Lengyel László: Micsoda száz nap, és ami csak ezután jön

Az első száz napi kormányzás csalódásai ellenére Orbán nyilvánvalóan megnyeri az önkormányzati választásokat. De minél nagyobb területet foglal el, annál több embert kell „élelmeznie”. Alkata és a politikai hatalom vezérelvű intézményesülése a jelenlegi politika folytatását ígéri: két lépés előre, egy hátra. Reálpolitikai énje és a nagy támogató csoportok vészjelzései talán mégis a megállapodás és a dialógus irányába fordítják.

Minden jól indult az Orbán-kormány szemszögéből. Kétharmados felhatalmazást kapott a választóktól. Készen állt több mint ötven képviselői törvénytervezet a hatalom új szerkezetének létrehozására. Rendelkeztek egy minden fontos posztra kiterjedő leváltási és nomenklatúra-listával. A gazdaság stabil állapotban a régió átlaga fölött, a cseh, lengyel, szlovén, horvát tartományban állt.

Orbán Viktor Fotó: MTI

Az erős politikai támogatottságú kormány iránt egyértelmű volt a befektetői pozitív várakozás: a forint 265-270 között stabilizálódott árfolyama és a tőzsde emelkedéssel reagáltak az új kormány bejövetelére.

A pénzpiaci és a nemzetközi pénzügyi szereplők hittek abban, hogy a kormány kész szigorú költségvetési és adósságcsökkentési reformprogrammal áll elő, mert egyrészt a Fidesznek a választási kampányban nem volt számon kérhető osztogató ígérete, másrészt emlékeztek Orbán Viktor kemény pénzpolitikájára 1998-2000-ből.

Az általános várakozás egy politikai tekintélyelvű, kemény demokráciát párosított egy szigorú költségvetési politikával, ahol a társadalom először szimbolikus javakból részesedik – nemzeti jelképes cselekedetek és korrupciós tisztogatás –, majd a kemény első hónapok, év gazdasági visszafogásával teremtett nagyobb mozgástérrel, eljön a gazdasági kompenzáció ideje. Megkezdődik a politikai rendszer radikális átformálásával párhuzamosan a gazdasági stabilizáció, amely együttesen társadalmi konszolidációhoz vezet: az új hatalom sorra kiegyezik politikailag és gazdaságilag az erős társadalmi csoportokkal. Mindehhez az első száz nap megteremti az induló feltételeket.

Nem így történt. Mindjárt a kormány felállásának megkezdésekor két negatív sokk érte a kül- és belvilágot. Először a kettős állampolgárságról szóló törvény keresztülvitele a szlovák választások előtt lehetetlenné tette, hogy a továbbiakban Magyarország kezdeményező szerepet játsszon a Visegrádi csoporton belül. Másodszor, a „görög államcsődhöz hasonló vár Magyarországra” Kósa-Szíjjártó válság elbizonytalanította a pénzügyi szereplőket abbeli hitükben, hogy az új kormány kézben tartja a dolgokat. Ettől a pillanattól kezdve Magyarország valóságos gazdasági helyzete és a róla kialakított kép meredeken szétvált: a valóságos helyzet sokkal jobb, mint a róla kialakult elemzői, pénzpiaci kép. Ezt a változást a piacok a forintárfolyam és a magyar csődkockázati mutató romlásával büntették.

Majd következett a nemzetközi szervezetek kikergetése. Nem az volt a baj, hogy a kormány nem egyezett meg, hiszen Bokros és Surányi 1995-ben egy éven át nem egyeztek meg az IMF-fel. Az volt a baj, hogy az Orbán-kormány nem egy nemzetközileg hiteles program alapján tartott ki igaza mellett, és hogy nyilvánosan bejelentette a szakítást. Ezzel a kormány maradék mozgástere is megszűnt: először visszamarsolt a szigorú 3,8 százalékos 2010-es hiányhoz, amiről lehetett volna alkudozni; majd vissza kellett térnie a 2011-es 3 százalék alatti hiányhoz. (Hacsak nem akar valamennyi nemzetközi szervezettel további gazdasági szabadságharcot vívni.)

A két negatív sokk nemcsak rontotta Magyarország adóssághelyzetét és növelte a ránk nehezedő gazdasági nyomást, hanem a pénzpiaci szereplők között is bizalmatlanságot szült, és visszavetette az országot a legkockázatosabb országok közé, noha ezt a gazdaság számai nem igazolják. Sikerült a nemzetközi szereplők többségét megsértenünk: egyeztetés nélküli kijelentések, döntések, kész tények elé állítás, hatalmi arrogancia.

A politikai hatalomátvétel olajozottsága nem pótolja a folyamatos közigazgatási működést. Már Gyurcsány Ferenc megroppantotta a közigazgatás gerincét, és bevezette az államigazgatás nélküli kormányzást, ahol minden a vezető improvizációjához alkalmazkodott. Ez most folytatódik: a hatalmilag tökéletesen ellenőrzött intézményrendszer közigazgatásilag nem működik. Az igazgatásban belül lévők éppúgy nem tudják, hogy mi fog történni, mit kell tenniük, milyen program szerint, mint a polgárok. A vezető titkát nem osztja meg minisztereivel és államtitkáraival, pártvezető társaival és az országgyűlési képviselőkkel. Mindenki annyit lát, amennyi „rá tartozik”.

Törvénytervezetek és gazdasági programok előállíthatók ügyvédi irodák és nemzetközi/hazai tanácsadó szervezetek szabadcsapataival, de tartós kormányzás így elképzelhetetlen. Magyarország az elmúlt két évszázadban hozzászokott, hogy parlamentjeit, liberális intézményeit, kicsiny civil autonómiáját korlátozzák, alkotmányát átmenetileg felfüggesztik. De ilyenkor a működőképes (párt)állami bürokrácia hagyományos rendszerei vették át az irányítást és nem valamiféle balkáni vagy orosz típusú király/vezér politikai gépezete. A rendkívüli hiperaktivitás ellenére a társadalompolitikai programok és irányítás terén szinte semmi se történt. Nem a kormány irányítja az eseményeket, hanem az események a kormányt.