szerző:
Orcifalvi Anna Nóra

A mániás depresszió noha gyógyszerrel jól kezelhető, a beteg egész életét végigkíséri. Félő, hogy egy mélyebb hullámvölgy során a depressziós egyszerűen kiszakad a társadalomból. Rados Virág Bipoláris című könyvének és Babarczy Eszter Búra elnevezésű projektjének hála a bipoláris zavarban szenvedők egyre többször szembesülhetnek vele: nincsenek egyedül.

„A cirmos cica magára maradt. Nemiségétől megfosztva, játszótárs nélkül. Én lettem az egyetlen lény, akivel kapcsolata lehetett volna. Egy pillanatig nem ült meg nyugton, állandóan az ölemben akart lenni, hogy ott dagasszon, doromboljon. Ám engem ez egyre inkább idegesített. Újra és újra ledobtam a padlóra, de ő minduntalan visszaugrott. Tűrhetetlen volt. Kicsuktam szegényt az előszobába, onnan nyávogott keservesen. Odabent csak én maradtam és a fehér macska. Az összekuporodott a sarokban, időnként szúrósan felém pillantott. Társaságában magányosnak éreztem magam.”

Az idézet Rados Virág Bipoláris – Egy mániás depressziós nő regénye című könyvből való, amely jól érzékelteti a betegség kettősségét, a mély depressziót és a nyughatatlan mániás állapotot, a kilátástalanság és a kezelhetetlen eufória váltakozását. A két véglet közötti hangulatingadozás felőrölheti a beteget, amennyiben nem kap megfelelő kezelést és odafigyelést. Annak ellenére, hogy a bipoláris zavar jó ideje ismert, a közbeszédben eddig ritkán esett szó róla, kevesen vállalják nyilvánosan, vagy akár környezetük előtt betegségüket. Régebben a betegek többsége a megfelelő kezelés hiányában öngyilkosságot kísérelt meg.

A szerző és könyve
©

A legtöbb páciensnél már tizenéves korban jelentkezhetnek a tünetek. Ezeket a panaszokat gyakran pubertáskori zavaroknak tulajdonítják, és nem ritka, hogy a helyes diagnózist csak 25-40 éves kor között állítják fel az orvosok. A bipoláris zavar a teljes népesség körülbelül egy százalékát érinti, így egyes becslések szerint Magyarországon százezren, az Amerikai Egyesült Államokban mintegy 3 millióan szenvednek tőle.

A betegség elfogadásának első lépése, hogy tudomásul veszik a létezését, foglalkoznak vele, beszélnek róla. Ezt segítheti többek között Rados Virág nemrég megjelent könyve is, amely az írónő személyes tapasztalatain alapulva enged bepillantást egy mániás depresszióval küzdő fiatal nő mindennapjaiba.

„Az üvöltözéstől egész berekedtem. Hanyatt feküdtem a szőnyegen. Nagy, fehér kaput láttam magam fölött, szélei úgy ragyogtak, mintha a világ minden fényessége ott rejtőzne az ajtószárnyak mögött. Úgy éreztem, át kell rajta jutnom, bármibe kerüljön is. Vártam a csodát” – hangzik el a könyv főszereplőjétől, Péceli Ritától, aki gyógyíthatatlan mentális beteg, és az erre való ráébredésétől kezdődik a történet. A főszereplő megéli az összes hullámvölgyet, megjárja többször a kórházat, hónapokra elszigetelődik az embereketől és a világtól, amelyben élt, többször kiszalad a lába alól a talaj. Újra és újra körforgásszerűen éli át a tüneteket, míg végül eljut az elfogadás állapotáig, és megtanul élni a betegségével. Az odáig vezető út azonban többéves folyamat, több mániás és depressziós időszakkal megtűzdelve. Az író szubjektív ábrázolásmódjának hála a betegségben személyesen vagy közvetve érintett olvasó is magára találhat a történetben, felismerheti, hogy van kiút, és a betegsége kezelhető.

Nincsenek egyedül

Rados Virág nem az első és egyetlen, aki felismerte és a nyilvánosság előtt is vállalta mentális betegségét, és aki szívügyének tekinti, hogy a közvélemény felismerje a pszichés betegségek valódi súlyát. Babarczy Eszter publicista, filozófus, aki maga is beteg, 2000-ben alapította meg a Búrát, miután amerikai tartózkodása alatt azt tapasztalta, hogy a tengerentúlon már működnek olyan információs portálok, önsegítő fórumok, ahova pszichés gondokkal küzdő emberek fordulhatnak névvel vagy név nélkül. „Arra gondoltam, hogy nekem is sokat segített volna egy ilyen oldal kamaszkoromban, ha tudtam volna, hogy vannak mások is, akik ezzel a betegséggel küzdenek, és nem vagyok szörnyeteg” – mondta Babarczy Eszter a hvg.hu-nak.

Az oldal eredeti célja a tájékoztatás volt, hogy azoknak a betegeknek, akiknél felállítottak a diagnózist vagy gyógyszert kaptak, segítsen megérteni, hogy pontosan mi is történik velük. „Hogy ne mondhasson nekik bármit az orvos, tudjanak mit kezdeni az információkkal” – mondta Babarczy.

Az oldal indulása óta eltelt tizenegy évben azonban kicsit megváltozott a helyzet, sok minden érhető már el az interneten, gyakran bulvárosítva, hetilapokból, női magazinokból. Sőt, már működnek webdoktorok is, így az oldalon most az információ szelektálása is fontos szerepet kapott, akárcsak a hirdetések és a kuruzslók kiszűrése. A felhasználók találhatnak a portálon betegségleírásokat, gyógyszerlistát, linkeket, válogatott újságcikkeket, video- és képanyagokat a pszichés betegségekhez kapcsolódóan.

Az információs portálra időközben ráépült egy közösségi oldal is, fórumokkal, blogokkal. A közösségnek van egy magja, amit körülbelül 50 ember alkot, de rendszeresen regisztrálnak újak is. Havonta tízezer egyedi látogatója van az oldalnak, napi három új felhasználó. Sokan csak olvassák, túlnyomó többség keres valami infót az oldalon és 60 százalékuk meg is találja.

A honlap mindig annyi költségből üzemel, amennyit az ötletgazda és egyben üzemeltető Babarczy Eszter bele tud fektetni, de tavaly sikerült elnyerniük a Norvég Civil Alap támogatását is, amelynek köszönhetően tovább fejleszthettek.

Babarczy Eszter. Felvállalta
©

Kikiabálhatják, ami fáj

„Nagyon összetett dolog, vannak fórumok, blogok, zárt és nyitott közösségek, ahol anonim módon, de névvel is lehet tanácsot kérni, beszélgetni, segíteni egymást” – mondta Babarczy Eszter. „Ijesztő lehet egy külső szemlélő számára betévedni egy ilyen fórumra, ahol lehet, hogy valaki éppen annyira mélyen van, hogy öngyilkos akar lenni, vagy arról ír, hogy vagdossa magát. De a szabály az, hogy mindent ki lehet mondani. A legkétségbeesettebb emberek írnak a legtöbbet, ez pedig nagy felelősség.”

Ha valaki bejelenti a fórumon, hogy éppen most fogja megölni magát, akkor annyit tehetnek – mondja Babarczy –, hogy kihívják rá a rendőrséget, ezért regisztrációkor fontos, hogy mindenkitől kapjon valamilyen elérhetőséget. Volt már olyan is, hogy vaklárma volt, kiment a rendőrség egy téves riasztáshoz, de olyan is előfordult, hogy valakire valóban rá kellett törni az ajtót és mentőt hívni.

Szakorvos is szokott tanácsokat adni az oldalon, de ez is pénz függvénye, most egy évig Ratkóczi Éva segítette a fórumozókat, ami Babarczy szerint nagyon sokat jelentett a Búrának, de a doktornőt is csak a Norvég Alap által nyújtott támogatásból tudták tíz hónapon át foglalkoztatni. Emellett olyanok is regisztrálhatnak a fórumon, akik a felhasználóknak segítenek eljutni a megfelelő szakemberekhez. „Egész címlistát gyűjtöttünk már össze, hogy hova fordulhatnak azok, akiknek segítség kell. A segítők sokszor figyelmeztetik is a felhasználókat, ha úgy tűnik, erre van szükségük. Online terápia nincs az oldalon, csak tanácsokkal tudunk szolgálni, saját tapasztalatból, szakmailag nem is lenne vállalható egy ilyen online kezelés” – így Babarczy.

A fő cél az, hogy ha valaki nagyon lent van, akkor biztatjuk, megpróbáljuk egyben tartani, mert az a legfontosabb, hogy ezek az emberek ne essenek ki a társadalomból, inkább kiabálják ki, ami fáj, itt a Búrán van erre lehetőségük.

Babarczy Eszter szerint vannak sikertörténetek is, amikor valaki annyira rendbe jön, hogy maga is segítővé válik, de elmondása szerint, aki kikerül a Búra alól, az általában nem jár vissza, és ez nem is lenne jó. „Többen megházasodtak, jó állást, diplomát szereztek. Ők többnyire eltűnnek az oldalról, folytatják az életüket, úgy, ahogy azt kell.”