Lengyel László: Nehéz döntések előtt a Fidesz

Most, hogy közeleg a hatalomhoz, a Fidesznek nehéz döntéseket kell hoznia. Az első döntés lesz valószínűleg a legnehezebb: ki hozza a stratégiai politikai döntéseket? Hajlandó-e Orbán Viktor a hatalom megosztására? Dönteni kell, milyen körülmények között hajtsa végre az új kormány az elitváltást, hol húzza meg a büntetéssel fenyegetettek körét, és milyen módon, kik finanszírozzák az új hatalmat.

A tigris Orbán Viktor egyedül és megfellebbezhetetlenül hozza a stratégiai döntéseket? Vagy Orbán és szűk, informális köre? A pártelnökség, ahol nagy többségben vannak a békés, Polgári Magyarországban érdekelt személyiségek? A Kövér László vezérelte választmány, vagy a Navracsics Tibor irányította frakcióvezetés és az elnökség háromszögében? Hogyan vezérlődik a Fidesz a választások, és hogyan a kormányzás idején? Létrejön-e a demokrácia minimuma, mint az amerikai és nyugat-európai pártokban, vagy marad a keleti, vezérelvű, párton belüli kemény, netán puhább diktatúra? Angela Merkel, minden népszerűsége ellenére, rákényszerül a demokratikus vezetésre a CDU-ban, s inkább a frakció erős képviselőcsoportjainak, a tartományi miniszterelnököknek, a gazdasági támogatóknak és a véleményhordozóknak belső koalícióját vezérli, mintsemhogy egyszemélyes döntéseket hozzon. Az örökmozgó és parancsnoklásra született Nicolas Sarkozy állandóan egyensúlyoz az UMP-be egyesült pártok és mozgalmak, illetve erős politikusok között.

Orbánnak saját személyiségét kellene legyőznie ahhoz, hogy a személyes győzelem pillanatában – nekem volt igazam, amikor 2006-tól fogva azt mondtam, hogy csak ki kell várni, nem kell program, nem kell tárgyalás, sem árnyékkormány és az ellenfél magától összeomlik -, ne triumfáljon. Ne mindenkin úrrá lenni, hanem koalíciót képezni és kiegyezni akarjon. Hogy az érdekek és értékek befogadására és kifejezésére, ne elnyomására és saját nyelvének kikényszerítésére vágyjon. A hatalom megosztására, belső súlyok és ellensúlyok kialakítására, és ne összpontosítására törekedjen. A nyolc ellenzékben eltöltött év, a vereségek és győzelmek új arányai más erőviszonyokat szültek a Fideszben, mint az 1998 előttiek, vagy a kormányzás alattiak voltak.

Megerősödött a frakció, és hatalmakká lettek az önkormányzati vezetők. Nélkülük és ellenükben kormányozni lehetséges, de nem ésszerű. Különös veszélyt jelent a vezérelvűség, ha nemcsak a politikai főhatalomra, hanem a szakágakra és a területekre is kiterjed. Ha a vezér úgy véli, hogy joga és kötelessége a gazdaság, az egészségügy, az oktatás vagy a külpolitika szakmai stratégiai irányát is egy személyben megszabni, ha tudni véli, hogy mit kell tenni az iskolákkal és kórházakkal, az adókkal és az orosz-magyar kapcsolatokkal. A mindentudó és mindenható vezető – akinek túlmozgásos típusa Gyurcsány személyében már boldogította a baloldalt -, különösen veszélyes válságos időkben, amikor a gyors személyes reakciónak intézményi tudáson és előkészítettségen kell alapulnia. De a politikus természet, illetve a Fideszen belüli évtized alatt bevett szerepjáték – „én messzebb látok a többieknél”, „a főnöknek mindig igaza van” -, alighanem módosíthatatlan. Orbán döntött, dönt, és valószínűleg dönteni is fog.

A Fidesz második nehéz döntése az erőszak vagy béke, elitváltás vagy rendváltás kérdése. A felhalmozott korrupciós ügyek, az állami adminisztráció szétesése szükségessé tesznek egyfajta elitváltást. Ennek az elitváltásnak lesznek igazságszolgáltatási, közigazgatási, politikai és erkölcsi eszközei. Ám, ebben az elitváltásban se célszerű és jogszerű összekeverni egymással az eszközöket. A korrupciós ügyekben, a jogsértésekben utat kell engedni az igazságszolgáltatásnak, de erre politikailag utasítani jogállamban lehetetlen.

Ennél nagyobb problémát okoz, hogy a Fidesz nem vonta meg azt a kört, amelyen belül kíván maradni támadásaival, vagyis támadásai korlátlan jogosultságokat sejtetnek. Ha ezzel azt az érzetet kívánják tovább élesztgetni a választóikban, hogy eddig mi bűnhődtünk több milliónyian, mert a jobbra szavaztunk, most bűnhődjenek azok, akik balra szavaztak, s mi nyerjük el méltó jutalmunkat szenvedéseinkért, akkor nagy baj van. Ha a politikai választást életpálya-választássá, karrierúttá tesszük, ha a választónak azt sugalljuk, hogy megfelelő szavazással főnök lehet, lesz állása, vállalakozásának megrendelése, kerületének, városának iskolája, óvodája, ellenben ellenfeleit leváltják, munkahelyéről kirakják, vállalkozását tönkreteszik, kerületét, városát elhanyagolják, akkor a politikai harc létharccá, az elitváltás rendváltássá válik. Ez politikai lojalitási kényszereket vált ki a szakmai teljesítmények helyett az egyik, meghunyászkodást, árulást vagy ellenállást a másik oldalon.

Nehéz döntés a párt, a hatalom finanszírozása is. Németországban a Kohl-ügy után arra a következtetésre jutottak, hogy meghatározott magas összeghatáron felül kell nagyvállalkozásoknak „hozzájárulniuk” a hatalomfenntartás költségeihez, a kis- és középvállalatoknak nem, sőt, ezek bármiféle ilyen sarcolása tilos. Végül a lakosságtól „fizet, amennyit fizet” felfogásban vesznek el. Ha a Fidesz a német módszer mellett dönt, akkor egyértelművé válik, hogy rendezetten, viszonylag átláthatóan, a nagyokra hárítja saját költségeit. Ha azonban folytatja a magyar gyakorlatot, amely a nagyok mellett a kis- és közepes vállalkozásokat is fizetésre kényszeríti, akkor nemcsak a lehetséges tisztulást, a mérsékeltebb korrupciós szint elérését akadályozza, hanem legfontosabb szavazótáborát bőszíti fel.

Magyarország, igaza van Bárándy Péternek, keletre csúszott. A megszokott és elfogadott K. und K., a bethleni és kádári korrupciós szinthez képest átcsúsztunk a balkáni török és keleti orosz szintre. Korábban a központi kormányok – Bécsben illetve Budapesten a Monarchiában, azután a magyar fővárosban Bethlen és Kádár alatt -, hagyták, hogy vármegye, város, község szintjén „számlázzanak” a helyi főnökök, ebbe a központ nem avatkozott bele, csak a nagyokat fejte. A megállapodás megállapodás volt, a parola parola: a törvényt nem, de a korrupciós, fekete, úri, elvtársi megállapodást betartották. A török-, orosz típusú rendszerekben viszont a központi és a helyi főnökség nagyokat és kicsinyeket folyamatosan baksisol, állandóan változtatva a szabályokat. Egyetlen szabály, megállapodás él: „nincs szabály csak annyi, hogy mindenért mindenkinek fizetni kell”.

A mai magyar rendszer keletivé és általános kiterjedésűvé vált. Ebből nehéz lesz visszamenni. Erről kényes lesz dönteni. De ez a döntés szól leginkább a jövőről.

Lengyel László