HVG Extra Pszichológia
HVG Extra Pszichológia

Amikor kapcsolatban élünk, tükröző tükrök vagyunk egymással szemben állva, egy labirintus végtelen hosszú folyosóján. Amikor kapcsolatban élünk, egymás lelkét, ezt a veszélyes dzsungelt is be akarjuk járni.

Friss kapcsolatban először a „maradni” a kulcsszó, a benne maradni. Megtartani a kapcsolatot. Megismerni és elfogadni a másikat, és ennek a megismerésnek csak része a test, mert az elméjét, az esze járását kell kitudni egymásnak – hiszen a lélek, amit puhatolni és körülírni próbálunk, mindig rejtély marad, veszélyesen izgató és nehéz páráival fullasztó dzsungel, ahonnan mindkettőtök számára váratlanul repülnek elő ragyogó színes madarak, hogy bizalommal igyanak a bizalommal feléjük nyújtott tenyérből. Persze laknak ott karmos, bosszúálló tigrisek, szemérmetlen mandrillok és teljesen dilis vihogó makik is, kiszámíthatatlanul ugrálva elő a tudatalatti homályból, ahol az álmok laknak.

Egymás dzsungelét – amely éjszakánként egybeér – soha nem fogjuk tudni bejárni, hiszen nem térbeli, hanem időbeli erdő, a burjánzás hosszú generációk emlékezetén sarjad ki és magzik fel, de magában hordja a bozótvágó kések és fakivágások sebeinek emlékezetét is. Hogy maradhatnánk önmagunk, ha nem tudjuk, kik vagyunk? És nem is tudhatjuk igazán soha. A vad dzsungelhez nincsen térkép.

Hogyan dolgozhatunk egyszerre önmagunk megismerésén és egymásén? Hiszen mihelyst igazi pár leszünk, elkezdjük a másik szemével látni magunkat – egy ideig a szerethetőségünket és a vonzerőnket tapasztaljuk meg, aztán keservesen kínlódva látunk rá a hibáinkra is, és meg kell tanulnunk, hogy mi az, amin tudunk és akarunk, és mi az, amin, bár esetleg tudnánk, de nem is akarunk változtatni, hiszen az akkora megalkuvás lenne, hogy teljesen elvesztenénk általa azt, akik voltunk. Aki szeret: kontrollál. Aki szeret: kontrollban él. Kötelékben. Ezt alkatunk szerint tekinthetjük jónak vagy rossznak – de állandóan tágítanunk kell alkalmazkodóképességünk kereteit.

Aki szeret: kontrollál. Aki szeret: kontrollban él
©

„A szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma” – írja egyik versében Pilinszky, és gyakran eszembe jut ez a sor, amikor ráébredek a kölcsönös kiszolgáltatottság fájdalmas valóságára. Ebben és ennek ellenére kell szabadnak lenni. Szabadnak? Vajon ez nem csak azt jelenti, hogy ragaszkodunk a magunk kicsinyes szabályaihoz? Vagyis hát: nem a másik, hanem a magunk korlátai közé zárjuk magunkat?

Ezek a kérdések azonnal elhalkulnak, mihelyst megszilárdult a kapcsolat, és elérkezik a következő fázis, amikor a „magunk maradni” a kulcsszó, vagyis az egyedüllét fájdalmas igénye. Nőknél ez különösen húsba vágó, amikor már nemcsak párkapcsolatról, hanem már családról beszélünk. A kisgyerekek állandó figyelmet és fegyelmet igényelnek, felélve az anyák minden testi-lelki tartalékát – újabb küzdelem kezdődik tehát, egymás idegeinek folyamatos feszítgetése.

„Végre úgy indul a reggelem, hogy egyedül vagyok, és a saját tempómban ébredhetek – ez hiányzott már mióta. Hogy ne kelljen felpattanni, megfelelni, kávét, kakaót adni, tornacuccot keresgélni, macskát etetni, magyarázni” – olvasom a naplómban. Az egyedüllét szomja nem mindenkinél egyformán kínzó, de az alkotó embernek, aki valóságos dzsungeltúrákról cipeli haza titokzatos szerzeményeit, létszükséglet a magány.

Lehet-e magunk maradni tehát? Nem lehet, hanem kell. És önmagunk maradni? Csak akkor, ha folyamatosan rákérdezünk arra, hogy kik vagyunk. Hogy el ne tévedjünk végleg sötétlő erdeinkben.

Érdekli, mit válaszolt felesége írására Dragomán György író? Olvassa el a HVG Extra Pszichológia legfrissebb számában, mely a sikerrel, az önérvényesítéssel foglalkozik. Keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, megajándékozzuk a 13 dolog, amit a mentálisan erős emberek elkerülnek című könyvvel. Aktuális számunkat meg is rendelheti.