Az újság- vagy regényíróktól eltérően a komoly tudományos folyóiratok szerzői nem keresnek pénzt azzal, hogy cikkeiket kinyomtatják: ők a hírnévért publikálnak. A munkáikat közlő folyóiratokat mégis pénzért adják, nem is olcsón. A népszerűbbek közé tartozó Nature angol hetilap egyetlen példánya magánszemélynek 10 font, intézményi előfizetőktől pedig ennek a többszörösét kasszírozzák. Kézenfekvő lenne, hogy e sajátos piacot is átrendezzék az internet révén szabadon hozzáférhető tudományos közlemények, ám ezek tömeges publikálása mindmáig várat magára. A folyamatban fontos állomás lehet, hogy a világ egyik legtekintélyesebb egyeteme, az amerikai Massachusetts Institute of Technology (írásunkat lásd a 81. oldalon) március közepén kötelezővé tette kutatóinak, hogy nyomtatásban megjelenő cikkeiket egyúttal helyezzék el az MIT internetes tárában, ahonnan bárki hozzájuthat a dolgozathoz.
A fizetős folyóiratok monopóliumát már az ezredfordulón megpróbálta megtörni az amerikai PLoS (Public Library of Science, azaz Tudományos Közkönyvtár). Persze ott sem ingyen kerülnek fel a világhálóra a szakcikkek – hiszen valakinek meg kell fizetnie a szerkesztést és az egyéb járulékos költségeket –, hanem írásonként 2-3 ezer dollár közötti összeg fejében. Csakhogy ott másféle üzleti modell áll a publikációk mögött: a PLoS-t az előfizetők helyett a beszállítók tartják el. Pontosabban azok az intézmények, amelyek magát a tudományos munkát is finanszírozták, elvégre a publikálás díja már csak aprópénz az egész kutatás árához képest. Ezt tehát éppúgy közpénzekből (esetleg ugyanazoknak a magánszponzoroknak a pénzéből) fizetik, mint a folyóirat-előfizetések számláját. Némiképp leegyszerűsítve csak annyi történik, hogy a költségeket átteszik a könyvtártól a tanszékekhez, magyarázza Eric Merkel-Sobotta, a német Springer szakkiadó (nem azonos az Axel Springer lapkiadóval) szóvivője a HVG-nek.
Hasonló nemzetközi kezdeményezés indult Budapest Open Access Initiative néven 2001 decemberében 13 tudós részéről. Azt is nehezményezték, hogy a monopolhelyzetben lévő kiadók elég drágán számítják meg a nélkülözhetetlen lapokat az egyetemi könyvtáraknak és a többi – szinte kivétel nélkül intézményi – előfizetőnek. Az egyik aláíró, Rév István, a Nyitott Társadalom Archívum igazgatója szerint a világ néhány nagy tudományos kiadója – köztük a holland Elsevier vagy a német Springer – haszonkulcsa 30 százalék fölöttire becsülhető. Márpedig ez szerintük elfogadhatatlan a közpénzekből finanszírozott kutatások eredményeinek terjesztése esetében.
A szabad hozzáférés apostolainak fő célja azonban nem a spórolás, hanem a tudományos eredmények terjesztésének demokratizálása. Rév példája szerint egy évente több mint 4 ezer dollárba kerülő, a maláriával foglalkozó folyóiratnak az összes előfizetője olyan országban van, ahol sohasem fordul elő ez a trópusi betegség. Igaz, a kiadók joggal hivatkoznak arra, hogy a fejlődő országokban a rászoruló tudományos műhelyeknek kedvezménnyel vagy éppen ingyen adják a folyóiratokat. Az interneten azonban nem szívességből lehet hozzájutni a publikációkhoz, hanem bárki elolvashatja őket, akár az érdeklődő laikusok is. Ráadásul az eredmény – szakmai ellenőrzés után – szinte azonnal a tudományos közvélemény elé kerülhet. Márpedig – érvel Rév – az orvoslásban a gyorsaság életet menthet. Igaz, az előfizetéses folyóiratok is igyekeznek lépést tartani, amikor cikkeiket már nyomdába adás előtt felteszik az internetre. Az eredmények egyre demokratikusabb és gyorsabb publikálásában új fejlemény, hogy mind több tudományos blogon lehet szakmai vitákat folytatni vagy akár egyes (rész)eredményeket tesztelni, ám eddig ez a lehetőség sem hozott áttörést (lásd Internyet című írásunkat a 40. oldalon).
A szabad hozzáférés egyik élharcosának tekintett Stevan Harnad, a southamptoni és a montreali egyetem professzora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja szerint a világon megjelenő 25 ezer tudományos folyóiratnak – és a bennük évente olvasható 2 és fél millió cikknek – talán egyötöde lehet szabad hozzáférésű, de ezek között kevés az olyan elismert kiadó, mint a PLoS. A tudósok azért sem rohannak ezekben publikálni, mert a munkáikra való hivatkozások (s így szakmai tekintélyük, előmenetelük) szempontjából jóval többet érnek az ismert előfizetéses folyóiratok, mint a szabad hozzáférésűek. Többségük számára nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a szakfolyóiratok bevételeiből gyakorta az illető szakterület tudományos társasága is részesedik.
Érdekes középutat választott a Springer: a nyomtatott lapok mellett maga is kínál szabad hozzáférést, hasonló áron, mint a PLoS. Sőt, tavaly megvásárolta az egyik legnagyobb szabad hozzáférésű kiadót, a BioMed Centralt. A Springer tapasztalatai szerint a szabad hozzáférés nyomán az érdeklődők száma szépen nőtt, viszont az internetes új olvasók többnyire valóban csak érdeklődők, nem növelik érzékelhetően a tudományos hivatkozásokat.
A szabad hozzáférés jövőjét Harnad inkább a tudományos műhelyek internetes cikkgyűjteményeiben látja. Az első ilyet ő és munkatársai hozták létre az angliai Southampton egyetemén. Azóta hetven körül jár azoknak az egyetemeknek és más tudományos intézeteknek a száma, amelyek kötelezik kutatóikat, hogy a folyóiratok által szakmailag jóváhagyott szövegeket helyezzék el az intézmény internetes tárában is (Magyarországon még nem működik ilyen). Ha a cikk jogvédett, úgy lehet hozzáférni, mintha az olvasó személyes példányt kért volna a szerzőtől. Az orvosi kutatások egyik legnagyobb finanszírozója, az évente közel 30 milliárd dollárból gazdálkodó amerikai nemzeti egészségügyi intézet (NIH) szintén ragaszkodik ahhoz, hogy az általa támogatott projektek eredménye az interneten szabadon hozzáférhető legyen.
A drága nyomtatott és a szabad internetes folyóiratokban megjelenteket elvben ugyanolyan szigorú szakmai ellenőrzésnek (peer review) vetik alá. Ez ugyanis – bár időnként átcsúsznak rajta pontatlanságok, sőt szélhámosságok – nem elsősorban pénzkérdés, mert a tudományos publikációk sajátos törvényei szerint ezt is társadalmi munkában, a tekintély végett vállalják a neves tudósok. Ha elterjedne a szabad hozzáférés, a kiadók átalakulnának az ingyenlektorálást – pénzért – menedzselő peer-review-szervizekké – jósolja Harnad.
BEDŐ IVÁN