Egy valódi megfigyelési botrány - 35 évvel ezelőttről

Harmadosztályú betörésként indult az a sajtó- és politikatörténeti jelentőségű ügy, ami skandalummá fejlődve az Egyesült Államok elnökének páratlan bukásához vezetett. A sztori 35 évvel ezelőtt indult, s valódi megfigyelési botrány kerekedett belőle.

A történet jól ismert, de mindig érdemes felidézni. 1972. június 17-én Washingtonban egy éjjeliőr kiszúrta, amint öt betörő hatolt be a Watergate apartmanhotelbe, ahol a Demokrata Párt működtette irodáit. Riasztotta a rendőrséget, akik a helyszínen elfogták az öt fickót. Szimpla rablásnak is tűnhetett volna a betörés, amelytől a kormány azonnal elhatárolta magát. Az mégis gyorsan világossá vált, hogy az elkövetők lehallgató készüléket próbáltak elhelyezni a demokrata párt irodáiban, ráadásul egyiküknek - notesze alapján - fehérházi kapcsolatai voltak. 

A botrány nagyon lassan, de megállíthatatlanul dagadt: idővel kiderült, hogy a betörőket Nixon elnök újraválasztására gyűjtött pénzalapból fizették, s az akcióban résztvevők tagjai voltak annak a csoportnak, amely különféle kampánystikliket szervezett. Ilyen volt a demokraták elleni kémkedés is. Bár Nixonnak a jelek szerint nem volt tudomása az akcióról, igyekezett meggátolni, hogy a munkatársait is elérő szálakat felgöngyölítsék. Az elnököt ugyan hamarosan újraválasztották, de az iránta fennálló bizalom erodálódása megindult. Az ügy elleplezésére tett kísérletekért, az igazságszolgáltatás akadályozásáért és a törvényhozás semmibevételéért a képviselőház jogi bizottsága alkotmányos vádemelési javaslatot fogadott el. Még mielőtt ezt a képviselőház egésze is elfogadta volna, Nixon lemondott. Tetteinek büntetőjogi következményei alól aztán alelnökéből lett utóda, Gerald Ford amnesztiával mentesítette.

Bernstein és Woodward a Post szerkesztőségében... © AP

A Watergate-ügyet voltaképpen az egész amerikai sajtó közösen oldotta meg, s azóta igazi hőstörténetté vált. A zsurnaliszták közül leginkább Bob Woodward és Carl Bernstein, a Washington Post két fiatal munkatársa vette ki a részét a felderítésből, s a megdicsőülésből is elsősorban nekik jutott. A páros, akit szellemesen csak Woodsteinnek nevezett el az utókor, az ügy kipattanásakor még nem tartozott a Post és az amerikai sajtó elismert oknyomozói közé, inkább ifjú tehetségnek számítottak a szakmában.

De nem voltak egyedül. Az ekkor még tartó vietnami háború körüli kormányzati vakítás és

...és a Hoffman-Redford páros Az elnök embereiből

sumákolás termelte ki azokat a rámenős és szívós tényfeltáró riportereket, akik a nagyhatalmú kormányzat, vagyis a sajtóval szemben örökké gyanakvó Nixon elnök kabinetje ellenében is hajlandóak voltak foglalkozni a Watergate-üggyel.

Az információáramlás felgyorsult, a politikusok (demokraták, republikánusok egyaránt) még az előtt sikerrel préselték keresztül közlendőjüket a médián, hogy bárkinek módjában állt volna érdemben ellenőrizni azt. A vietnami háborút például mondvacsinált indokok alapján (ez volt a tonkini incidens) indította meg a demokrata párti Johnson elnök. Mielőtt a casus belliként szolgáló ügy hitelességét részleteiben bárki bizonyította volna, az elnök már felhatalmazást kapott a képviselőháztól, hogy Dél-Vietnam mellett harcba szálljon az északi kommunista vezetés ellen.

A kormányzat ezután is félrevezette a közvéleményt, s hazai propagandagépezete olyan dicsőséges hadjárat képét festette le, amely jobban rögzült az amerikai tömegek fejébe, mint a Saigonban – egyébként tisztességgel - helytálló laptudósítók a valósághoz közelebb álló, odahaza a szerkesztőségek szobáiban azonban gyakran – hazafias okokra hivatkozva - kiherélt tudósításai. Pedig ezekből derült volna, ki, hogy a hadviselés elkezdése hazugságon alapult, mint ahogyan az is, hogy a háború egyre inkább megnyerhetetlen.

Mindez a nemrég elhunyt újságíró, David Halberstam remek médiatörténeti kétköteteséből, a Mert övék a hatalomból derül ki, mint ahogyan az is, hogy a Fehér Ház miként próbálta presszionálni az újságírókat: gyakran maga Johnson elnök emelte fel a telefont, hogy beolvasson valamelyik médiavezérnek, aki azután – üzleti érdekeit féltve – alsóbb szinteken is érvényesítette az elnöki akaratot. 

A hangulat azonban lassan hárobúellenesre fordult: a CBS tudósítójától, Morley Safertől tudta meg Amerika népe már 1965-ben, hogy gyermekeik időnként legendás Zippo öngyújtójukkal lobbantják lángra ártatlan vietnami parasztok kunyhóit. (Ez volt Cam Ne falu felperzselése. A My Lai mészárlás még csak ezután jött.) Aztán évek múlva, 1971. június 13-án kezdte el közölni a New York Times a Pentagon-ügyiratokat, vagyis azt a több ezer oldalas titkos dossziét, amelyet több tucat katonai szakértő készített még a Johnson-adminisztráció megrendelésére, s amely az Egyesült Államok Vietnam-politikáját mutatja be a kezdetektől. Az aktákból kiderül például az is, hogy a konfliktus elmélyüléséről (Kambodzsa és Laosz bombázásáról) a vezetők nem tájékoztatták, avagy félretájékoztatták a közvéleményt. A kormány bírósági végzéssel állíttatta le a közlést, ekkor azonban a Washington Post vette át a stafétabotot, s folytatta a cikksorozatot. (A két lap egymást követően, de ugyanazon forrástól, a tavaly alternatív Nobel-díjjal elismert egykori katonai elemzőtől, Daniel Ellsbergtől jutott hozzá a fénymásolt iratkötegethez.) A Legfelsőbb Bíróság végül alkotmányellenesnek minősítette a publikációk letiltását.