A vízilabda-történet statisztikai adatai több tekintetben azt mutatják, hogy a legtöbb sikert a magyar válogatott mondhatja magáénak. Az utóbbi két olimpián elért győzelemnek köszönhetően a közvélemény most is az aranyérem megszerzését várja el a csapattól. Ennek apropóján az olimpia vízilabdatornák történetét tekintettük át – főleg magyar szemszögből.


Az Osborne Swimming Club csapata
© http://waterpoloideas.blogspot.com/
Brit dominancia (1900-1920)

Az olimpiák történetében először a világkiállítás árnyékában szervezett 1900-as párizsi játékokon szerepelt a vízilabda a versenyek között. A csapnivaló szervezésű első párizsi olimpián a vízilabdatornát Nagy-Britannia csapata – pontosabban az Osborne Swimming Club – nyerte meg, Belgium és Franciaország előtt. Ma már teljesen elképzelhetetlen, hogy Franciaország két bronzérmet nyert: az egyiket a csak franciákból álló Lille-i Neptun Tanítványai (Pupilles de Neptune de Lille), a másikat a hat franciából és a brit Thomas Burgessből álló Párizsi Szitakötők (Libellule de Paris) kapták, s ez utóbbi csapatot is franciának tekinti a hivatalos statisztika. Az összesen hét induló csapatból négy volt francia. Rajtuk, a brit és a belga csapaton kívül még – a Berliner Schwimm Club révén – Németország vett részt a játékokon.

A négy évvel későbbi St. Louis-i olimpián három csapat indult: a New York Athletic Club, a Chicago Athletic Association és a Missouri Athletic Club. Így történt, hogy mindhárom érmet az Egyesült Államok nyerte meg. A hatfős csapatok az úgynevezett amerikai vízilabdát játszották: nem volt sem kapu, sem kapus, a labdával a góldeszkát kellett megérinteni.

A mára már szinte teljesen elfeledett, Magyarország számára két aranyérmet hozó 1906-os athéni olimpia – melyet a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem tekint hivatalos olimpiának, s melyet Görögország az első újkori olimpia tízéves évfordulójának a tiszteletére rendezett meg – műsorán nem szerepelt a vízilabda. Két évvel később, Londonban a rendező britek ismét nyerni tudtak Belgium, Svédország és Hollandia előtt. Az ötödik résztvevő Ausztria lett volna, amely azonban végül visszalépett a tornától.

Az 1912-os olimpia plakátja
Az I. világháború előtti utolsó, Stockholmban rendezett, 1912-es olimpián vett először részt Magyarország a vízilabdatornán. Az anekdota szerint, amikor az akkor már 82 éves király és császár, Ferenc József meghallotta, hogy lesz osztrák-magyar meccs, visszakérdezett: Jó, jó, de ki ellen játszunk? A mérkőzést Ausztria nyerte meg 5:4-re, majd az Ádám Sándor, Beleznai László, Fazekas Tibor, Hégner-Tóth Jenő, Rémi Károly, Wenk János, Zachár Imre összeállítású csapat ugyancsak egy góllal, 6:5-re kikapott Belgiumtól is, így két vereséggel – Franciaországgal holtversenyben – az ötödik helyen végzett. Zachár egyébként – Munk Józseffel, Las-Torres Bélával és Halmay Zoltánnal – négy évvel korábban tagja volt az ezüstérmet nyert 4×200-as gyorsváltónak is. A tornát ezúttal is az Egyesült Királyság nyerte meg, a változatosság kedvéért most Svédország lett az ezüst- és Belgium a bronzérmes. Ausztria a negyedik helyen végzett. A stockholmi olimpián – 1900 és 1908 után – George Wilkinson megszerezte harmadik olimpiai aranyérmét is, így ő lett a világ első háromszoros olimpiai bajnok pólósa.

Tekintettel arra, hogy – egy úszóval, egy kajak-kenussal, vagy egy atlétával ellentétben – a vízilabdában a legnagyobb világklasszis is csak egy aranyérmet tud négyévente nyerni, Wilkinson teljesítménye egészen rendkívüli. Ezt a bravúrt azóta mindössze négyen csinálták utána: az ugyancsak brit Paul Radmilović és Charles Sydney-Smith (1908, 1912 és 1920), valamint Gyarmati Dezső és Kárpáti György (1952, 1956 és 1964). Radmilović volt az első igazán nagy délszláv vízilabdázó: ír anyától és raguzai származású horvát apától született Walesben. Összesen négy olimpiai elsőség kötődik a nevéhez, ugyanis 1908-ban a 4×200-as gyorsváltónak is tagja volt – a már említett magyar négyes előtt.

Az I. világháború miatt elmaradt 1916-os berlini olimpia után – bár a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1914-ben Budapestnek ítélte a hat évvel későbbi játékokat – 1919-ben a rendezés lehetőségét Antwerpennek adták. A világháború veszteseként Magyarország nemhogy nem rendezhetett olimpiát, az egykori központi hatalmakat – az olimpiai eszmét zárójelbe téve – meg sem hívták: Ausztria, Bulgária, Magyarország, Németország és Törökország nem lehetett ott Antwerpenben, Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság – bár előbbi egészben, utóbbi nagyobb részben az Osztrák-Magyar Monarchia utódállama volt – azonban igen. A szervezés színvonala emlékeztetett a húsz évvel korábbi párizsi játékokra, több rendkívül sportszerűtlen eseménnyel megspékelve. Az igen soviniszta hazai közönség a pólódöntőben a belgák ellen 3:2-re győző brit játékosokat pfujolta és szidalmazta. Az első három sorrendje – akárcsak tizenkét évvel korábban most is Nagy Britannia, Belgium, Svédország volt.

Magyarország emelkedőben (1921-1928)

Johnny Weissmüller, alias Weissmüller Péter János. 
A második, 1924-es párizsi olimpián Magyarország ismét szerepelhetett – Németország még mindig nem. Annak ellenére, hogy első meccsén a magyar csapat a 4:4-es döntetlen, majd az ezt követő háromszori hosszabbítás után 7:6-ra verte nagy ellenfelét, az Egyesült Királyságot, utóbb kikapott Belgiumtól, s így csak ötödik lett. Bár a briteknél Radmilović és Sydney-Smith még mindig a csapat tagja volt, a vízipólót addig uraló britek csúnyán leszerepeltek. A döntőben Franciaország 3:0-ra legyőzte Belgiumot, míg a harmadik helyért körmérkőzést játszott egymással Csehszlovákia, az Egyesült Államok, Magyarország és Svédország. A magyar csapat 7:0-ra győzte le Csehszlovákiát, viszont 4:1-re kikapott a svédektől, így született meg az ötödik helyezés. Az Egyesült Államok bronzérmes csapatának tagja volt a magyar állampolgárnak született, bánáti Weißmüller Péter János, a későbbi Tarzan-filmek főszereplője, aki a párizsi és a négy évvel későbbi, amszterdami olimpián összesen öt aranyérmet szerzett úszásban és aki – még 1922. július 19-én – a világon először úszta a százméteres gyorsúszást egy percen belül.

Komjádi Béla
Akárcsak az Egyesült Államok és Franciaország, ugyanúgy Németország is egy olimpiai vízilabdagyőzelmet tudhat magáénak. A német sportolók Amszterdamban, 1928-ban visszatérhettek az olimpiára és – holott addig még érmet sem szerzett soha a német vízilabdacsapat – meg is nyerték a tornát. Itt szerezte első érmét – ezüstöt – a magyar válogatott is. Tekintettel arra, hogy két évvel korábban Budapesten megrendezték az első vízilabda Európa-bajnokságot és ezt – akárcsak az 1927-es bolognait – Magyarország nyerte meg, a második hely hatalmas csalódást jelentett. Komjádi Béla szövetségi kapitány három év munkájával készítette föl a csapatot, amelynek szereplését óriási bizakodás kísérte. Az akkor legerősebb ellenfélnek tartott Egyesült Államokat 5:0-ra, majd a címvédő, Amszterdamban utóbb harmadik franciákat 5:3-ra verte el a magyar csapat, a németek elleni döntőben azonban elbukott. A félidőben 2:0-ra vezetett Magyarország, a végeredmény azonban 2:2 lett. A hosszabbítást a magyar csapat nem bírta erővel és idegekkel: Németország végül 5:2-ra nyert. A kudarcnak számító második hely ellenére a hazatérő magyar csapatot mégis bajnokhoz méltó ünneplésben részesítették. Érdekes, hogy az a Wenk János, aki 1912-ben tagja volt a stockholmi csapatnak, cserejátékosként ott volt az amszterdami olimpián is – igaz, végig a kispadon foglalt helyet, így nem tekinthető ezüstérmes játékosnak.  

Az első aranykor(1929-1936) (Oldaltörés)

Az első magyar vízilabda „aranycsapat” (1932)
© http://mek.oszk.hu
Tekintettel arra, hogy a harmadik – 1931-ben, Párizsban rendezett – Európa-bajnokságot is Magyarország nyerte meg, 1932-ben Los Angelesben már kötelező volt a soros olimpián győznie a magyar vízilabda-válogatottnak. A nagy gazdasági világválság közepén az úszók és a vízilabdázók – egy kiadós, New Yorkot, Chicagót és San Franciscót érintő versenykörút révén – saját maguk fedezték kiküldetésük költségeit. A döntőnek is beillő első meccsén Komjádi csapata 6:2-re legyőzte a nagy ellenfél, utóbb a második helyezést elérő Németországot, úgy, hogy vezetett 6:0-ra is. Ezt követte 17:0 (!) Japán, végül 7:0 a bronzérmes Egyesült Államok ellen. Az első olimpiai bajnok magyar vízilabdacsapat tagjai: Barta István, Bródy György, Halassy Olivér, Homonnai Márton, Ivády Sándor, Keserű II. Alajos, Keserű I. Ferenc, Németh János, Sárkány Miklós és Vértesy József.

Ma már elképzelhetetlen lenne, de akkor igaz volt: a Los Angeles-i olimpián Komjádi fújta a német-brazil mérkőzésen a sípot. Magyarországnak az volt az érdeke, hogy Németország minél kevésbé nyerjen. Ám Komjádi – hogy a gyanú árnyéka se vetődjék rá – Brazília összes apró szabálytalanságát lefújta. Németország 7:3-ra nyert, a brazilok féktelen dühvel jöttek ki a vízből. Nekiestek Komjádinak, óriási verekedés támadt, mire a brazil pólócsapatot kizárták a további küzdelmekből.

Az első vízilabda olimpiai bajnoki cím arra ösztönözte Komjádit, hogy hozzáfogjon az utánpótlás-neveléshez. Erejét nem kímélve dolgozott, amiért nagy árat fizetett: alig nyolc hónappal az olimpia után, 1933. március 4-én este összeesett a Fedett Uszodában, és másnap hajnalban, alig 41 évesen elhunyt.

Magyar pikantéria, hogy a zsidó Komjádi kedvenc játékosa az utóbb nyilaskeresztes köztisztviselő és 1945-ben távollétében háborús bűnösnek nyilvánított Homonnai volt, aki 1935-ben megjelent Vízipóló című könyvében nem győzött tisztelegni Komjádi emberi és szakmai nagysága előtt. Többek közt ezt írta: „Az ő lángoló hazaszeretete, prófétai előrelátása ragadta a mai magasságra a vízipólósportunkat. Ezért ha vízipólóra gondolunk, álljon előttünk mindig Komjádi Béla képe, és szenteljünk egy kegyeletes pillanatot emlékének.”

Az 1936-os olimpia győztesei
A technikailag tökéletesen kivitelezett, a náci politika propagálását szolgáló 1936-os berlini olimpiai vízilabdatornára már Beleznay László szövetségi kapitány vezetésével ment ki a Bozsi Mihály, Brandi Jenő, Bródy György, Halassy Olivér, Homonnai Márton, Hazai Kálmán, Kutasi György, Molnár István, Németh János, Sárkány Miklós, Tarics Sándor összeállítású csapat. A csoportmérkőzéseken Magyarország 10:1-re verte az egykor világklasszis Nagy-Britanniát, 4:1-re a leendő világklasszis Jugoszláviát és 12:0-ra az akkor brit gyarmat Máltát. Az egyik máltai játékosnak a meccs közben kiugrott a válla, s a lovagias Beleznay odaszólt Némethnek, hogy álljon ki ő is. Belgium ellen 3:0-ra, Hollandia ellen 8:0-ra nyert a csapat. Egészen különleges német-magyar párharcot hozott a torna vége. A két csapat 2:2-re végzett egymással, úgy, hogy Magyarország már 2:0-ra is vezetett. Németország 4:1-re legyőzte Belgiumot. A komplikált rendszernek köszönhetően – ahol nem a gólkülönbség, hanem a gólarány volt a döntő –Magyarországnak az utolsó, franciák ellen vívott mérkőzésén legalább négy gólt kellett dobnia, föltéve, hogy egyet sem kap, illetve bajnok lett volna 6:1-es végeredmény esetén is. A második félidőben, már 4:0-ra vezettek, amikor kiállították az egyik legfélelmetesebb csatárt, Némethet. Az akkori szabályok szerint, ha bármelyik oldalon gól esett, a kiállított játékos visszatérhetett. A franciák elkeseredetten, néha durván harcoltak, így történt, hogy a magyar csapat négymétereshez jutott. Be kellett lőni, már csak azért is, hogy Németh visszatérhessen. Brandi belőtte, Németh visszajött. Az eredmény már nem változott, Magyarország megvédte olimpiai címét.

Megtorpanás és a második aranykor (1947-1956)

Gyarmati Dezső
© www.vlv.hu
A II. világháború miatt az 1940-es és az 1944-es olimpia elmaradt, s 1938 után kilenc évig Európa-bajnokságot sem rendeztek. A hatodik, 1947-es monte-carlói Európa-bajnokságot Olaszország nyerte meg. Először (!) fordult elő, hogy nem a magyar csapat győzött: csak a negyedik helyet tudta megszerezni. Ilyen előzményekkel vágott neki vízilabda-válogatott az 1948-as olimpiának, ahol a középdöntőben, bár a csapat 3:2-re vezetett, 4:3-ra kikapott Olaszországtól és – tekintettel arra, hogy az egymás elleni eredményeket a továbbjutó csapatok magukkal vitték – ez az aranyérem elúszását jelentette. Az olimpiát először megnyerő olasz vízilabda-válogatott mögött Magyarország lett a második és Hollandia a harmadik. A tizenkét évvel korábban nyertes magyar csapatból csak Brandi Jenő maradt hírmondónak – pontosabban ketten: ugyanis Brandi egykori csapattársa, a mindenki által Jamesznek becézett Németh János volt a szövetségi kapitány –, viszont itt kezdte meg páratlan karrierjét az akkor huszonegy éves Gyarmati Dezső.

Az 1952-es, helsinki olimpián először fordult elő, hogy a benevezett csapatoknak selejtezőt kellett játszaniuk. A magyar válogatott úgy nyert 13:4-re Mexikó ellen, hogy Gyarmatit leszámítva de facto a B válogatott játszott és ők sem vették túl komolyan a meccset.

A helsinki csapatnak már nemcsak Gyarmati, hanem az akkor tizenhét éves Kárpáti György is tagja volt. A legendás, háromszoros szövetségi kapitány Rajki Béla az Antal Róbert, Bolvári Antal, Fábián Dezső, Gyarmati Dezső, Hasznos István, Jeney László, Kárpáti György, Lemhényi Dezső, Markovits Kálmán, Martin Miklós, Szittya Károly, Szívós István, Vízváry György összeállítású csapattal vágott neki Helsinkinek.

Az első komolyabb mérkőzést a magát az olimpiai játékokon először képviselő Szovjetunió ellen vívta a magyar csapat. Nyögvenyelősen ugyan, de 5:3-ra sikerült legyőzni az újoncot, úgy, hogy a szovjet csapat vezetett 2:1-re. Sima 9:1 jött a németek ellen, majd 4:4 Hollandia és 2:2 Jugoszlávia ellen. A legjobb négy közé Hollandia nem jutott be, Jugoszlávia viszont igen, így a magyar csapat a 2:2-es eredményt magával vitte. Ott a címvédő olaszokkal 2:2-es félidei állásnál minden veszni látszott, a csapat azonban összeszedte magát és 7:2-re győzött. Mivel Jugoszlávia csak 3:1-re nyert Olaszország ellen, Magyarország viszont 4:0-ra legyőzte a negyedik helyezett Egyesült Államokat, ha nehezen is, de meglett az olimpiai elsőség. Jugoszlávia és Olaszország előtt.

Zádor Ervin Melbournben, az 56-os magyar-szovjet meccs után
© waterpoloideas.blogspot.com
Az 1956-os Melbourne-i olimpiai vízilabdatornának ismét Rajki Béla vezetésével vágott neki a magyar válogatott. Azért ismét, mert 1953-54-ben egy rövid ideig az 1952-ben még játékosként bajnok Lemhényi Dezső volt a szövetségi kapitány, majd Rajki visszavette a csapat irányítását. A Bolváry Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Szívós István, Zádor Ervin összeállítású válogatott 6:1-re nyert Nagy-Britannia, majd 6:2-re az Egyesült Államok ellen. Az olimpia után az amerikaiak nagyon büszkék voltak erre az eredményre: „Rajtunk kívül senki sem tudott a magyaroknak két gólt lőni” – mondták. Három 4:0-s eredmény következett az olaszok, a németek, majd a szovjetek ellen.

A december 6-i magyar-szovjet elődöntőről az ötvenedik évfordulón rendkívül sokat írtak, különös tekintettel a mérkőzés „vér a vízben” jelenetére, ami egy sima, s nem is túl súlyos sportbaleset lett volna, ha nincs mögötte a politikai háttér: az 1956-os forradalom és szabadságharc egy hónappal korábbi szovjet leverése. Annak ellenére, hogy a hivatalosan kétfontos belépőket harminc-negyven fontért lehetett megkapni a feketepiacon, a hatezres nézőtéren körülbelül nyolcezren szorongtak. A tömeg kezdettől tüntetően a magyar csapatot biztatta és minden szovjet labdaérintést hatalmas füttyszó kísért. Pár perccel a mérkőzés vége előtt, négy-nullás magyar vezetésnél Valentyin Prokopov, a szovjet center könyökkel eltalálta Zádort, akinek a bőre felrepedt a szeménél. Vére nemsokára vörösre festette a medence vizét. Az extázisban lévő szurkolók között elszabadultak a Szovjetunió elleni indulatok, lincshangulat alakult ki. A találkozót nem lehetett befejezni, ezért a mérkőzést nem egészen egy perccel a hivatalos befejezés előtt magyar győzelemmel lefújta a bíró. A szovjet játékosokat a rendőrök menekítették ki az uszodából, a tömeg pedig a magyarokat ünnepelte. Az esemény híre a véres testű Zádor fényképével nemsokára bejárta a világsajtót.

Másnap került sor az utolsó, Jugoszlávia elleni mérkőzésre, ahol már a döntetlen is elég lett volna. Magyarország azonban 2:1-re nyert, mégpedig úgy, hogy egy perccel a vége előtt dr. Hrvoje Kačić százszázalékos gólhelyzetben az üres kapu fölé lőtte a labdát.

Azt, hogy ebben a korszakban mennyire Magyarországé volt a világ legjobb csapata, az is bizonyítja, hogy az 1954-es, az 1958-as – Budapesten rendezett – és az 1962-es Európa-bajnokságot is Magyarország nyerte meg. Ennek ellenére az 1960-as római olimpia a kudarcot jelentő harmadik hellyel végződött. Az első komoly ellenféltől, Jugoszláviától ugyanis Magyarország a középdöntőben 2:1-re kikapott, mégpedig úgy, hogy az újonc olimpikon, a húszéves Rusorán Péter kihagyott egy négyméterest: a kapufáról a félpályáig pattant vissza a labda. Ezt az eredményt mindkét csapat továbbvitte magával a négyes döntőbe, ahol Magyarország a második Szovjetunióval és a győztes Olaszországgal egyaránt 3:3-at játszott és mindez csak a harmadik helyre volt elég.

Sikerek és kudarcok (1957-1976) (Oldaltörés)

A tokiói győztesek.
© www.waterpoloideas.blogspot.com
Négy év múlva, Tokióban Rusorán Péter nem kevésbé fontos négyméterest lőtt, mint Rómában – ezúttal azonban a kapuba. Történt ugyanis, hogy a középdöntőben, 4:3-as jugoszláv vezetésnél, a veterán Gyarmati Dezsőt kiállították. A jugoszlávok nem támadtak, tartani akarták az eredményt, azonban a lefújás előtt egy perccel Magyarország javára négyméterest ítélt az osztrák Dirnweber. Rusorán góljával 4:4 lett, a magyar csapat pedig örülhetett, hogy megúszta döntetlennel, ugyanis fél perccel a vége előtt Jugoszlávia is négymétereshez jutott, ezt azonban a vízilabda-történet egyik legjobb játékosa, Mirko Sandić kapufára lőtte. A négyes döntőben Magyarország 3:1-re elverte a címvédő Olaszországot, viszont Jugoszlávia is legyőzte 2:0-ra a Szovjetuniót.

A torna utolsó napján Olaszország-Jugoszlávia, majd Magyarország-Szovjetunió mérkőzés következett. Az olaszok – annak ellenére, hogy matematikailag sem kerülhettek a negyedik helynél előrébb – fair play módon küzdöttek, így Jugoszlávia csak 2:1-re tudott győzni. Ha 2:0 lett volna, akkor Magyarországnak 8:0-ra kellett volna legyőznie a Szovjetuniót az aranyéremhez, az utolsó másodpercben született olasz gólnak köszönhetően azonban elég volt a 2:0, a 3:1, vagy az 5:2 is. A Laky Károly szövetségi kapitány irányította csapat 2:1-es szovjet vezetésről állt föl és nyert 5:2-re. Az ötödik gólnál hangzott el a rádióriporter Szepesi György elhíresült mondata: „Lőj, Dömötör, lőj, lőj, most lőj, góóól!!!” Az Ambrus Miklós, Bodnár András, Boros Ottó, Dömötör Zoltán, Felkai László, Gyarmati Dezső, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Konrád János, Mayer Mihály, Pócsik Dénes, Rusorán Péter összeállítású csapat az ötödik vízilabda olimpiai aranyérmet szerezte meg Magyarországnak.

Az 1964-es olimpia után az akkor már 37 éves Gyarmati Dezső kikerült a válogatottból. Bár a másik háromszoros olimpiai bajnok, Kárpáti György még tagja maradt a nemzeti csapatnak, a szövetségi kapitánnyá avanzsált kétszeres olimpiai győztes Markovits Kálmán nem vitte ki Kárpátit az 1968-as mexikóvárosi játékokra.

Az olimpiai torna magyar szempontból ragyogóan kezdődött: öt mérkőzésből öt győzelem; az egyik ezek közül 6:5 a Szovjetunió ellen. Lebonyolítási újításként azonban bevezették a legjobb négy között a kieséses rendszert. A csapatok nem vitték magukkal a csoportmérkőzések eredményeit – Magyarország a Szovjetunió elleni győzelmet, Jugoszlávia az olaszok elleni 5:4-es vereséget –, hanem az A csoport győztese a B csoport másodikjával, a B csoport győztese pedig az A csoport másodikjával játszott elődöntőt. Jugoszlávia 8:6-ra nyert Magyarország ellen, míg a Szovjetunió 8:5-re verte el Olaszországot. Következett a magyar-olasz bronzmeccs, ahol a Markovits-csapat 9:4-re bizonyult jobbnak az olasz gárdánál. A döntőt, hosszabbítás után 13:11-re Jugoszlávia nyerte a Szovjetunió ellen, így számos félsikert követően – második helyezés a helsinki, a Melbourne-i és a tokiói olimpián, illetve három ezüst- és két bronzérem az Európa-bajnokságokon – a délszláv csapat fölért a csúcsra.

Rajki Béla
1970-ben – immár harmadszor – Rajki Béla lett a szövetségi kapitány. A cél világos volt: megnyerni a müncheni olimpiát. A csoportmérkőzések során Magyarország hatalmas meglepetésre csak 3:3-at játszott Nyugat-Németországgal és – mivel a nyugatnémetek csoportmásodikként szintén továbbjutottak – a 3:3-as eredményt magukkal vitték a hatos döntőbe. Visszaállították ugyanis az 1968 előtti körmérkőzéses döntőt, azzal a különbséggel, hogy nem négy, hanem hat csapat jutott be oda. Magyarország 3:3-at ért el a Szovjetunió ellen, az Egyesült Államokat, Jugoszláviát és Olaszországot pedig legyőzte. Három győzelemmel és két döntetlennel, 23-18-as gólkülönbséggel Magyarország – második lett. A Szovjetunió ugyanis szintén három győzelmet és két döntetlent, de 22-16-os gólkülönbséget tudott fölmutatni. Hollandia 1948-as harmadik helyezése óta először fordult elő, hogy Jugoszlávián, Magyarországon, Olaszországon és a Szovjetunión kívül más csapat fölállhasson a dobogóra: az Egyesült Államok csapata lett ugyanis a harmadik. Ahogy négy évvel korábban Jugoszlávia, úgy 1972-ben a Szovjetunió ért föl a csúcsra. A münchenit megelőző négy olimpián a szovjet csapat két-két ezüst- illetve bronzérmet szerzett, valamint megnyerte az 1966-os és – Magyarországot megelőzve – az 1970-es Európa-bajnokságot, de olimpiai győzelme korábban nem volt.

Némi gyógyírt jelentett az elbukott müncheni olimpiára, hogy egy év múlva Belgrádban megrendezték az első vízilabda-világbajnokságot, melyet Magyarország nyert meg a Szovjetunió és Jugoszlávia előtt. Ekkor azonban már nem Rajki Béla, hanem Gyarmati Dezső volt a szövetségi kapitány, s ugyanő vezette a csapatot az 1976-os montreali olimpián is. A Csapó Gábor, Cservenyák Tibor, Faragó Tamás, Gerendás György, Horkai György, Kenéz György, Konrád Ferenc, Molnár Endre, Sárosi László, Sudár Attila, ifj. Szívós István – a kétszeres olimpiai bajnok Szívós István fia – összeállítású csapat az utolsó, Jugoszlávia ellenit leszámítva valamennyi mérkőzését megnyerte. Olaszország ellen úgy győzött 6:5-re, hogy korábban az olaszok vezettek 4:2-re. A Jugoszlávia elleni, 5:5-re végződött utolsó mérkőzésnek magyar szempontból már semmiféle tétje nem volt. Az olimpiai győzelemnek azért is volt rendkívüli jelentősége, mert ezen kívül Magyarország csak három aranyérmet nyert Montrealban, s ez egyértelműen kudarcnak számított. Olaszország végzett a második, Hollandia a harmadik helyen.

Ekkor már nagyban zajlott az Egyesült Államokban az elnökválasztási kampány. A kanadai közönség rajongott a mellesleg gólkirályi címet elnyert Faragó Tamásért és az elnökválasztási kampány apropóján egy hatalmas, „Farago for President!” feliratú transzparenst bontottak ki a jugoszlávok elleni meccsen az uszodában. A magyar válogatott címvédőként érkezett Moszkvába, ráadásul 1979-ben megnyerte az először kiírt Világkupát. A csoportmeccsek után azonban az enervált, kiöregedett és sérülésekkel sújtott magyar csapat a hatos döntőben 5:4-re kikapott a Szovjetuniótól, majd 8:7-re Jugoszláviától. A szovjet-magyar meccs negyedik negyedében, már 5:4-es állásnál mind a szovjet, mint a magyar csapat kihagyott egy-egy négyméterest. Jevgenyij Grisin lövését Molnár kiütötte, míg Faragóé a fölső kapufán csattant. A jugoszlávok két másodperccel a meccs vége előtt lőtték győztes góljukat. Így történt, hogy utolsó három mérkőzését hiába nyerte meg Spanyolország, Kuba és Hollandia ellen a magyar csapat, a Szovjetunió és Jugoszlávia mögött ez csak a harmadik helyre volt elég.

Lejtő, mélypont, kievickélés (1977-1996) (Oldaltörés)

Akkor még senki sem tudhatta: még további húsz évet kell várni a következő győzelemre. 1980-ban a harmadik hely egyértelműen kudarcnak számított, de – mint utóbb kiderült – volt lejjebb is. Sokkal lejjebb.

A második Los Angeles-i olimpián Magyarország – mint szovjet csatlós – nem vett részt. A Magyarország és a Szovjetunió nélküli, 1984-es vízilabda-tornát így Jugoszlávia nyerte meg az Egyesült Államok és Nyugat-Németország előtt.

Négy év múlva megtörtént a szörnyűség: Szöulban a magyar csapat mindössze az ötödik lett. Az 1984-es olimpiát – ahol Magyarország nem indult – leszámítva 1924 óta először fordult elő, hogy a csapat nem ért el legalább dobogós helyezést. A csoportmérkőzések során 10:9-re kikapott mind Jugoszláviától, mind az Egyesült Államoktól és Spanyolország ellen is csak egy 6:6-ra futotta. A bajnokságot végül Jugoszlávia nyerte meg, megelőzve az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója a magyar póló abszolút mélypontjának korszaka. A dicstelen szöuli olimpia mellett az Európa-bajnokságok sem sikerültek: az 1987-es EB-n ötödik, az 1989-esen kilencedik (!), az 1991-esen szintén ötödik helyezést ért el a magyar válogatott. A világbajnokságokon sem volt sokkal jobb a helyzet: 1986-ban kilencedik volt a csapat, az 1991-es bronzérem pedig kifejezetten fölüdülésnek számított.

Benedek Tibor
© www.hirextra.hu
Így érkezett el az 1992-es, barcelonai olimpia, ahol az egy évvel korábbi világbajnoki harmadik helyezés már némi fényt jelentett az alagút végén. Csalóka fényt: a szöuli ötödik hely után ezúttal hatodik lett a csapat. Megjegyzendő, hogy Magyarország egy csoportba került a későbbi győztes Olaszországgal és második helyezett Spanyolországgal. A leendő bajnokkal 7:7-es döntetlenre futotta, a spanyoloktól azonban kikapott 8:5-re. Ami még nehezebben magyarázható: 13-13-as döntetlent játszott Hollandiával, majd a helyosztón a németek elleni 8:7-es győzelem után a csapat 9:8-ra kikapott az ausztráloktól (!). Ezen az olimpián szerepelt először a magyar válogatott jelenlegi csapatkapitánya, a balkezes, akkor húszéves klasszis, Benedek Tibor. Csak a rend kedvéért: a harmadik helyet az úgynevezett Egyesített Csapat nyerte el, ami – fél évvel a Szovjetunió megszűnése után – a szovjet utódállamokat jelentette a balti államok nélkül.

Az atlantai torna már a gödörből való kievickélés jeleit mutatta, ugyanis sikerült bejutni a legjobb négy közé, igaz, ennél tovább nem. A magyar csapat imponáló rajtot vett: a csoportmérkőzéseken 8:7-re verte Oroszországot, 9:8-ra Németországot, 10:8-ra Hollandiát, 8:7-re a leendő győztes Spanyolországot és 12:8-ra Jugoszláviát. A negyeddöntőben Görögország következett, szintén 12:8-cal. Az elődöntőben azonban ismét összekerült a magyar és a spanyol válogatott, s ezúttal 7:6-ra a spanyolok nyertek. Az olaszok elleni bronzmeccsen nem mindennapi jelenetek zajlódtak le. Egy góllal vezetett Olaszország, amikor körülbelül egy másodperccel a vége előtt az olasz szövetségi kapitány – a harmadik helyet ünneplendő – beugrott a vízbe. Csakhogy a mérkőzésnek még nem volt vége, az akkor a szövetségi kapitány Horkai György mellett másodedzősködő Gerendás György azonnal reklamált a játékvezetőknél. Percekig állt a játék és zajlott a bírói asztal körül a vita, végül négymétereshez jutott a magyar csapat, amit be is lőtt. Így hosszabbítás következett, amit azonban az olaszok bírtak jobban: 20:18-ra nyertek és ők lettek a harmadikok. A döntőben Spanyolország 7:5-re legyőzte a horvát csapatot.

A csúcson és kicsit lejjebb (1997-2008)

A kilencvenes évek második fele egyértelműen fejlődés korszaka: az 1998-as perthi világbajnokságon második helyezést ért el a magyar csapat, s megnyerte mind az 1997-es, mind az 1999-es Európa-bajnokságot. 1997-ben Kemény Dénes lett a szövetségi kapitány, s azzal, hogy immár tizenegy éve irányítja a válogatottat, abszolút magyar csúcstartó.

A 2000-es sydneyi olimpia előtt ennek megfelelően nagy elvárásokkal kellett Keménynek és a Benedek Tibor, Biros Péter, Fodor Rajmund, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Kósz Zoltán, Märcz Tamás, Molnár Tamás, Steinmetz Barnabás, Szécsi Zoltán, Székely Bulcsú, Varga Zsolt, Vári Attila összeállítású csapatnak szembenéznie.

Az oroszok legyőzése után ünnepelnek a magyarok:
újabb  arany Sidneyben.
© BBC
Magyarország egyáltalán nem kezdett jól. A csoportmérkőzéseken 10:9-re kikapott az akkor már csak Szerbiából és Montenegróból álló Jugoszláviától és 8:7-re Horvátországtól. Az Egyesült Államokat 10:9-re, Hollandiát 16:8-ra, Görögországot 7:4-re verve, csoportharmadikként jutott tovább. A negyeddöntőben 8:5-re győzött Olaszország ellen, majd jött a döntőnek is beillő elődöntő a jugoszlávokkal. A teljesen kiegyenlített – épp ezért nagyon izgalmas – mérkőzésen Magyarország 8:7-re nyert, ezzel bejutott a döntőbe. A döntő sokkal simább volt az elődöntőnél: az orosz csapat súlyos, 13:6-os vereséget szenvedett Magyarországtól, így a magyar csapat huszonnégy év után ismét fölért a csúcsra. Mivel a bronzmeccsen Jugoszlávia ugyanilyen simán, 8:3-ra legyőzte a spanyol csapatot, Oroszország lett a második és Jugoszlávia a harmadik. Oroszországot a Szovjetunió utódállamának tekintve visszaállt az ötvenes-hatvanas évek rendje, amikor dobogóra kerülni a jugoszláv, a magyar, az olasz és a szovjet csapaton kívül másnak semmi esélye nem volt.

Sydneyben először szerepelt az olimpián a női póló, de a magyar csapat nem jutott ki. A hatcsapatos női tornán Ausztrália, Egyesült Államok, Oroszország, Hollandia, Kanada, Kazahsztán lett a végső sorrend.

A sydneyi győzelem után több kudarc érte a magyar válogatottat: mind a 2001-es, mind a 2003-as Európa-bajnokságon csak harmadik lett a csapat. Főleg a 2001-es bronzérem volt fájó, tekintettel arra, hogy azt az Európa-bajnokságot Budapesten rendezték. Legalább ekkora kudarc volt a 2001-es, fukuokai világbajnokságon elért ötödik helyezés. 2003 nyarán azonban – egy hónappal az Európa-bajnokság után – Barcelonában Magyarország megnyerte a soros világbajnokságot. Az 1973-as, első világbajnokság is Magyarország győzelmével végződött, de azóta a férficsapat VB-n nem tudott nyerni. A harminc év után megszerzett elsőség jó előjel volt a 2004-es athéni játékokra nézve.

Az athéni olimpiának a Benedek Tibor, Biros Péter, Fodor Rajmund, Gergely István, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Madaras Norbert, Molnár Tamás, Steinmetz Ádám, Steinmetz Barnabás, Szécsi Zoltán, Varga Tamás, Vári Attila csapattal vágott neki Kemény Dénes, tehát nagyjából a sydneyi csapatra épített: Benedek, Biros, Fodor, Kásás, Kiss, Molnár, Steinmetz Barnabás, Szécsi és Vári tagja volt a 2000-ben győztes csapatnak is. A Steinmetz-testvérpár apja, Steinmetz János egyébként 1968-ban az olimpiai bronzérmes csapat kapusa volt.

Az A csoportot olyan csapatok alkották, hogy borítékolható volt: a csoportgyőztest nehéz lesz megállítani. Az Egyesült Államokból, Horvátországból, Kazahsztánból, Magyarországból, Oroszországból, valamint Szerbia és Montenegróból álló hatos önmagában elég lett volna egy olimpiára. Magyarország öt győzelemmel lett csoportelső – első, Szerbia és Montenegró elleni meccsén a magyar csapat úgy nyert 6:4-re, hogy a negyedik negyed 4:3-as szerb és montenegrói vezetéssel kezdődött – és így egyből az elődöntőbe került, ahol a csoportmérkőzéseken 7:6-ra legyőzött Oroszország várt rá. Magyarország ismét győzött, ezúttal 7:5-re. A másik elődöntőben Szerbia és Montenegró 7:3-ra nyert Görögország ellen, így jöhetett a döntő Magyarország, valamint Szerbia és Montenegró között.

Az athéni győzelem után
A harmadik percben Szerbia és Montenegró 3:0-ra vezetett, de a negyed már csak 3:2-es szerb előnnyel zárult. A második negyed végén 5:5 volt az állás, a harmadik negyed végén pedig 7:5 Szerbia és Montenegrónak. A vége mégis 8:7 lett Magyarországnak, ami azt jelentette, hogy Kemény Dénes csapata megvédte olimpiai bajnoki címét, Magyarország pedig 1932, 1936, 1952, 1956, 1964, 1976 és 2000 után nyolcadszor lett olimpiai bajnok. Jellemző, hogy Oroszország lett a harmadik és Görögország a negyedik, vagyis a dobogóra csak a csoportmérkőzések A csoportjából lehetett fölállni.

A nyolccsapatos női mezőnyben ezúttal ott volt a magyar csapat, de – miután csoportharmadikként a másik csoport másodikjával, Olaszországgal játszott negyeddöntőt és 8:5-ös vereséget szenvedett – nem jutott be a legjobb négy közé. Olaszország utóbb meg is nyerte a játékokat, mögötte Görögország, az Egyesült Államok és Ausztrália végzett.

Az athéni olimpia óta a magyar férficsapat semmilyen világversenyt sem tudott megnyerni. Második lett a 2005-ös és a 2007-es világbajnokságon, a 2006-os Világkupán, a 2007-es Világligán és a 2006-os Európa-bajnokságon is, míg az idei EB-n harmadik. Az utóbbi évek eredményei alapján Szerbia tűnik a legesélyesebbnek az olimpia megnyerésére, Szerbián kívül Horvátország, Magyarország és Montenegró jöhet esetleg szóba. Érdekes, hogy – már ami a pólót illeti – a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése teljesen más következményekkel járt. Az egykori Jugoszlávia helyén három világszintű válogatott maradt a porondon: Horvátország, Montenegró és Szerbia. A volt szovjet utódállamok közül viszont csak Oroszország tudott – úgy, ahogy – a vízilabda nemzetközi elitjében megmaradni.

Peking (Oldaltörés)

Összesen tizenkét csapat vesz részt a tornán, az A csoportban Ausztrália, Görögország, Kanada, Magyarország, Montenegró és Spanyolország, míg a B-ben az Egyesült Államok, Horvátország, Kína, Németország, Olaszország és Szerbia küzd meg egymással. A csoportelsők automatikusan az elődöntőbe jutnak, míg az A csoport második helyezettje a B csoport harmadik helyezettjével, az A csoport harmadik helyezettje a B csoport második helyezettjével játszik az elődöntőbe jutásért.

A női tornát hasonló rendszerben, de csak nyolc csapattal rendezik meg. A magyar csapatot a B csoportba sorsolták, Ausztráliával, Görögországgal és Hollandiával.

A Benedek Tibor, Biros Péter, Gergely István, Hosnyánszky Norbert, Kásás Tamás, Kis Gábor, Kiss Gergely, Madaras Norbert, Molnár Tamás, Szécsi Zoltán, Varga Dániel, Varga Dénes, Varga Tamás összetételű férfiválogatott augusztus 10-én, Montenegró ellen száll először medencébe. A nők egy nappal később, Hollandia ellen kezdenek.

Ha, és amennyiben a magyarok nyerik az aranyat, Benedek, Biros, Kásás, Kiss, Molnár és Szécsi fölzárkózhat George Wilkinson, Paul Radmilović, Charles Sydney-Smith, Gyarmati Dezső és Kárpáti György mellé, azaz háromszoros olimpiai bajnokok lehetnek.

Szegő Péter