Hercsel Adél
Hercsel Adél
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Emlékezetes volt 1999 márciusában a dunaszerdahelyi vérengzés, amikor a Pápay-klán tíz emberével számolt le egy rivális bűnbanda. Durica Katarina új regényének főszereplői mégsem a várost rettegésben tartó maffiózók, hanem áldozataik, a megalázott, megerőszakolt nők.

HVG: A rendes lányok csendben sírnak című új könyvében hangot akart adni a hangtalanoknak?

Durica Katariba: Ritka dolog Európában, hogy gengszter és áldozata ugyanabban a paneltömbben lakik. A kilencvenes években Dunaszerdahely a saját törvényei szerint működő város volt, ahol a maffiózók mindenkit, a saját szomszédjaikat is sanyargatták. A keményen nacionalista Meciarnak mindez kapóra jött, mert elmondhatta: lám, így ölik egymást a magyarok, micsoda vademberek! Ezt akkoriban másképp élték meg a nők és a férfiak. A nők leginkább kiszolgáltatottak, elszenvedői voltak a férfiak erőszakoskodásainak. Persze a férfiak között is akadtak áldozatok. Találkoztam olyan fiúval, akinek fényes nappal, a nyílt utcán meggyújtották a haját, az arcán, a testén máig látszanak a hegek.

©

HVG: Regényében naturálisan mutat be egy csoportos nemi erőszakot. Ennyire gátlástalanok voltak a maffiózók?

D. K.: Már azért is bárkit megrugdostak, ha nem köszönt nekik elég hangosan. Ahogy a könyv jelentős részét, a csoportos nemi erőszakot is megtörtént események alapján írtam. Rengeteg emberrel beszéltem, másfél évig készítettem interjúkat túlélőkkel, áldozatokkal, mielőtt belevágtam a regénybe. Sok férfinak máig fogalma sincs arról, hogy a feleségét annak idején csoportosan megerőszakolták. Ezek a nők mind azt hiszik, hogy a szörnyűségek csak velük történtek meg, miközben sokan átélték ugyanezt. Szinte gyakorlat volt, hogy ha valaki nem fizetett időben a maffiának, a szeme láttára megerőszakolták a feleséget és a lányát. Mondanom sem kell, hogy érzelmileg mennyire megterhelő volt hallgatni és megírni ezeket a történeteket.

HVG: Mitől váltak ennyire vaddá ezek az emberek?

D. K.: Gengszterek nagyrészt azokból lettek, akik a rendszerváltáskori amnesztia idején kiszabadultak a börtönből. Ezek a kallódó fiatalok hirtelen egy olyan világban találták magukat, ahol még erősen képlékenyek voltak a társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok. A Csallóköz mezőgazdasági terület volt, hamar meggazdagodtak azok, akik a rendszerváltás után belevágtak a piacozásba, és elkezdték felhordani a jó minőségű helyi paprikát és paradicsomot Pozsonyba. Mivel a kilencvenes években mindenki vállalkozni akart, sokan a maffiózóktól vettek fel uzsorahitelt, akik aztán hamar bejelentkeztek a kamatos kamatért. De az is előfordult, hogy az egyik gázszerelő ismerősöm nem akart nekik védelmi pénzt fizetni, három nappal később eljöttek érte, majd egy erdős, kihalt részen az autó mögé kötötték, és húzták a földön. Három méter után feladta, és inkább fizetett.

HVG: A kilencvenes években nőtt fel a környéken. Gyerekként tanúja volt az eseményeknek?

D. K.: Az 1994 és 1999 közti időszakban, amikor a város tényleg olyan volt, mintha az Iszlám Állam szállta volna meg, még általános iskolás voltam. A maffiózók főleg a középiskolás lányokra vadásztak. Emlékszem, akkoriban alig tartottak esküvőket, mert az a hír járta, hogy a maffiózók élnek az első éjszaka jogával. Egyszer az egész város gyászba borult, mert meghalt az egyik maffiózó öccse, így mindenkinek haza kellett mennie délután 2-kor, még a tévét és a rádiót is ki kellett kapcsolni. A temetés idején az egész város a lakásában kuksolt. A legszimbolikusabb mégis az volt, amikor a főutcán szembetalálkozott két maffiózó, kiszálltak az autójukból, és elkezdtek beszélgetni. A közlekedés az egész városban megbénult, mégsem mert senki rájuk szólni.

HVG: Az ön szűkebb-tágabb családjában volt olyan, aki a maffia célkeresztjébe került, esetleg átállt a sötét oldalra?

D. K.: A családi körben az egyik baráti házaspárnak eltűnt a fia, aki áldott jó gyerek volt, csak épp védőpénzt szedett. Az egyik akció közben valaki lerántotta róla a símaszkot, és felismerte. A sajátjai fojtották meg, nehogy a nyomok elvezessenek hozzájuk. A fiú tetemét tizenhét évvel később találták meg.

HVG: Hogyan tudták a szülei feldolgozni a tragédiát? Milyen traumákat, torzulásokat okozott a helyiekben, hogy ennyi szörnyűséget kellett átélniük?

D. K.: Az egész Csallóközre ránehezednek ezek a traumák, amelyeket máig nem dolgoztak fel és nem beszéltek ki. Senki sem ment pszichológushoz, mert, mint mondták, nincs akkora baj, hogy szakemberre lenne szükség. Hárítanak és védekeznek, de leginkább szégyenkeznek. Amikor anyagot gyűjtöttem, megkeresett egy sikeres, negyvenes üzletember, elmesélte nekem, hogy húsz évvel ezelőtt mi történt vele. Tizenhét éves volt, amikor végignézte, hogy a szerelmét csoportosan megerőszakolják. Őt megverték, mozdulni sem bírt a vértócsában. A személyes találkozóink után írt egy levelet, hogy visszatértek a vizelet-visszatartási problémái, miután felidézte magában az éveken át elfojtott emlékeit.

©

HVG: Hány áldozat lehet, akiket máig nem találtak meg?

D. K.: Több mint százan lehetnek, de a valós számokat sosem fogjuk megtudni. Sokan a mai napig el vannak ásva, betonba keverték őket, de időről időre előkerülnek, kimarkolózzák őket.

HVG: Szinte napra pontosan akkor fejezte be a könyvet, amikor kiderült, megölték a Robert Fico kormányfő közvetlen közelébe elért olasz maffia ügyeit, összefonódásait feltáró oknyomozó újságírót, Ján Kuciakot és menyasszonyát. Amikor elkezdte írni a regényét, gondolta volna, hogy tele lesz párhuzamokkal a jelenre, sőt rosszabb esetben a jövőre nézve?

D. K.: Elképesztő a történet, attól kezdve, hogy az újságíró és a barátnője Kelet-Szlovákiából leköltöztek egy magyarlakta vidékre, egy kis falu utcájába, és a kevés pénzükből megpróbáltak ott boldogulni. A pap, aki összeadta volna, most eltemette őket. Hátborzongató, hogy azt gondoltuk, hogy ez az időszak már mögöttünk van, annyi a Meciar-korszaknak, és végre uniós állampolgárok vagyunk.

HVG: Milyen érzés volt a gyilkosság utáni kormányellenes tüntetéseken részt venni?

D. K.: Szép és felemelő élmény volt magyarként a szlovákok közt vonulni. Fontos, hogy a tüntetések facebookos felhívását a szlovák mellett angolra és magyarra is lefordították. Sok tüntető diák transzparensén szlovákul és magyarul szerepelt a szöveg. Az szintén meglepett, hogy a szlovákok korábban nem használtak semmiféle nemzeti szimbólumot, kokárda, fehér-kék-piros szalag, és társai, mert Meciarék annak idején ezeket kisajátították. Most viszont osztogatták a tömegben a szlovák kokárdákat.

HVG: Kitűzte?

D. K.: Nem, de zsebre tettem, mert ha csak kisebbségként is, de ez a mi történetünk is.

Az interjú a HVG 2018/17. számában jelent meg.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!