Kőtáblák okoztak magyar-lengyel feszültséget

Żukrowski Kőtáblák címmel, 1966-ban megjelent magyar tárgyú regénye megrökönyödést okozott a budapesti vezetésben: a szerző az 56-os felkelés kitörését jogosnak nevezte, ”mert a megnyomorított magyaroknak nem volt veszítenivalójuk.” Kádárék tiltakoztak, Komócsint bízták meg az ügy „rendezésével”. Varsó a regényt nem tiltotta be de a kommunista párt napilapja bírálta a könyv eszmei gyengeségeit. A népszerű szerzőhöz nem nyúltak.

Zukrowski

„A könyv nem is érdemelne különösebb figyelmet, ha mindaz a politikai és erkölcsi csődtömeg, amelyet regényében Żukrowski összehord, nem kapcsolódna igen szorosan az 1956-os időszak magyarországi politikai eseményeihez, ha a cselekmények szereplői nem az indiai magyar nagykövetség akkori diplomatái, nagykövete és beosztottai lennének, akiknek nőügyeken, whisky-ügyeken, valutaügyleteken, egymás elleni áskálódásokon és egyéb efféle ügyintézéseken kívül alig-alig van másra idejük, legfeljebb még arra, hogyha a nagykövet véletlenül halálra gázol egy indiai kisfiút, akkor mielőbb kereket oldjon, s az egész ügyet rávarrja az indiai sofőrre” – így jellemezte Martin Ferenc varsói magyar nagykövet egy 1966 decemberi jelentésében a hazájában népszerű és elismert Wojciech Żukrowski Kőtáblák című vaskos regényét. Azt is furcsállotta, hogy a lengyel író az „1956-os magyar ellenforradalom” után éppen tíz esztendővel tűnik fel egy ilyen témájú alkotással.

A magyar külügyminisztérium illetékes területi osztálya a jelentés kézhezvételekor gyorsan elkészíttette a mű közel húszoldalas magyar nyelvű tartalmi ismertetését, és egy 1967. január 11-én kelt feljegyzés kíséretében sürgősséggel átadta a tárca vezetésének. „Politika, egzotikum, erotika” – olvasható a feljegyzésben a lengyel könyv esszenciája, amit részletesebben is kifejtettek: „Izgalmas, szórakoztató olvasmány a mai Indiáról, az indiai nép életéről, szokásairól, művészetéről, átszőve érdekfeszítő szerelmi történetekkel, ami mind tulajdonképpen azt a célt szolgálja, hogy vonzó miliőt teremtsen a tulajdonképpeni mondanivaló számára: bemutatni az 1956-os magyarországi ellenforradalmat egy magyar külképviselet /Új-Delhi/ dolgozóinak magatartásán keresztül. (…) S milyennek látja a szerző egy magyar nagykövetség dolgozóit? Éles harc a rúpiáért, a fontért, a pénzátutalásért, intrikák, egymás elleni áskálódás, dogmatikus szemlélet és módszer, szerelmi kalandok, feketézés és egyéb becstelenségek egész sora.”

Gomulka

Csak amiatt nem kerekedett volna diplomáciai bonyodalom két kommunista testvérország között, hogy az események tizedik évfordulóján a lengyel sajtó még egy utalás erejéig sem tett említést a „magyar ellenforradalomról”. Ehhez ugyanis volt idő hozzászokni a Duna partján. Hiszen az 1956 októberében hatalomra került Władysław Gomułka a hallgatás politikáját folytatta a magyar ügyben Nagy Imre és társai kivégzése után, hogy a lengyelek – akik tevőlegesen segítették a felkelést – végre elfelejtsék az egészet.

Żukrowski könyve azért keltett ingerültséget Budapesten, mert a magyar vezetés különösen érzékeny pontjára tapintott rá. A kádári megítéléssel (Magyarországon szervezett ellenforradalom zajlott le) szöges ellentétben álló Gomułka-féle álláspontot tükrözte vissza, amiről idehaza azt feltételezték, hogy Varsóban már meghaladták azt. Eszerint a felkelés jogosan tört ki, mert Rákosi Mátyás sztálinista diktatúrája megnyomorította a magyarokat, akiknek nem volt veszítenivalójuk. Ebből következett, hogy a „jogos felkelés” nem volt eleve „ellenforradalom”, hanem a második szakaszában bukkant fel annak fenyegető veszélye, amikor Magyarországot ki akarták szakítani a kommunista államok táborából.

Ezen kívül a Kőtáblák a Rákosi-korszak hatalmi elitjének csöppet sem hízelgő leírását tartalmazza, amit éles szemmel fedezett fel a fentebb idézett külügyi feljegyzés – anyanyelvével egyébként hadilábon álló – készítője is: „A szerző azért festette az egész magyar nagykövetséget ilyen színben, hogy ezzel is igazolja: az a társadalom, amelyet ilyen emberek képviselnek, szükségszerűen elérkezik oda, hogy radikális változásokat hajtson végre. Żukrowski a kollektíván keresztül – amely mégha külföldön is – a magyar társadalom egy részét alkotta, a magyarországi események bekövetkezésének törvényszerűségét próbálja igazolni.”

A mű arra is emlékeztetett, hogy annak idején maga Gomułka is támogatta a Nagy-kormányt, valamint 1958-ig nem volt hajlandó ellátogatni Budapestre, és ezzel legitimálni a magyar társadalom szemében Kádárt, mert nem értett egyet az általa alkalmazott megtorlással, valamint Nagy Imre ügyének kezelésével.

A magyar vezetők felháborodását fokozta, hogy Żukrowski regényét a Nemzetvédelmi Minisztérium adta ki húszezer példányban (amit egyébként napok alatt szétkapkodtak), ez végképp megerősítette gyanakvásukat, hogy a hivatalos lengyel nézőpont tükröződik az író munkájában. Pedig nem is tudták, hogy Żukrowski már másfél évvel korábban befejezte a kéziratot, de az állami cenzúra hosszasan halogatta az engedélyezést. Kapcsolatait felhasználva a szerzőnek sikerült eljutnia Gomułkához, aki személyesen bólintott rá a kiadásra.

Idehaza az is meghaladta az ingerküszöböt, hogy a könyvben kizárólag jó szóval illetik a Petőfi Kör tevékenységét, amelyet Kádárék az „ellenforradalom” egyik legfőbb ideológiai előkészítőjének minősítettek, és ekként is bántak annak vezetőivel, többüket börtönbüntetéssel sújtották. Nagy Imre alakja is sokkal árnyaltabb annál, mint ahogy azt Budapesten megkövetelték. A Kőtáblákban emlegetett magyar miniszterelnök egyrészt más, mint a többi kommunista politikus, mert „szíve van”; másrészt november elején abban hibázott, hogy „kicsúszott a hatalom a kezéből, elragadta az ár, döntött az utca”.