Menjenek pszichoanalitikushoz, hogy rájöjjenek, miért dühíti őket annyira Mapplethorpe! Ezt üzente 1985-ben a Guerillagirls nevű feminista-aktivista nemzetközi művészcsoport New York-i kampánya, amikor már torkig lettek azzal, hogy a "konzervatív Amerika" folyamatosan támadta Robert Mapplethorpe-ot. Nem kell ilyesfajta immunreakciókra készülni a budapesti Szépművészeti Múzeum Lélek és test, Kertésztől Mapplethorpe-ig című fotótörténeti kiállítása kapcsán, mivel ezen csak néhány szelídebbet mutatnak be az 1989-ben, 42 évesen AIDS-ben elhunyt amerikai fotóművész képei közül. Egy, a múzeum homlokzatán is függő aktkompozícióját, egy virágcsendéletet, egy klasszikus aktot, egy táncoló párt és halála előtti önarcképét.
Értői ennek ellenére állítják, még ártatlannak tűnő képein is átsejlik a fotós fő témája, a szexualitás - az asszociációérzékeny esztétákat még hatalmas kelyhű virágábrázolásai is zavarba hozzák. A művész hírhedtségét mindazonáltal direktebb, képzettársítást nem igénylő fotói alapozták meg: hatalmas hímtagú férfiak mint a vágy tárgyai, öntudatos homoszexuális párok, bizalmaskodásukban diadalmas szadomazochisták. Nem csoda, hogy Mapplethorpe tevékenységében sokan csak a nyers szexualitás bemutatását, a polgárpukkasztás szándékát fedezték fel. Olyannyira, hogy a halála előtt New York sztárfotográfusává avanzsált művész életműve világszerte máig kavar viharokat. Egy évtizede az angliai Birmingham City Universityn például pornográfia terjesztésének gyanújával még rendőrségi ügy lett abból, hogy egy hallgató, aki a művészről készítette a szakdolgozatát, a könyvtári albumból Mapplethorpe-képeket reprodukált. Bírósági eljárás végül nem lett az esetből, mivel az egyetem vezetőségének sikerült megértetnie a hatóságokkal, hogy jogtalanul avatkoznak bele az oktatásba. Ez év elején ért véget az a per, amelyet egy japán kiadó indított (és nyert meg) azért, mert 1999-ben betiltottak egy általa kiadott Mapplethorpe-albumot.
A legnagyobb botrány azonban A tökéletes pillanat címmel - Janet Kardon művészettörténész által rendezett - életmű-kiállítás kapcsán történt. A csaknem kétszáz műből álló tárlat 1988-ban még minden felhördülés nélkül megjárta a philadelphiai Kortárs Művészeti Intézetet és Chicagót. Talán később sem szakadt volna le a csillár, ha a következő állomás, a washingtoni Corcoran Művészeti Galéria kurátornője, Christina Orr-Cahall nem fújja le a már beharangozott megnyitót. A művészettörténésznő azonban - immár Mapplethorpe halála után néhány hónappal - megijedt, hogy a kiállítás X portfóliónak nevezett része miatt a kongresszus rásüti majd, hogy az egész anyag obszcén, és megvonja a Nemzeti Művészeti Alap (NEA) révén kapott állami támogatást. Tény, a portfólióban olyan képek szerepeltek, mint a Férfi poliészter ruhában (a torzó sliccéből kilóg a hímvessző), egy, a művészt a fenekébe illesztett korbáccsal ábrázoló önarckép, valamint meztelen gyermekek fotói.
Ügyetlen előremenekülésével azonban a kurátor nemhogy elkerülte volna, hanem kirobbantotta a skandalumot. Művészetpártolók még a bejelentés napján projektorral a múzeum falára vetítették az inkriminált fényképeket, amelyeket végül a Washington Művészeti Projekt mutatott be - a negatív hírverés nyomán óriásira duzzadt tömegnek -, az ominózus műveket egy külön terembe csoportosítva. A kiállítás aztán továbbutazott Connecticutba.
Az eset nyomán ugyanakkor a konzervatív észak-karolinai szenátor, Jesse Helms támadást indított a NEA ellen, a szenátusban nyilvánosan megsemmisítette a katalógus egy példányát, és mire a kiállítás 1990 tavaszára az ohióbeli Cincinnati Kortárs Művészeti Központba ért, az ellenkampány hatására már feldühödött tömegek vártak rá. A megnyitó napján a rendőrség az X portfólió hét képét obszcénnak nyilvánította, és az igazgatót, Dennis Barrie-t letartóztatta. Az ősszel zárult pert azonban Barrie nyerte meg, miután sikerült bebizonyítania, hogy a gyerekekről szüleik beleegyezésével és jelenlétében készültek a fotók, illetve szakértők meggyőzték a bíróságot, hogy a képek - különösen a kompozíció letisztultsága és a megvilágítás drámaisága miatt - magas művészi értékkel bírnak.
Bár mindezt Mapplethorpe már nem érte meg, halála előtt egy évvel az Artnews című művészeti lapban reagált a gyakran elhangzó botránykeltés vádjára: "Nem szeretem a »sokkoló« kifejezést. Én nem a váratlant keresem, hanem az olyan dolgokat, amiket még senki nem látott előttem. Megvolt a lehetőségem arra, hogy elkészítsem ezeket a képeket. Kötelességemnek éreztem." Az excentrikus életvitelű fotóst a domináns meleg szubkultúra sem fogadta el - érzékeltette a problémás recepciót Jack Fritscher művészetkritikus egy hat évvel ezelőtti tanulmányban. Szerinte a fotográfus "túl elegáns" volt a baloldali, marxista irányultságú New York-i meleg szubkultúra számára. "Víziója bizarr és támadó" - kritizálta képeit Dick Hasbany fényképészeti újságíró a The Advocate című meleglapban 1983-ban. Az S/M (szado-mazochista) praktikák jelentette stigma miatt a mainstream meleg társadalom szóvivői elhatárolódtak a maszkokkal, láncokkal való játékoktól - magyarázza Arthur Coleman Danto magyarul négy éve olvasható, Borotvaélen című, a művész fotográfiai újításait boncolgató könyvében.
Mára mindkét világba sikerült betörnie Mapplethorpe-nak, nem utolsósorban neves amerikai esztéták - Danto mellett a négy évvel ezelőtt elhunyt Susan Sontag - elismerő kritikái hatására. Ezek szerint a fotográfus fekete-fehér képeinek fő erénye, hogy azokon az 1970-es, 1980-as években sokkolóan újszerű témák a fotóművészetben klasszikusnak számító pózokban, tradicionális műteremkörnyezetben, drámai megvilágításban jelennek meg. Ezeken túl főleg szimmetriaérzékét dicsérik. Mapplethorpe ambíciója az volt, hogy olyan képeket készítsen, amelyek mind pornográf, mind művészi magazinokban megjelenhetnének - összegez Danto említett művében, amelynek címe arra utal, hogy a magánéletben egyébként igen szexcentrikus Mapplethorpe a művészetet és a nyers pornográfiát elválasztó keskeny sávon egyensúlyozott. "Ezek a képek a valóságot mutatják, csak annak egy erősebb változatát" - vélte Susan Sontag.
Mindkét táborban való elfogadását olyan gesztusok jelzik, mint hogy 1990-ben elnyerte a The Advocate magazin "Az év embere" posztumusz díját, a cincinnati perből pedig 2001-ben pozitív hangvételű játékfilmet forgattak, Tiltott képek címmel. Azt, hogy mára a szakma kanonizált figurája lett, mutatja, hogy fotói - Budapest mellett - a nyár végéig a New York-i Whitney Múzeumban is láthatóak, valamint hogy az angol Graham Clarke által jegyzett, A fényképezésről című 1997-es alapmű borítójára is az ő egyik fotója, egy fekete férfifej került.
SINDELYES DÓRA