Hangszerük az egyetlen megélhetési forrásuk, a társadalom perifériájára szorulva szembesülnek a nélkülözéssel, megvetéssel. Beszólások, szidalmak, olykor erőszak is osztályrészük. Melyek a legjövedelmezőbb placcok, mennyit keresnek, és hogyan élnek a közterek hangszeres strázsái? Tele van-e a tokjuk? Körkép utcazenészekről.

Halk hegedűszó szűrődik ki a Vörösmarty teret a Duna-korzóval összekötő csöndes kis utcák egyikből. Valaki a Székely himnuszt játsza. Az utcán egy lélek sincs, de a harmincas éveiben járó nő, oldalán babakocsival, amelyben kétévesforma gyerek alszik, rendületlenül muzsikál. Kitartása rövidesen jutalmat nyer, néhány külföldi jelenik meg, és egyikük ropogós bankót nyom a nő kezébe, aki szünetet tartva éppen hangszertartó tokjából szedegeti ki az aprót.

Utcazenészek Nyugat- Európában © sxc.hu

„Főképp azok az emberek zenélnek az utcán, akik valamilyen okból a társadalom perifériájára szorultak, nincs munkájuk, mégis meg kell élniük” – mondja a neve elhallgatását kérő fiatalasszony. Mindössze pár hónapja annak, hogy tanári állását elveszítve arra kényszerült, hogy az utcán hegedüljön. Nehezen lehet megszokni a hömpölygő tömeget, az emberek szánakozó pillantásait, ezért ő inkább csöndes, eldugott, ám turisztikai szempontból ideális célpontokat választ: a Várban, a Vörösmarty tér környékén, a Dunakorzón sok külföldi megfordul, jobb napokon néhány óra alatt megkeres annyit, amennyit az aluljáróban zenélők sokszor egy egész nap alatt sem. Ez létfontosságú számára, mert a gyerekkel nem álldogálhat naphosszat az utcán. „A hideg idő beálltával kénytelen leszek más kereseti lehetőség után nézni, hogy mihez kezdek, még nem tudom. Tanítani szeretnék, több helyre is jelentkeztem, ám eddig mindenhonnan elutasítottak. Addig marad a zenélés.”

Szervezett zene

Az utcazenének a 19. században komoly hagyományai voltak Európában. A szocializmus alatt minden megváltozott: csak hivatásos vagy félhivatásos zenészek muzsikálhattak az utcán. A vasfüggöny lehullása után Nyugat-Európát elözönlötték a kelet-európai zenészek. Ma már utcazene fesztiválokat szerveznek - például Veszprémben vagy a Balaton-parton -, hogy a népszerű hazai énekeseken kívül azok is bemutatkozhassanak, akikkel a közönség nap mint nap találkozik - a köztereken.

Az utcazenészek bevétele napi pár száz forinttól akár tízezer forintig terjedhet, attól függően, hogy hány járókelő fordul meg ott, ahol muzsikálnak, milyen dallamot csiholnak ki hangszerükből. A profi zenészek tehetségét elismerik a járókelők, míg a laikus zenészek olykor fülsértő próbálkozását nem igazán honorálják. Egy-egy jómódú turista öt-tíz eurót is belepottyanthat a zenész hangszertartó tokjába elismerése jeleként, de az ilyen nagy fogás viszonylag ritka. A legtöbben tíz-húsz, esetleg száz forinttal jutalmazzák az utcai muzsikaszót.

A köztereken felcsendülő zene egyfajta szolgáltatás, amiért senki nem köteles fizetni. Az utcazenészek jelenléte szervesen hozzátartozik a nagyvárosok arculatához, társadalmi és kulturális adottságaihoz, és teret kér magának az érvényesüléshez - olvasható Huszár Ágnes és Radoslav Benus Utcazenészek Budapesten és Pozsonyban 2001-2002-es években című tanulmányában. A szerzők vélekedése szerint az utcazene kitölti a tömegközlekedési eszközökre várakozók idejét, ám a zenészeknek szinte mindig szembesülniük kell tevékenységük negatív hozadékaival, a társadalom ugyanis lenézi, kirekeszti azokat, akik az utcán dolgoznak.