Lengyel László: Igaz történet egy orvosról, akinek mindene elúszott

Dr. Szabó István devecseri háziorvos házát elöntötte a vörösiszap-áradat. Autóját a szeme láttára sodorta magával és törte össze. Tökéletesen magára maradt a családjával. Az orvos, a személyes katasztrófával nem törődve, teljes erővel folytatta a mentést, a sebesültek ellátását.

Ötévesen orvos akartam lenni. Ötvenhat októberében, megelőlegezett szülinapi ajándékomban, egy új gumicsizmában vidáman ugráltam egyik pocsolyából a másikba. Apám cirkálásnak nevezte, hogy élelmiszer után járunk. És bár mellettünk békésen ostromolták a laktanyát, minduntalan elindultunk a Budagyöngye vagy a Kelemen László utcai kishídnál lévő pékség felé. Az utóbbinál egyszer akna robbant, mindenki szétfutott. Apám, kezemet megnyugtatóan markolva, tovább állt a nem létező sorban. – Messze volt! – mondatta vele az 1944-es fronttapasztalat.

Devecser a katasztrófa után Fotó: Stiller Ákos

Ekkor vagy máskor mesélte, nem tudom, hogy legtöbbre ilyenkor nem a katonákat kell becsülni, akik lőnek, és akikre lőnek, hanem az orvosokat és a szanitéceket. – Nekik nincs fegyverük, mégis kikúsznak a golyózáporban! Bármikor, bárhol megsebesül valaki, máris kiáltanak: szanitéc, orvos! És menni kell! De képzeld el, hogy valaki rosszul lesz a buszon! Rögtön kérdik, nincs önök között orvos, és akkor jelentkeznie kell, oda kell mennie a beteghez, segítenie kell rajta. A fogolytáborban is csak két ember volt fontos: az orvos és a szakács.

Nem lettem orvos. Ájuldoztam a vértől. De ennél is fontosabb, hogy hatévesen sokkal hősibb munka volt a buszsofőré, azután láthatóan mindenki nagyon tisztelte a papot, s így szerettem volna katolikus pap lenni, noha reformátusnak kereszteltek. Mégis, ’56-ról valahogy mindig az orvosok jutnak az eszembe. Lövések az utcán. Mindenki a kapualjakban áll és nyújtogatja a nyakát. És az utcán heverő vérző ember mellett egy orvos térdel.

Olvasom az egyik orvosi honlapon, dr. Szabó Istvánnak semmilyen hatóság nem segített. Minisztérium: nem ránk tartozik. ÁNTSZ: nem ránk tartozik. Se kötszer, se gyógyszer. Nem engednek át neki autót, hogy mentsen, és nem engedik be egyetlen hatósági autóba se – ez az utasítás.

Ezen nem segít, hogy megátkozzuk a maguk embertelenségéből meggazdagodott vállalkozókat.

Dr. Szabó kötözte a sérült embereket, a helyi lakosokat és a mentőcsapatok sérült áldozatait. Kötszer hiányában papírkendővel, vécépapírral. Végül, a háziorvosok szolidáris közössége a szombathelyi ÁNTSZ-től szerzett egy lenullázott Skodát, hogy a mindenétől megfosztott orvos tovább menthessen másokat.

A kicsiny és elgyötört Szép Ernő írta, miután túlélt egy szörnyű, 44-es áradatot: „Az én fogalmam szerint az az úr, aki ád. Ezzel szemben általában azokat tisztelik uraknak, akik a másokét elveszik.” A devecseri háziorvos úr és ád. Nyugodtan bíznánk rá az életünket.