Bipoláris depresszió: trend vagy átok? Babarczy Eszter megmondja

Néhány nappal később több hírességről – például egy kanadai énekestől és egy amerikai rádiós műsorvezetőtől – első személyű vallomást kaptunk, amelyet még családi és baráti megjegyzésekkel is kiszíneztek a bulvárlapok.

Két hónap múlt el Catherine Zeta-Jones diagnózisának kipattanása óta, de az angol nyelvű sajtóban – a világ összes angol nyelvű hírét néztem – most is hetente jelenik meg egy-egy interjú, megható történet, keserves vallomás vagy könyvismertető. Egyre többen fedezik fel saját bipolaritásukat. Egy-két sztori még a magyar sajtóba is átszivárog.

Babarczy Eszter

Fotó: Berki Beáta Babarczy Eszter kultúrtörténésznek tanult, de a tudománynál fontosabbnak tartja a tanítást, és annál is fontosabbnak a beszélgetést. Nem professzionális publicista, mindenről ír, ami megérinti, felháborítja vagy elgondolkodtatja. Sokfele dolgozott, most a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem és az IBS tanára. Mindenben feladatot lát, ezért hozott létre önsegítő honlapot pszichés gyötrelmekkel küzdőknek, és egyesületet, amelynek célja, hogy végre tiszta fejjel beszéljünk a magyar társadalomról.

A pszichiátriai kórképek – vagy hogy is mondjam – közül a bipoláris depressziót engedték ki utoljára a büntiből. A depressziót már William Styron híres könyve (A látható sötétség) meghonosította a köztudatban, ma már a történelemkönyvek része Abraham Lincoln súlyos depressziója, nemrégiben egy teljes könyvet szenteltek az Egyesült Államok depresszióban szenvedő elnökeinek. Itthon szegény Albert Györgyi fakasztott könnyeket (egyébként elfogadhatatlanul ízléstelen, ráadásul torz és káros) könyvével. A skizofrénia visszatérő bűvölet, legutóbb a John Nash matematikusról készült Oscar-díjas film (2001) emelte jelentősen az érdeklődést iránta (ugyancsak a Google Trends alapján), magyar híresség ez ügyben még nem nyilatkozott.

Az alkoholizmus legfőbb sztárját nem sikerült azonosítanom, de Carrie Fisher (Leia hercegnő) önironikus vallomása alkoholizmusáról nagy visszhangot kapott (azóta elnyerte a bipoláris diagnózist is a sajtóban, ha egyszer egy business beindul…). Magyarországon csak igen óvatosan beszélünk ilyesmiről – ha megemlítenék itt néhány nevet, könnyen lehet, hogy becsületsértési pert hoznék a nyakamra.

A legkényesebb (divat-) diagnózis az elmúlt évtizedben a borderline személyiségzavar volt – jaj annak, aki ezt a címkét kapja --, nem is akadt még, aki vállalja. Az erősen leszállóágba került Winona Ryderen és Britney Spears-en kívül hirtelenjében nem tudnék celebet mondani, akit hírbe hoztak volna ezzel a személyiségzavarral. Ezek után nem csoda, hogy itthon nincs egyetlen ismert borderline sem.

Hogy pontosan milyen hatása van egy neves ember feltárulkozásának, nehéz felmérni. Aki „érintett”, az többnyire úgy érzi, a stigma, a titkolózás, a szégyen börtönéből egy rövid időre legalább kinézhet, és ha egy kicsit is tartósabb a médiafigyelem, méltányosabbá és toleránsabbá válik a világa.

A nyolcvanas évek eleje óta figyelem, hogyan alakul Magyarországon a pszichés problémák fogadtatása -- bár alaposan le vagyunk maradva a nyugati civilizációhoz képest, az elmúlt harminc évben a kimondhatatlantól elértünk a kimondhatóig, ez bátorító fejlemény azoknak, akik – mint magam – évtizedekig éltek „titkaikkal” a világból kirekesztve.

Mégis. Miután harminc évet lehúztam a magam bipoláris depressziójával – és mindennel, ami jött vele --, még csak titkot sem csináltam belőle, amikor olyan „fontos ember” lettem, akit még a tévében is meg lehet nézni, egy évvel ezelőtt egyszer csak behívatott a főnököm. Kénytelen elbocsátani, mondta, mert én vagyok a „leggyengébb láncszem”, és egyébként sem nyújtok kielégítő szintű teljesítményt. Javasolta azt is, hogy százalékoltassam le magam.

Ha ezt a baráti intést huszonévesen kapom, alighanem végleg kisodródom a világból, a munkavállalók és általában felelősséget vállalók közül bizonyosan, de nem lehetetlen, hogy ahogy sokan mások, én is öngyilkossággal fejezem be teljesen értéktelen és értelmetlen tengődésem.

Így, 44 évesen, kicsit jobban lázadozom. Ha harminc évig jó voltam úgy, ahogy vagyok, ugyan miért lettem most hirtelen „nem jó”? Meg is néztem a magán betegbiztosításomat – ha egyszer munkaképtelenné tett a betegségem a főnököm szerint, akkor nyilván jár nekem a munkaképtelenséget okozó megbetegedés utáni járadék. Sajnos azonban amikor – egy telefonos ügynök noszogatására – megkötöttem ez irányú biztosításomat egy nagy magyarországi pénzintézettel, az utólag megküldött szerződésen szereplő apró betűt nem olvastam elég gondosan. Az az apró betű! Mindig elcsúszik rajta az ember! Az apró betű szerint a mentális megbetegedések, úgymint depresszió, migrén, nem minősülnek kockázati eseménynek, mivel „szubjektívek” és fennállásuk nem bizonyítható.

És így tovább.

Én küzdeni fogok mindhalálig, azt megígérhetem, és mindenkinek erősen javaslom, hogy eszébe se jusson a rokkantnyugdíjat választani. Azért eltűnődtem. Ahhoz eléggé betegség, hogy kirúgjanak érte valakit, azért viszont nem eléggé, hogy biztosítási esemény legyen. Most, hogy a rokkantnyugdíjasok számát – egyébként szerintem helyesen – megpróbálja a kormány kordában tartani, és akit lehet, visszaterelni a munkaerőpiacra, ugyan mi lesz a „szubjektíve” betegekkel?

Eddigi tanulság, figyelem: 1. munkavégzésre nem alkalmasak, 2. de nem is betegek. Konklúzió?