HVG Extra Pszichológia
HVG Extra Pszichológia

„A testvérkapcsolatokra is ugyanaz igaz, mint a személyiség alakulására: az egészséges fejlődéshez szükséges a minimális frusztráció” – mondja L. Stipkovits Erika, akinek a napokban jelenik meg Ölelni és ölre menni címmel új könyve a testvérekről. A klinikai szakpszichológussal többek között a gyerekkori testvérkapcsolat felnőttkori hatásáról, a rivalizálásról és a jó testvérek mítoszáról beszélgettünk.

HVG Extra Pszichológia (HVG): A „család szent”, az „anya feltétlen szeretete” és más mítoszokhoz hasonlóan vannak-e ilyen kitételek a testvérekről, a testvérkapcsolatokról ma Magyarországon? Ha igen, mennyiben gátolják ezek az őszinte szembenézést a családban, akár csak a testvérünkkel, testvéreinkkel szemben?

L. Stipkovits Erika (L.S.E.): Valóban számos tévhit virágzik a „tökéletes” családról, a „tökéletes” testvéri szeretetről, a testvéri kötelességekről és jogokról. Hogy csak néhányat említsek: „minden szülő ugyanúgy szereti mindegyik gyerekét”, „a jó testvérek mindig szeretik egymást, és sohasem veszekednek”, illetve ezeken túl: a kisgyermeknek nem kell tudnia korábban született és meghalt testvéréről, vagy a problémás testvérkapcsolat megoldása a kapcsolat megszakítása, a testvér „megtagadása”. Ezek nagyon erős és makacs tévhitek, sajnos nincs is olyan család, ahol ne lenne egy-egy gondosan került téma, valamilyen tabu. Pedig ma már tudjuk, hogy ezek a tévhitek, ha igaznak fogadjuk el őket, aláássák önbecsülésünket, megnehezítik életünket, párkapcsolatunkat, sőt – mivel tudattalanul átadjuk ezt az örökséget a következő generációknak – gyermekeink testvérkapcsolatát is.

HVG: Az utóbbi évtizedek kutatásai hangsúlyozzák, hogy testvéreink, vagy éppen nem létező testvéreink a szüleinkhez hasonlóan meghatározóak a gyermekkorunkban. Milyen szerepet töltenek be a testvérek a személyiségfejlődésünkben?

L.S.E.: Addig nem tudunk mindent magunkról, a gyermekkorunkról, amíg nem tekintünk a mélyére annak, milyen is kapcsolatunk a testvéreinkkel, vagy éppen milyen hatással van ránk a testvérünk hiánya. A kisebbek sokat tanulnak a nagyobbaktól, a nagyobbak pedig védelmezik a kisebbeket, kölcsönösen megtanulnak egy sor dolgot egymástól. Lényeges, hogy hányadik gyerekként születtünk, mekkora közöttünk a korkülönbség, milyen neműek vagyunk. A testvérkapcsolataink megkönnyíthetik, vagy éppen megnehezítik a kapcsolatainkat a kortársakkal, később a párunkkal, munkatársainkkal. Megtanítanak bennünket arra, hogyan osszuk meg a környezetünkkel a figyelmet, az elismerést, a szeretetet, sőt tárgyakat és tereket is. Elsősorban testvérünkkel tanulhatjuk meg, hogyan kell az egy szinten állókkal együttműködni feladatok elvégzésében, egészséges versenyben, és társas kompetenciáink fejlődhetnek a segítségükkel.

HVG: A praxisában milyen sűrűn és milyen mélységben kerülnek szóba a testvérek? Okozhat-e a testvér ugyanolyan traumát, mint a szülő, és mi jelenthet gyógyulást?

L.S.E.: Vannak, akik nem is említik, amikor a családjukról beszélnek, később derül csak ki, hogy egyáltalán testvérük is van. Vannak, akik dühösek lesznek, és megint mások csak a megszépült múltról beszélnek, a jelenről nem. Olyanok is akadnak, akik semmiféle érzést nem mutatnak testvérük iránt. Az eltérő viselkedés mögött más és más érzelmi kapcsolat (vagy annak hiánya) húzódik, melyet tudattalan tényezők befolyásolnak. A testvérek valamennyi életszakaszban átsegíthetik egymást a kríziseken, a változásokon, de akár okozhatják is a traumákat. E kapcsolatoknak a gyermekkorba visszanyúló története van, s léteznek olyan élmények, emlékek, melyek fájdalmasak, ezeket a testvérek igyekeznek „elfelejteni”, száműzni a tudattalanba – ez természetes, ez a lélek egyfajta önvédelmi mechanizmusa. Ha egy gyermekre nem úgy figyeltek, nem úgy szerették, ahogy azt ő szerette volna, vagy csupán azt gondolta, hogy a testvérét jobban szeretik. Ha magára hagyták, vagy éppen túl sokat követeltek tőle, míg a testvére más lehetett. Ha bármilyen módon bántották, kiszolgáltatott helyzetbe taszították a szülők egymást és gyermekeiket, vagy a hibás mintát követve a testvérek is egymást. Ha csupán nem érezték kellően a szeretetet, amikor testvéreik születtek. Ezek közül vannak traumák, amelyek könnyebben feldolgozhatóak, s vannak, amelyek nagyon nehezen, akár csak terápiás segítséggel. Egy valami biztos: soha nem tudjuk megváltoztatni testvéreinket, csak saját magunkat.

L. Stipkovits Erika egyik előző könyvét dedikálja
©

HVG: Amikor azt mondjuk a nagyobb gyereknek, hogy „Segíts neki, mert ő a kisebb!” vagy: „Osztozzatok, ahogy jó testvérek között szokás!”, akkor a könyve szerint nemhogy erősítenénk a testvérek közti összetartozást, hanem inkább ellene dolgozunk. Miért történik ez? És mi a megoldás?

L.S.E.: Ilyenkor a gyerekek természetes érzései ellen dolgozunk, mint amilyen például a féltékenység, az egészséges önérvényesítés, az egészséges birtoklás vágya, vagy igyekszünk mintegy kis felnőttként, segítőként alkalmazni a nagyobb gyereket, rávenni arra, hogy „ne okozzon gondot”, hogy minél kevesebb legyen a harc a testvérek közt. Ilyenkor tulajdonképpen arra neveljük a gyerekeket, hogy a béke kedvéért tanulják meg elrejteni, vagy szégyelljék az érzéseiket, ami persze csak a felszín alá űzi és elmérgesíti a konfliktusokat. Még nagyobb a baj, ha mi magunk éppen ellenkezőleg cselekszünk: békére intünk, de a párunkkal (gyerekeinkkel) parázs vitákat, veszekedéseket folytatunk, ahol mindig az nyer, aki hangosabban kiabál, vagy ügyesebben játszmázik. A gyerekek így sem bennünk, a szülőkben, sem egymásban nem bíznak. Nem tanulják meg az érzéseiket elfogadni és jól kifejezni, nem tanulnak empátiát és elfogadást, konfliktuskezelést és megbocsátást, holott ezek azok a készségek, amelyek később segíteni fogják őket a jó testvérkapcsolat kialakításában, ápolásában.

HVG: Mitől függ, mennyire lesz intenzív a testvérek közötti rivalizálás, féltékenység? Hogyan tudjuk szülőként tompítani?

L.S.E.: A féltékenység természetes érzés a testvérek között, semmi ördögi nincs benne, hiszen ki ne szeretné kizárólagosan birtokolni a számára legfontosabb személy, gyermekkorban a szülő figyelmét és szeretetét. Temperamentumjellemzők, és a születési sorrend is szerepet játszik mindebben, de a szülők hatása a legfontosabb. Azt a gyereket, akinek az első életéve során biztonságos kötődése alakult ki mindkét szülőhöz, kevésbé viseli meg, ha testvére születésekor átmenetileg csökken a szülői figyelem, a törődés, vagy a gondoskodás, a közös játék áttevődik az anyáról az apára. A bizonytalan kötődésű gyerekek testvérkapcsolata ellenségesebb. A gyermek gyakran a szülőnek szóló ellenséges indulatait vetíti tudattalanul a testvérére, gyakran rajta éli ki negatív érzéseit. Szülőként úgy tehetjük a legtöbbet a rivalizálás elmérgesedése ellen, ha felismerjük és elfogadjuk, hogy mindegyik gyerekünk más és más, meglátjuk értékeiket, egyéniségüket, és értékeljük is ezt. Igyekezzünk elegendő minőségi időt eltölteni gyerekeinkkel külön-külön is, és a legfontosabb: soha ne hasonlítgassuk egymáshoz őket, hiszen az összehasonlításban valaki mindig alulmarad.

Biztonságos kötődés mindkét szülőhöz
©

HVG: Meglepő a könyvében idézett, Robert Plomin és Denise Daniels amerikai pszichológusok 1987-es kutatása, amelyben kifejtik, hogy az egy családból származó testvéreket ugyanazon környezeti hatások inkább különbözővé, nem pedig hasonlóvá teszik. Később Plomin azt állapította meg, hogy a testvérek furcsa módon annál különbözőbbek, minél több időt töltenek együtt. Azok a testvérek pedig, akik korán elkerültek egymás mellől (válás vagy iskola miatt), sokkal jobban hasonlítanak egymásra kíváncsiság, barátságosság tekintetében, mint az együtt nevelkedők. Ez hogyan lehetséges, és szülőként mit érdemes belőle levonnunk?

L.S.E.: Az evolúciós pszichológia és a humán viselkedésgenetika szerint a rejtély kulcsa, hogy a család nem azonos környezetet jelent minden gyereknek. Bár a családtagok ugyanazok, viselkedésük, személyiségük, a szülők nevelési stílusa, a családtörténet eseményei és a család dinamikája minden gyerekre máshogy hat. Az extrovertáltabb, bátrabb gyerekre ösztönzően, míg zárkózottabb testvérére nyomasztóan hathat a szülői teljesítményelvárás, vagy egy költözés jobban megviseli a kevésbé barátkozó gyereket, mint „kapcsolatkész” testvérét. Szülőként érdemes szem előtt tartanunk, hogy hiába a közös genetikai örökség, gyermekeink személyisége, képességeik, erősségeik és gyengeségeik egészen mások, így hát az a legjobb, ha egyéniségnek fogadjuk el, és kezeljük őket már a kezdetektől fogva.

HVG: Hogyan hat a szülői megkülönböztetés a testvérek kapcsolatára felnőtt korukban?

L.S.E.: Az egyforma szülői bánásmód csupán törekvés lehet a szülők részéről. Az eltérő szülői bánásmód végül is bizonyos fokig természetes: nem lehet ugyanúgy bánni eltérő korú, nemű, képességű gyerekekkel. A probléma akkor válik erőssé, láthatóvá, ha a szülő az egyik gyereket már-már isteníti: ő a tökéletes, a jó, és felnőttként a szülő támasza, míg a másik gyermekkorában a fekete bárány, felnőve pedig a megbízhatatlan, akire nem lehet számítani. Az ilyen testvérek nem tudnak jó testvérkapcsolatot kialakítani, hiszen egyikük folyton lenézi, míg a másik vagy reménytelenül idealizálja, vagy éppen az elszenvedett igazságtalanságok, a kevesebb szeretet miatt okolja és gyűlöli a testvérét. Harmonikus és kiegyensúlyozott kapcsolat tehát nem jöhet létre az eltérő szülői bánásmód, a megkülönböztetés talaján.

HVG: A könyvben szintén említett torontói, hosszú távú követéses vizsgálat érdekessége, hogy ha van szülői megkülönböztetés, akkor az a kedvenceknél is oda vezet, hogy depressziós tüneteket mutatnak felnőttkorukban. Azt gondolnánk, hogy a favorizált gyerekek lelkiállapota sokkal jobb lesz, hogyhogy mégsem?

L.S.E.: Két okból sem. Gyermekkorban a fensőbbségtudat mellett a kedvenc gyerek egyfajta tudattalan lelkiismeretfurdalással él együtt, amit testvére helyzete miatt érez. Emellett nagy nyomás nehezedik rá, hiszen fenn kell tartania a kedvenc pozíciót, és testvére helyzetét látva azt is érzékeli, mivel jár, ha elveszíti a szerepét. Felnőttként a kedvenc gyereknek sokszor nagy teher lehet, hogy olyan életpályát kell választania, amivel meg tud felelni a róla kialakult szülői ideálképnek, igazán nem lehet soha önmaga, vagy állandóan rendelkezésre kell állnia, miközben a szülők iránt feltámadó ellenérzései folyamatos lelkiismeretfurdalást okoznak neki. Ha emellett még a testvérkapcsolata is rossz, akkor igazán nincs senkije, akivel bizalmasan tudna beszélni az érzéseiről, főleg, ha a párkapcsolata sem jó, mert az is megszenvedi a szülők folytonos szolgálatát.

Az összehasonlításban valaki mindig alulmarad
©

HVG: Említi azt is, hogy Jill Suitor amerikai szociológus kutatásai szerint a szülő kedvenc gyereke az lesz, akit leginkább hasonlónak talál magához. Kell-e, lehet-e tenni a kivételezés ellen?

L.S.E.: Felesleges bűntudatot éreznünk amiatt, ha egyik vagy másik gyermekünket közelebb érezzük magunkhoz. Akkor érdemes odafigyelnünk a saját viselkedésünkre, ha a kivételezés mögött valamilyen tudattalan sérelmünket, félelmünket, vagy be nem teljesített vágyunkat sejtjük. Ha idősebb fiunkban bátyánk vagy édesapánk erőszakosságát véljük felfedezni, vagy fiatalabb lányunk viselkedése egy nem kedvelt családtag „léhaságára”, nemtörődömségére emlékeztet, és emiatt támadnak negatív érzéseink irányában. Ilyenkor érdemes önismeretünk fejlesztésén dolgoznunk, valamint rendeznünk gyermekkori sérelmeinket.

HVG: Lehet olyan, hogy túl jó, túl harmonikus a testvérek viszonya?

L.S.E.: A „tökéletes” testvérkapcsolattal az a baj, hogy nem létezik. Amit a felszínen remeknek látunk, amit sokan irigyelnek, hogy a testvérek mindenben egyetértenek, és a legjobban egymás társaságában érzik magukat – mind figyelmeztető jelek. Annak a jele, hogy a testvérek személyiségfejlődése nem jó irányba halad, hiszen vagy idealizálják egymást, vagy egyfajta szimbiotikus függésben élnek együtt, de semmiképpen sem két független, önálló, egymást valódi emberként látó lényként. Ez az énfejlődés szempontjából nem szerencsés tendencia, rengeteg elfojtott indulat, hárítás lehet mögötte, és a testvérek lelki egészsége mindenképpen megsínyli ezt a későbbiekben: felnőttkorban a „tökéletes” testvérkapcsolat pszichés, életvezetési és párkapcsolati problémák forrása lehet.

HVG: Mi a titka a jó testvérkapcsolatnak gyermekkorban és felnőttkorban?

L.S.E.: A testvérkapcsolatokra is ugyanaz igaz, mint a személyiség alakulására: az egészséges fejlődéshez szükséges a minimális frusztráció. A közepesen feszült, konfliktusos, és közepesen meleg testvérkapcsolatú gyerekek fejlődnek egészségesen, nekik vannak a legjobb kortárskapcsolataik, mivel felkészültek a barátkozásra, de az „önvédelemre” is. Félre hát a túlzott szülői védelemmel, a szülői bűntudattal, és ne akarjuk mindentől megóvni gyerekeinket, főleg szerető testvérétől ne! Felnőttként pedig már mi magunk vagyunk felelősek személyiségfejlődésünkért, mi magunk kell, hogy tegyünk testvérkapcsolatainkért.

Névjegy: L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, hipnoterapeuta. Több évtizedes tapasztalattal rendelkezik pszichés és személyiségzavarok, családi, párkapcsolati és életvezetési problémák feltárásában és kezelésében. Számos helyen tanít, rendszeresen publikál és országszerte tart előadásokat. Az Ölelni és ölre menni a negyedik könyve.


L. Stipkovits Erikával
személyesen is találkozhat legújabb könyvének bemutatóján, november 9-én a Budapest Music Centerben. Az előadásra itt tud jegyet venni, könyveit pedig itt rendelheti meg.

Sindelyes Dóra interjújához hasonló cikkeket a HVG Extra Pszichológia legfrissebb számában olvashat, mely az egymásra hatással, befolyásolással, manipulálással foglalkozik. Keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, ajándékba elküldjük a Hogyan küzdjünk meg az élet nehézségeivel? című könyvet. Aktuális lapszámunkat meg is rendelheti. Ha érdeklik a pszichológiai témák, lájkolja a HVG Extra Pszichológia Facebook oldalát!