Révész Sándor
Révész Sándor
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Vegyes volt a fogadtatása Bartók Béla száz éve bemutatott művének. A korábban előadhatatlannak nyilvánított operát egyesek korszakalkotónak találták, mások kizárták, hogy a jelen zenéje lehetne.

Az akkortájt divatba jött testkultúra négy híve sátorozott, testedzett és napfürdőzött csupaszon 1911 nyarán a Zürich melletti waidbergi erdőben. Balázs Béla, aki a feleség-tömeggyilkos francia kékszakáll történetéből népballadás, lélekmélyi szövegkönyvet írt. Kodály Zoltán, akinek a darabot megzenésítésre felajánlotta. A zeneszerző akkori felesége, Emma asszony és Bartók Béla, akit a szöveg végzetesen megragadott, és abból operát írt a természet lágy ölén. A kékszakállú herceg várát a szerző beadta a Lipótvárosi Kaszinó pályázatára és a Magyar Királyi Operaházhoz, de nem értékelték. Bartók lemondott a nyilvánosságról. Hosszú ideig nem lépett föl sem zongoristaként, sem komponistaként, járta az országot és a világot: népek zenéjét gyűjtötte.

A csend 1917-ben tört meg, amikor az Operaház bemutatta A fából faragott királyfit. A balett sikere nyomán elővették, és a következő évad műsortervébe beillesztették a korábban előadásra alkalmatlannak ítélt A kékszakállú herceg várát. Egy kivételes művészegyéniség, Egisto Tango kellett ahhoz, hogy az Operaház befogadja Bartókot. A milánói Scalát és a New York-i Metropolitant megjárt olasz karmestert 1913-ban szerződtették le fő-zeneigazgatónak, és azokban az években az ő (meg a rendező, Hevesi Sándor) jóvoltából a legmagasabb színvonalon adattak elő a nagy hírű olasz operák. A fából faragott királyfit azonban az Operaház egyik karmestere sem akarta elvezényelni – egyedül az olasz maestro vállalkozott rá.

A szereplők Bartók Bélával az 1918-as ősbemutatókor és az opera plakátja. Merész vállalkozás
©

Tango éppen megkapta a magyar állampolgárságot, amikor 1915-ben Olaszország belépett az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben az első világháborúba. Daniss Győző 2015 októberében elevenítette fel a Budapest című folyóiratban, hogy száz évvel korábban a lap miként vett részt sok-sok társával együtt az Operaház olasz művészei, mindenekelőtt a Tango elleni brutális hecckampányban. Cikkek és olvasói levelek követelték, hogy az olasz művészektől és művektől – kivált Tangótól és Puccini szerzeményeitől – „tisztítsák meg” az Operaházat. „Nem hiába brávók, bérgyilkosok és méregkeverők hazája volt a múltban Olaszország, úgy látszik, a jelenben sem tagadja meg magát. Az Operaház olaszai évek óta élnek közöttünk és húzzák a busás, sokszor érdemtelenül nagy fizetést... Lövészárokba a fegyverbíró olasz-magyarokkal, akiknek most a magyar haza védelmére kell fegyvert ragadniok! De ne honfitársaik ellen vigyék őket, mert eszükbe jutna származásuk.” Ezt írta a Budapest, szinte napra pontosan három évvel A kékszakállú herceg várának bemutatója előtt.

Szerencsére akadtak normális polgárok, ezért a hadiőrültek követelései nem teljesültek. Máskülönben ki tudja, mikor kerülhetett volna színre Bartók egyfelvonásosa, hiszen a bemutató után tizenöt hónappal a szövegíró Balázs Béla emigrációba kényszerült, és hosszú ideig szó sem lehetett általa jegyzett darabok előadásáról. A zeneileg és színészileg is nehéz szerepek eljátszására két merész pályakezdő énekes vállalkozott. A Bayreuthban képzett, hatalmas hangerejű és kivételes színészi adottságú Wagner-szoprán, Haselbeck Olga és Kálmán Oszkár, aki sok kortárs mű bemutatójának volt a részese itthon is és Otto Klemperer kiválasztottjaként Németországban is.

©

A bemutatóra pontosan illik a kifejezés: vegyes fogadtatás. A rajongótábor rajongott. Már a főpróbán is, a bemutatón pláne. De ez bármily lelkes, mégis elég kicsi tábor volt, a zenefogyasztó közönség zöme pedig ezt a zenét nemigen fogyasztotta. A bemutatón A fából faragott királyfival, azután már inkább bombabiztos darabokkal, például a Parasztbecsülettel, a Bajazzókkal párosították Bartók operáját, de nem sokáig tartották műsoron. Jöttek a forradalmak, Tangót a Tanácsköztársaság bukása után azonnal kirúgták, Bartók pedig az ellenforradalmi kurzus első éveiben sajtótámadások középpontjába került.

„A fából faragott királyfi tavalyi bemutatója után szinte egyszerre omlottak le előtte a meg nem értés kínai falai, a nagy közönség máról holnapra szívébe fogadta zseniális művészetét, és a Kékszakállú pénteki bemutatója tulajdonképp csak megpecsételése volt a tavalyi döntő csata diadalának” – mégis így vélekedett Reinitz Béla a Világban. De optimistának bizonyult. A kékszakállú herceg várát sokkal nehezebb megközelíteni, mint a „happy enddel” végződő mesebalettet, amelyben a „természet-zene” dominál. A Népszava kritikusa is az opera mellé állt, nem beszélve a művet a Nyugatban méltató Kodályról. Bródy Sándor pedig mindenkit túllelkendezett a Színházi Életben: „Nem akarok túlzásba menni, de az a meggyőződésem, hogy Bartók Bélának ez a darabja a legnagyobb dolog, ami itt, ebben a városban az én életemben történt. Arról beszélnek, hogy nincs benne melódia. Bennem egészen ismeretlen forrásait fakasztotta a legkülönösebb melódiáknak, és a legnagyobb gyönyörűséget szerezte.” Az Est kritikusa jobban mérte fel a mű pillanatnyi esélyeit: „Bartók Béla minden kétségen felül álló zeneszerzői genialitása megköveteli, hogy szóhoz juthasson az ország első zenés színpadán, még ha kiábrándítóan is hat ez a műve azokra, a kik a modern magyar opera megvalósítóját várták Bartóktól, sőt talán magára a zeneszerzőre is, a kinek a mai bemutató után be kell látnia, hogy nem lehet célravezető az az irány, a melyet választott. Ez a zene, bármilyen nagy kvalitások is vannak benne, nem lehet a jövő zenéje.” Béldi Izor, a Pesti Hírlap kritikusa ebben már nem volt olyan biztos: „lehet, hogy ez a jövő zenéje, de semmi esetre sem a jelené” – írta.

Mélylélektan

Breton mesék, legendák, históriai alakokhoz fűződő történetek szereplője Kékszakáll. A történelmi személyek közül leginkább Gilles de Rayre emlékeznek ilyen néven. Ő, Jeanne d'Arc harcostárca, Franciaország marsallja nem feleségeket, hanem gyerekeket ölt szexuális indítékból. 1440-ben akasztották föl, néhány történész szerint ártatlanul. Conomor, a VI. századi breton király volt az, aki – a legenda szerint – amint feleségei teherbe estek, meggyilkolta őket. A történet egyik változata szerint a herceg szakálla a leprától volt kék, és betegségét próbálta gyógyítani áldozatai kádba gyűjtött vérével.

Kékszakáll történetének legismertebb változatát Charles Perrault francia meseíró alkotta meg a XVII. században. Nála az utolsó feleség, aki megleli elődei kampóra akasztott tetemeit Kékszakáll titkos kamrájában, megmenekül, mert rokonai az utolsó pillanatban betörnek a várba, és lemészárolják a gyilkost.

A XIX–XX. század fordulójának nagy revelációja a lélektan. Ekkoriban a sok évszázados alaptörténet kapott merőben új, lélektani értelmezést. A Bartók-opera előtti egy–másfél évtizedben sok ilyen mű született, köztük korszakalkotó operák is. Richard Strauss Oscar Wilde drámájára komponált Saloméja és Hugo von Hofmannstahl szövegére írt Elektrája vagy Debussy Pelléas és Mélisande-ja, amelynek szövegét Maurice Maeterlinck írta. Utóbbi több művében is megjelenítette Kékszakállt, Ariadné és Kékszakáll címen librettót is írt, amelyet Paul Dukas zenésített meg alig pár évvel Bartók egyfelvonásosa előtt. Maeterlinck erősen hatott Balázs Bélára, a korabeli sajtóban a Kékszakállú szövegkönyvét többen az utánzatának minősítették, holott markánsan megkülönbözteti népballadás hangja és szelleme.

Németországot már a húszas években meghódította az opera, de Magyarországon az 1936-os felújítás volt a nagy áttörés Székely Mihállyal és Némethy Ellával. Ezt is olasz karmester, Sergio Failoni vezényelte, és ő vette először lemezre a művet, ugyanebben az évben. Majd jöttek a külföldi bemutatók és a lemezfelvételek. A kékszakállú herceg várát ma világszerte az operairodalom élvonalában tartják számon. A prestoclassical.co.uk listája szerint Bartók művének 39 – túlnyomórészt magyar nyelvű – felvétele ismeretes. A magyarokat (magyar származásúakat) nem említve Judit szólamát lemezre énekelte többek között Irmgard Seefried, Christa Ludwig, Tatiana Troyanos, Jessye Norman, Jelena Obrazcova, Birgit Nilsson; a Kékszakállúét Jerome Hines, Walter Berry, Jevgenyij Nyesztyerenko, John Tomlinson, Samuel Ramey és Dietrich Fischer-Dieskau (az utóbbi háromszor is). Fölvette az operát a karmesterek közül Ernest Ansermet, Wolfgang Sawallisch, Pierre Boulez (többször is), Bernard Haitink, Rafael Kubelik, Gennagyij Rozsgyesztvenszkij, Elijahu Inbal, James Levine, Valerij Gergijev.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!