HVG Extra Pszichológia
HVG Extra Pszichológia

A családunk igaz története sokkal több sztorik összességénél. Kádár Annamária pszichológus írása.

A történetmesélés egyik legmélyebb oka, hogy értelmet kovácsoljunk abból, amit az életünk során megélünk. Nemcsak leírjuk az eseményeket, hanem egyben valóságot is teremtünk. Milyen gyönyörűen fogalmazza meg az író Gabriel García Márquez, hogy az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.

Személyes történetünk összefonódik a családtörténettel is. A családi mítoszok a család identitásáról, eredetéről, vágyairól árulkodnak. A mítosz a családi identitás kialakulását szolgálja, önmeghatározó szerepe van: „mi ilyenek vagyunk, nem olyanok”. A családi mítoszok, narratívák erőt adnak, kifejezik a családi szolidaritást, a családhoz tartozással összefüggő önbecsülés forrásai.

Családi mítoszok
©

A mítoszok hozzáállásokat fogalmaznak meg arról, hogy az adott családban az élet mely kérdésével kapcsolatban hol húzódnak az elfogadás és megtagadás határai, ez megkönnyíti a gyermek számára az eligazodást. Az elfogadás érzése és a család identitása fedi egymást, ami azt jelenti, hogy bizonyos jellemzőket a családhoz tartozónak vélünk („a mi családunkban mindenki nagyon kitartó”). A gyermek ez által választ tud adni olyan kérdésekre, hogy „a mi családunk miért ilyen és nem olyan”.

Minden család számos történetet őriz, a családi mítoszokban helyet kapnak a „hősök”, a feketebárányok, de ugyanúgy találkozhatunk veszteségtörténettel, hűségtörténettel, sikertörténettel, amelyek egymásba is szövődve sajátos családi valósággá állnak össze. A rokonok közötti érzelmi közelséget és összetartozás-érzést az olyan identitásállítások formálják, mint például az, hogy „mi összetartó család vagyunk” vagy „mi megadjuk a módját a dolgoknak”.

Családi étkezések és a WTC

A családtörténet védőháló, amely megtart, felemel a nehézségek esetén. Marshall Duke, az amerikai Emory Egyetem pszichológusa, a rítusok és mítoszok kutatásának szakértője, kollégájával, Robin Fivushsal azt akarta ellenőrizni, vajon azok a gyermekek, akik jobban ismerik a családjuk történetét, valóban jobban is teljesítenek-e, amikor valamilyen kihívással szembesülnek, rugalmasabb-e az alkalmazkodóképességük.

Kire hasonlítasz?
©
Ahhoz, hogy felmérjék a gyermekek családdal kapcsolatos ismereteit, húsz kérdésből álló értékelő rendszert dolgoztak ki (Tudod-e, hogy...). Ilyen típusú kérdéseket tettek fel: Tudod-e, hogy édesanyád, édesapád hol nőtt fel? Tudod-e, hogy hol ismerkedtek meg a nagyszüleid? Tudod-e, hogy mi történt akkor, amikor te születtél? Tudod-e, hogy miért kaptad ezt a nevet? Tudod-e, hogy kire hasonlítasz leginkább a családodból? Tudsz-e néhány olyan tanulságot, amit a szüleid vontak le a jó vagy rossz tapasztalataikból?


A skála elemei reprezentatív mintát képeznek olyan típusú kérdésekből, amelyekre a gyermeknek érdemes lenne tudnia a választ. A kutatópáros ötven családnak tette fel ezeket a kérdéseket 2001-ben, majd számos vacsorabeszélgetést elemzett, és több pszichológiai teszt eredményével összevetette a kapott eredményeket. Minél többet tudott a gyermek a családjáról, annál erősebb volt a meggyőződése, hogy ő maga irányítja az életét, annál több volt az önbecsülése, és annál inkább meg volt győződve arról, hogy jól működik a családja – derült ki.

Az eredmények elemzése után két hónappal, az összes tanulmányozott család ugyanazt a traumát élte meg: a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai elleni terrortámadást. Újra megvizsgálták a gyermekeket, és az eredmények azt mutatták, hogy azok regenerálódtak a leggyorsabban, akiknek több ismeretük volt a családjukról.

Bármi történt, a családunk sosem esett szét
©

Jogos a kérdés: Miért segíthet a terrortámadás borzalmainak elviselésében az olyan tényeknek az ismerete, mint hogy hol ismerkedtek meg a szülők? A családi étkezések és egyéb családi rituálék hogyan járulnak hozzá a rugalmas alkalmazkodóképesség kialakulásához? Az eredmények azzal állnak összefüggésben, mennyire érzik magukat a gyerekek a nagyobb család részének.

Mennyet és poklot

Minden családnak van leegyszerűsítő narratívája, amely három kategória valamelyikébe sorolható.

Az első a felemelkedő típusú narratíva, amely az alábbi történetsémára épül: nem volt semmink, keményen dolgoztunk, most mindenünk megvan.

A másik kategória a lecsúszó narratíva: mindenünk megvolt, de jött a háború, és mindenünket elveszítettük.

Marshall és Fivush szerint a harmadik típusú, az oszcilláló (váltakozó) családi narratíva a legegészségesebb: „Drágám, az az igazság, hogy a családunk megjárta a mennyet és a poklot. Felépítettünk egy családi vállalkozást. Nagyapád a szűkebb közössége tartóoszlopa volt. Édesanyád bekerült egy kórház igazgatótanácsába. De voltak megrázkódtatásaink is. A nagybátyádat letartóztatták. Leégett a házunk. Édesapád elvesztette a munkáját. De bármi történt is, a családunk sosem esett szét.”

A kiegyensúlyozott, magas önbecsülésű gyermek azért olyan, amilyen, mert erős benne az intergenerációs én: az a tudat, hogy nagyobb közösséghez tartozik. Megérti azt, hogy az életnek nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy csodálatos legyen.

Kádár Annamária cikke a HVG Extra Pszichológia legfrissebb számában jelent meg, mely titkainkkal foglalkozik. Keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, akkor megajándékozzuk +1 lapszámmal. 5 lapszám 4 áráért! Aktuális lapszámunkat meg is rendelheti. Ha érdeklik a pszichológiai témák, lájkolja a HVG Extra Pszichológia Facebook oldalát!