Magyarországon még a hivatalos adatok szerint is a foglalkoztatottak 6,5 százaléka él mezőgazdaságból, és akkor még figyelembe se vettük az agrár ágazatban meghatározó fekete- és idénymunkásokat, a családi önellátásra, a háztartás kiegészítésére termelőket vagy a munka mellett kertészkedőket és állattenyésztőket.

Abban az országban, ahol a parasztok aránya messze meghaladja az uniós átlagot, csak a tájékozatlan városiakat lepheti meg a nálunk tenyésző színes és virulens agrárlap-kínálat. Márpedig efféle nadrágos emberekből nincs hiány, mi magunk is közéjük tartoztunk. Nem csoda, hisz a városlakó jószerivel csak akkor lát magyar gazdát, ha zetorjával elállja az útját, utcaszínházat prezentál Zacsek Gyula vezetésével, szövetségre lép, hogy aztán összevesszen más szövetségekkel, búzát éget vagy tejet löttyint a csatornába – az utóbbiakat persze csak módjával. És főleg, amikor arra panaszkodik, hogy rossz volt a termés, vagy hogy éppen hogy nagyon jó volt. Mindkettőnek a konklúziója ugyanaz: a kereskedő szemét, az állam meg avatkozzon be, mert különben… (Annyira szép szó az agrárintervenció! Magyar jelentése: állam, add a pénzt, és ne pofázz bele a dógunkba, csak ha mondjuk!)

Nem mondom, hogy az efféle siránkozó médiaparaszti hangütés teljesen hiányozna a kecskeméti MezőHír c. folyóiratból, de a lap szerencsére ennél jóval színesebb, és bemutat valamit az átalakuló vidék egyéb árnyalataiból is. Naná, hiszen azt hirdeti magáról, hogy a profi agrárvállalkozók lapja. A mostani lapszámban közölt véleménykutatási eredményekből kiderül, hogy az újság olvasóinak 81 százaléka cégénél vagy magánvállalkozásában döntéshozó. A nyolcadik évében járó magazin idén került ki az újságárusi forgalomba, és a 84 oldalas, színes nyomású, dekoratív „független agrárinformációs szaklapnak” minden esélye megvan arra, hogy tartósan megkapaszkodjék a piacán. Láthatóan tudatos marketingkampány segíti a lap terjesztését, sok nagyszájú fővárosi lapmenedzser tanulhatna tőlük. Tördelése ugyan nem a legjobb, de szerkesztő és korrektor is látja a cikkeket.

A szenvedélyes betűfalót általában zavarja, ha egy lapban nem különülnek el a hirdetések, PR-anyagok a szerkesztőség saját írásaitól, híreitől. A MezőHír nem ügyel kínosan az izolációra, inkább összeömleszti a különféle alomból származó anyagokat. A sui generis írások látható kisebbségben vannak. Már rögtön a címlapon hirdetés szerepel, amit diszkréten kereteznek a vezetőanyagok címei, és a kicsit ómódira sikeredett logó (Magyarország, benne a gondosan barázdált láthatár, amin öt fa sütkérezik az éltető nap sugaraiban). De azt kell, hogy mondjuk: a formabontó címlap így sem kevésbé érdekes, mintha – a hagyományt követve – rózsaszín malackákat látnák, amint az etetőgép krómozott csöcsei felé tülekszenek. Ehhez képest megtudhatjuk, hogy a Galera „a jól látható gyomirtás” – ez egy új posztemergens készítmény, ami a kékszínű gyomok ellen, a repce őszi és tavaszi gyomirtására használható. Vagy egy másik címoldalon különféle hibridkukoricákat ajánlanak nekünk.

A belíveken is összekeverednek egymással a belső anyagok a PR-cikkekkel, a szerkesztők becsületére válik, hogy legtöbbjük alatt ott az „x”. A külső szemnek meglepő mód a kommerciális, hozott tartalmak olykor jobbak is, mint a beltartalom. Meglehetősen sikerületlenek, olykor kínosak Fodor Mihály szerkesztőségi üzenetei. A szeptemberi számban azon lamentált: betérve egy debreceni pizzériába, „hogy – mint írja – egy jól sikerült tésztakoronggal nyugtassa meg lázadozó gyomrát”, szokatlan látvány fogadta: egy „néger pincérhölgy”, aki még magyarul se tud rendesen, „inkább ángol”. Majd egyetlen szökkenéssel már az egyik lapelőfizető farmert idézi, akinek a konzervgyár 250 millióval tartozik, és ebből arra következtet, hogy az uniónak, meglehet, nincs szüksége a magyar termelőkre. Az év végi üzenetét pedig azzal zárja: „ha véletlenül kifognám a beszélő aranyhalat, én csak egyet kérnék tőle: kiegyensúlyozottabb piaci-gazdasági környezetet: mert dolgozni, azt nagyon tud a magyar – ha hagyják!”

Nem hozzák lázba az olvasót a többoldalas kesergők a gabona-túltermelésről se, még akkor sem, ha a szerző a szlovák helyzetről azt írja: „sorstársaink is vannak, ami csak tapasz a bajainkra.”. Ehhez képest sokkal üdítőbb, amikor a pagonyban settenkedő barnamedve arra figyelmeztet: „tudatosan trágyázni, minőséggel aratni!” És a felette sárga szövegbuborékban az áll: Foszfátot és kálit ősszel trágyázni!”


Az is bizsergető, amikor kiderül, hogy Mv Suba, Mv Ködmön, Mv Süveges és Mv Verbunkos nem a mostanság tenyésző party-szubkultúra új szereplői, hanem a legújabb martonvásári búzafajták. Azért vannak jó szerkesztőségi anyagok is. A Gazdaportré rovat például valódi szociológiai nyersanyag annak, aki meg akarja érteni a rendszerváltás utáni mezőgazdasági átalakulást. A cikkeket olvasva világossá válhat mindenki előtt, aki nem csukja be a szemét, hogy micsoda hülyeség a zöldbárózás. A mostanság a politika által rigorózusan megkülönböztetett és egymással szembefordított egyéni gazda, agrárvállalkozó (farmer) és a hatalomkonvertáló téesz-elnök ugyanabból a szociokulturális miliőben nevelkedett, többnyire egyazon családból származik, sok esetben egyszerre mind ugyanaz a személy.

Miniatűr műremekek még a levelesláda írásai és az apróhirdetések. Megtudhatjuk, mit jelent a sertésállományok négymentesítése, mi a tehén föcstejének immunbiológiai szerepe, vagy azt, hogy a csöveskukorica-darát most már szakmai környezetben illendő CCM-nek (Corn-Cob-Mixnek) nevezni. Ha pedig kedvünk szottyan körbálás lucernaszénát, soros vetőgépet, zsákszáj-varrógépet vagy pellettáló berendezést venni a telekre, a magazin ehhez is segítséget nyújt.

A lap valóban profi vállalkozóknak készül, de az a (nyelvi) kozmosz, ami feltár előttünk, a MezőHír és laptársai nélkül minden bizonnyal örökre rejtve maradna. A lap – elfogadom, mellékes – civilizációs missziója éppen ez: megmutatni a sutyerák városiaknak, hogy igenis léteznek párhuzamos univerzumok. Kár, hogy a polgárok és a proletárok sohasem fogják kézbe venni.