Nem sok rizikót vállalt a kormányzat az idén, amikor - Hunyadi Mátyás megkoronázásának 550. évfordulóján - útjára bocsátotta a Reneszánsz Év elnevezésű kulturális vállalkozást. A legendás uralkodót ugyanis máig jó emlékezetükben őrzik a magyarok, hiszen - mint azt a Medián tavaly év végi közvélemény-kutatása is bizonyította (HVG, 2007. december 22.) - az ország polgárai közül legtöbben (34 százalék) ma is őrá bíznák az országot. Annak ellenére is, hogy Mátyás király kétségkívül nem politikai tevékenységének köszönheti töretlen nimbuszát: a ma embere alig tud valamit valós kormányzati működéséről.
Népszerűségét sokkal inkább a róla elterjedt legendáknak, anekdotáknak köszönheti, amelyekről elsőként - alig 70 évvel az uralkodó halála után - Benczédi Székely István adott számot 1558-as Világkrónikájában, hogy tudniillik Mátyás királyról több "trufa" (tréfás történet) forog közszájon, majd Heltai Gáspár 1575-ös Magyar Krónikájában is említette azokat (nyitóképünkön az urakat megkapáltató király anekdotájáról készített sajógömöri szobor). Az idővel kalendáriumok, újságok kedvelt témáivá vált történetekből aztán Tóth Béla 1898 és 1903 között hat kötetben megjelent Magyar Anekdotakincs című gyűjtésében nyolcvanat említett. Nagyjából ezt a számot tartják mérvadónak azóta is a Mátyás-mondákkal foglalkozó kutatók.
A nosztalgiázásból a "magas művészet" leginkább a reformkorban vette ki a részét, a romantikus művek közül Kisfaludy Károly 1825-ös Mátyás deák című vígjátéka vagy Vörösmarty Mihály Szép Ilonka című, 1834-es költeménye építgette tovább a jóságos és bölcs király nimbuszát. Ez sokszor olyan jól sikerült, hogy e művek egyes elemei utóbb népmeseként köszöntek vissza, mint például a Kálmány Lajos 1914-ben megjelent Hagyományok, mesék című gyűjtésében szereplő Mátyás király és a részeges bíró című mese - amelyben a hajdúruhát öltő uralkodó elcsapja a részeges bírót, és fogadott fiát összeadja annak lányával. Pedig a történetet egy író: az említett Kisfaludy alkotta, feltehetően egy olyan francia drámát mintául véve, amelynek hőse a Mátyásnál bő száz évvel később uralkodott IV. Henrik volt - állította Zolnai Béla Mátyás-mondáink eredete és fejlődése című, az Irodalomtörténet című folyóiratban 1921-ben megjelent tanulmányában.
A szájról szájra terjedő, többnyire erkölcsi tanulsággal záruló történetek megszületésére és elterjedésére többféle magyarázat van. Sokáig azt feltételezték, hogy az igazságos uralkodó legendája a Hunyadi Mátyás 1490-es váratlan, 47 évesen bekövetkezett halála után az országban keletkezett káosz hatására alakult ki. Heltai Gáspárnál is olvasható az a széltében-hosszában terjedő formula, amely Kubinyi András történész szerint egy 16. századi oklevél hátlapján tűnt fel először: "Meg holt matias király s el költ az Igazsagh." Az "árván maradt nép" helyzetét pedig ekképpen jellemezte a még a király által az udvarba rendelt itáliai történetíró, Bonfini: "A parasztság, mely Mátyás alatt a sok nagy háború miatt évenként négyszeres adót kényszerült fizetni, s panaszkodott az igazságtalanul súlyos sarcok miatt, most sóhajtozik és retteg a dúlástól, a szántóföldek elpusztításától, a mindenfelől fenyegető gyújtogatásától. Fogadkoznak, hogy hatszorosan is fizetnének, csak visszahívhatnák a királyt a másvilágról." E sóhajok öltöttek konkrét formát az olyan anekdotákban, mint az Egyszer volt Budán kutyavásár című történet, amelyben a király bőkezűen kárpótolja a tönkrement juhászt, míg a gazdag földesurat koldusbotra juttatja.
A népmesék születésére gyártott másik elmélet Kardos Tibor irodalomtörténész nevéhez fűződik, aki az 1940-es években azt feltételezte, hogy maga Mátyás is sokat tett saját legendáriumának megteremtéséért, mindenekelőtt történetírói (például az említett Bonfini és honfitársa, Galeotto Marzio) udvari szolgálatba fogadásával - magyarázza Szörényi László, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója. E királyi píártevékenység mintájául szolgálhatott mások mellett azoknak a nem arisztokrata származású itáliai uralkodóknak (mint a 15. század második felében regnáló Borso d'Este ferrarai hercegnek) az igyekezete, akik - elterelendő a figyelmet jöttmentségükről - a bölcs humanista vezető és a bőkezű pártfogó képében tetszelegtek. Az ugyancsak "alulról jött" Hunyadi Mátyás felesége, a nápolyi Beatrix inspirálására tanulhatta el ezt az attitűdöt - feltételezi Kubinyi Mátyás király című, hét évvel ezelőtt megjelent életrajzában.
Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az "igazságos" Mátyás életében még az évszázaddal korábban, 1342-1382 között uralkodott Nagy Lajost tartotta a néphagyomány az elfogulatlanság példaképének. Akkoriban az álruhában a népe közé járó királyról szóló történetek főhőse is Nagy Lajos volt. A váltás okait Kubinyi abban látja, hogy az Anjou-uralkodó halála után - akárcsak Mátyás halálát követően - megingott a törvényes rend, és sokan visszasírták uralmának "boldog békeidejét".
Korántsem csak vándormotívumok jutottak azonban szerephez Hunyadi Mátyás legendáriumában - állítják történészek, néprajzkutatók. Igaz, ilyen például az országát álruhában járó, jutalmazó és büntető király képe, aki egy bográcsból kanalaz a juhásszal, és nem bünteti meg, amikor az a kezére üt, mert el akarja enni előle a húst. Tény, hogy már az Ezeregyéjszaka meséiben feltűnik a népe körében álruhában forgolódó bagdadi kalifa, de a franciáknál utóbb IV. Henrikről, a németeknél a 18. századi porosz királyról, Nagy Frigyesről, az osztrákoknál pedig a "kalapos királyról", II. Józsefről tartották úgy, hogy inkognitóban járt-kelt az alattvalók között - olvasható Zolnai Bélánál. Valószínű azonban, hogy egyikőjük sem tett ilyet - állítja Kubinyi, hozzátéve, hogy a Mátyással kapcsolatos efféle híreszteléseknek viszont van némi alapjuk. A magyar királynak ugyanis szokása volt, hogy - az angol Oroszlánszívű Richárdhoz hasonlóan - saját biztonságára fittyet hányva részt vegyen hadi eseményekben. A ma Szerbiában fekvő Szabács várának 1476-os ostrománál például a várat csónakon megközelítő királyt majdnem eltalálták, máskor könnyebben meg is sebesült.
Hozott elemnek tartják viszont a kutatók a Mátyás királlyá választásához kötődő történeteket. Ezekben hol a korona magától a fejére száll, hol pedig a vasekével szántó, délidőben az ekét a földből kifordítva asztalnak használó Mátyás azt a jóslatot hallja a népektől, hogy azt választják királynak, aki vasasztalról eszik. Ezek analógiáját a szakértők az óperzsa mondavilágban vélték megtalálni, amit - feltételezésük szerint - az ősmagyarság ismerhetett és őrizhetett meg az utókor számára.
Így vagy úgy, az igazságos Mátyás képe nemcsak a magyarok körében maradt fenn, hanem a környező országokban is. A vele kapcsolatos szerb, horvát, szlovén mondák nagy része megegyezik a honiakkal, ámbár érdekes - máig feltáratlan eredetű - keveredés, hogy több szlovén Mátyás-mesében a földig érő szakállú király egy barlangban él, miközben a nép várja visszatérését. Ez a motívum a 12. századi német császárral, Barbarossa Frigyessel kapcsolatban tűnt fel korábban. A szomszédos népek hagyományában léteznek a magyar uralkodót sötéten bemutató anekdoták is: ezekben az ifjú Mátyás gyakorta házas nők elcsábítójaként szerepel. A történetírás erről mit sem tud, Bonfini csak annyit jegyzett meg a hosszú ideig társ nélküli uralkodóról, hogy "olykor szerelmeskedett, de a férjes asszonyoktól tartózkodott".
Mátyás király ettől függetlenül Magyarország jó királya lett, "ahogy minden ország választ magának egy uralkodót, aki egykor virágkort teremtett és viszonyítási alapot jelent" - mondja Szörényi László. Hasonló példaként említve az olaszoknál mindmáig etalonként számon tartott második századi római császárt, Traianust vagy a németeknél Nagy Frigyest.
Kérdés ugyanakkor, hogy miért nem akadt senki, aki 550 év alatt felválthatta volna az egykor Nagy Lajos helyébe lépett Mátyást. A történészek szerint egyrészt történeti szerepe, jelentősége miatt: viszonylag erős királyi hatalmat épített ki, és meg tudta akadályozni az ország darabokra hullását - ilyesmit pedig magyar uralkodó azt követően nemigen tudott felmutatni. "A nagy Hunyadi-sarjadék halhatatlanságának kulcsa: Mátyás, az ember" - emelte ki kissé szentimentálisan népszerűségének másik titkát a már említett Kardos Tibor. Szerinte ennek alapja a király - nemcsak közmondásos, hanem valódi - közvetlensége (Beatrixszal való házasságáig például bárki bejelentés nélkül bemehetett hozzá), valamint a tettekben is megélt humanista embersége volt. Legalábbis Bonfini úgy írta, hol sebet kötözött a csatákban, hol a lakomákon fogta barátai fejét, ha hánytak. De igencsak életszerű gyarlóságainak híre is fennmaradt a krónikákban: hirtelen haragjában egyszer állítólag még azt a Vitéz János püspököt is felpofozta, akinek híres esztergomi dolgozószobáját, studiolóját a kormány az idén ígéri restaurálni.
SINDELYES DÓRA