A nem tipikus foglalkoztatási formák, így a távmunka és a részmunkaidő ösztönzésével növelné az aktivitást a kormány. Ám e kényszerhelyzetek ritkán tartósak vagy biztonságosak.

HVG

Négy óra leteltével nap mint nap testületileg kivonultak munkahelyükről a Békés megyei Kondoros polgármesteri hivatalának dolgozói. Fél éven át minden délben fogták a cókmókjukat, és hazamentek. Ráadásul mindezt állami támogatással tették. A hatezres lélekszámú nagyközség ugyanis több mint 11 millió forintot nyert a távmunkapályázaton, amelyben az önkormányzat vállalta, hogy 19 embert távmunkában foglalkoztat. Így megfelezték a munkaidőt, és a munkatársak négy órán át a hivatalban, négy órán át pedig otthon szolgálták a közösséget, egészen addig, amíg a támogatott időszak le nem telt. Azóta fel sem merült, hogy munkaidőben hazamenjenek - már csak azért sem, mert a munkaidő nagy részét az ügyfelekkel való foglalkozás teszi ki.

Bár 2003 óta az állam évente mintegy 400 millió forintot költ távmunkahelyek létrehozásának támogatására, a távmunka éppúgy alig terjed Magyarországon, mint az egyéb atipikus foglalkoztatási formák. A kényszer ugyanis előbb-utóbb visszaüt, márpedig a többi kelet-európai országhoz hasonlóan Magyarországon még elsősorban a munkaerő-kínálat bősége motiválja a szokásostól eltérő foglalkoztatást. Azaz kényszerből lesz valaki önfoglalkoztató, és kényszerből fogadja el, hogy - legalábbis papíron - csak részmunkaidőben vagy alkalmi munkavállalói könyvvel dolgozzon. Bár az atipikus munkaformák a fejlettebb országokban is alapvetően a ciklikusan jelentkező munkaerőigény, illetve -kínálat levezetését szolgálják, ott a jövedelmi viszonyok lehetővé teszik, hogy egy-egy élethelyzetben a munkavállalók maguk válasszanak a lehetőségek közül, vagyis például a kismamák és az idősebbek részmunkaidőben dolgozzanak, a mozgáskorlátozottak pedig otthoni munkával hidalják át a távolságot.

HVG

"Magyarországon egyelőre inkább csak a rugalmasság dívik" - mondta a HVG-nek Adler Judit, a GKI Gazdaságkutató Zrt. munkatársa, aki szerint a nem szokványos módon foglalkoztatottak kevéssé érezhetik magukat biztonságban. Az önfoglalkoztatók sokszor ugyanazt a munkát végzik, mint korábban alkalmazottként, csak a vállalatuk kiszervezte őket. A részmunkaidősökről pedig fizetésemelés idején gyakran megfeledkeznek, a leépítési hullám viszont őket éri el először. A távmunkáslét sem mindenben váltja be a hozzá fűzött reményeket: bár a magányos munkavégzés vagy a karrierkilátások riasztóbbnak tűnnek a távmunka iránt érdeklődők számára, mint azoknak, akik már kipróbálták ezt a formát, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének két évvel ezelőtti felméréséből az is kiderül, hogy a távmunkásoknak a vártnál kevésbé sikerült összehangolniuk a munkát és a magánéletet.

A hátrányos helyzetű térségekben pedig még a munkaerő-piaci támogatásokkal együtt sem sikerült elérni, hogy az atipikus foglalkoztatási formák növeljék a gazdaságilag aktívak arányát - állapítja meg Tésits Róbert, a Pécsi Tudományegyetem Földrajzi Intézetének docense. Bár az országos átlagnál nagyobb munkanélküliséggel küszködő dél-dunántúli régióban magas a részmunkaidőben foglalkoztatottak aránya, ez annak tudható be, hogy sokszor még a közmunkásokat is csak napi négy-hat órára fizetik a kistelepülések. De a piaci szektorban is inkább az állami támogatások motiválják a részmunkaidős foglalkoztatást, mintsem a valós igények. A munkaadók a munkára rakodó adó- és járulékterhekre panaszkodnak, a zömmel minimálbéren foglalkoztatott munkavállalók számára pedig a 69 ezer forint időarányosan csökkentett összege nem vonzó kínálat a munka nélkül is megszerezhető szociális segély összegével szemben.