jelenetet humorba fordított át, poénokat szórt felém. Belőle ezt váltotta ki a történet, nem tehettem ellene. De érdekes dolog kerekedett ki abból a feszültségből is, hogy valaki egy érzékeny szituációban magamra hagyott. A pillanatnyi pánik után higgadtan folytattam azzal, amit képviselnem kellett.

©

A Beugró című tévéműsorban szeretett bele az improvizációba?

Bácskai Juli már korábban hívott a pszichoszínházába, amikor egyik színésze megbetegedett. Kézzel-lábbal tiltakoztam, és végül délután ötkor mondtam igent. Magam is meglepődtem, hogy amint elkezdődött az előadás, egyszerűen történt a jelenet. Rájöttem, nem kell félni ettől a szabadságtól. Az interaktív színház „megdolgoztatja” a közönséget, mindenki a darab szereplőjévé válik. Ilyesfajta izgalmat a legkiválóbb hagyományos előadáson sem kap meg, amelyet szépen felöltözve, kívülállóként néz végig a zsöllye homályában. Az interaktív színház felkavaróbb, mindenki a bőrén érzi a történet következményét. A Dolgok, amikért érdemes élni előadásai után sokszor jó páran itt toporognak, följönnek a színpadra, és beszélgetünk, hogy akkor most mi is játszódott le bennük.

Kedveli a különös kihívásokat? A Rózsavölgyi Szalon intim terében a Valami csaj(ok) előadásán négy nőt alakít egyazon este alatt.

Nekem terápia a színjátszás. Noha belülről építkezem, a jelmez is sokat segít. Itt mind a négy nőhöz a személyiségük jellegzetességét kiemelő ruhát választottunk. Amint felveszem az én egyéniségemtől legtávolabb eső, jégcsaphideg karakter nercbundáját, magassarkúját, és szoros kontyba fésülöm a hajam, máris kihúzom magam, és érzem, néha jó lenne pengén nemet mondani, ahogy ő teszi. A másik nő csapdája, hogy feladja magát a szexben, hátha kap cserébe egy kis szeretetet. Az önsajnáló típus, akinek erre megy rá az élete, figyelmeztet, hogy ha hajlok rá, akkor is kerüljem ezt a viselkedést. A manipulatív negyedik az érzelmekkel zsarol. Nekem nem esik nehezemre megmutatni a hibákat, azt, ami nem szép, nem csinos. Az egyik darabban hatalmas testtömést kértem és tokát rajzoltam magamnak, az HBO-sorozatban, a Társas játékban óriási orrot viseltem. Ahogy rám került, nem kellett eljátszanom, hogy szorongok, magától jött az érzés. Mindenkinek ajánlom, aki elégedetlen valamelyik testrészével: ragasszon fel rá egy otromba kiegészítőt. Amikor leveszi, megkönnyebbül.

©

Sosem akart pszichológus lenni ezekkel a lélekbúvár-adottságokkal?

Még egy évvel ezelőtt is gondolkodtam rajta, hogy jelentkezem pszichológia szakra, de az öt év kemény tanulás nem vállalható a színházi munka mellett.

Talán máig frusztrálja, hogy nem jutott be a színművészetire?

Dehogy! Későn, 23 évesen jelentkeztem először. Borzalmas voltam a felvételin, álságos szépelgésnek hittem a szakmát. De aztán bekerültem a Pinceszínházba, és ott Marivaux Vita a szerelemről című darabjába sikerült „belefordulnom”. Sokáig Pokorny Lia voltam, aki a színpadon azt játszotta, hogy a Horgas Ádám alakította herceg szerelme, Hermiane – de a főpróbahéten hirtelen valóban Hermiane lettem. Mintha a tükör egyik oldaláról átkerültem volna a másikra. Azóta is minden főpróbahéten várom ezt a pillanatot, ami vagy megtörténik, vagy nem. Ha nem szerettünk egymásba a darabbal, akkor hiába adom oda százszázalékosan magam minden este, hiába tetszik az előadás a nézőknek, én nem élem át azt, amit minden alkalommal keresek. Talán lilán hangzik, de azt kell éreznem, hogy sikerül kiterjesztenem az aurámat az egész teremre, az utolsó sorra is. Ez a folyamatos adás nagyon kiszívja az energiámat, valahogy töltekeznem kell. Sokat kapok vissza a nézőtérről. A Dolgok, amikért érdemes élni előadásai után néha sokáig remegek, nem tudok leállni, mert a visszasugárzott furcsa és erős energiák túltöltenek.

MÁTRAHÁZI ZSUZSA

Az interjú a HVG 2018/9. számában jelent meg.

HVG Pártoló Tagság program

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!