HVG Extra Pszichológia
HVG Extra Pszichológia

Nincs szülő, aki kétszer állna sorba azért, hogy ő közölhesse a gyerekkel: nem vették fel a focicsapatba, meghalt az aranyhala, el fogunk válni. Némi figyelemmel, empátiával jól is el lehet mondani a rossz hírt.

Senki sem szereti, de elkerülhetetlen, hogy időnként olyat kell mondanunk a gyereknek, amiről már előre tudjuk, hogy utána könnybe lábad a szeme, dühös lesz, vagy éppen magába fordul, ránk csapja az ajtót, esetleg hangosan, elszántan tiltakozni fog, amivel rémületbe és kétségbeesésbe kerget majd minket. A rossz hírekről mindenki tudja, hogy vacak dolog elmondani – bár igazából ez már a vacakságnak sokadik szintje.

Mert először ugyebár megtörtént, majd mi magunk megtudtuk, majd megéltük, majd rádöbbentünk, hogy ezt a gyereknek is tudnia kell. Aztán kiver a víz, hogy hogyan mondjuk el, és vajon hogyan fog reagálni, és azzal mi mit fogunk kezdeni. Majd nagy levegőt veszünk (pár tanácsot és talán némi szíverősítőt is), s végül bekopogunk a gyerekszoba ajtaján.

A gyereket vagy magamat óvom?
©

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A rossz hír olyan, mint az erős paprika – amiről nagymamám azt mondogatta, hogy legalább kétszer csíp, de aztán a gyakorlatban kiderült, hogy akár többször is. Mire elmondanánk a gyereknek, már van élményünk arról, hogy ránk miként hatott a hír, és mi hogyan éltük meg. Ezzel a tudással pedig nemhogy egyszerűbb, sokkal nehezebb lett a dolgunk. Igazából nem azért aggódunk, hogy a gyerekre hogyan fog a hír hatni. Hanem azért, mert vajon mit tudok majd azzal kezdeni, ahogyan a hír hat a gyerekre. Van tehát kettőség minden ilyen helyzetben, ezért az a fő kérdés, valójában a gyereket vagy saját magamat óvom, amikor nem mondom el neki a rossz hírt – vagy nem úgy, vagy nem az igazat, vagy egyáltalán.

Ketrecek és dobozok

Ráadásul a saját démonainkat le kell küzdenünk, mire a gyerek elé állunk – vagy legalábbis az elménk ketrecébe kell őket zárnunk, hogy ne „zúdítsuk rá” a gyerekre azokat a félelmeket, fájdalmakat, aggodalmakat és szorongást, amit mi érzünk. Persze, rossz híre válogatja, mennyire erős ketrecet kell fabrikálnunk a fejünkben: Jancsika, az aranyhal elvesztése miatti szomorúságunk valószínűleg kisebb dobozba is belefér. Míg az, hogy anya és apa elválik, és mi emiatt bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, csalódottságot, félelmet élünk meg, és komoly krízisen megyünk át, már jobban próbára tesz minket, ahogy az is, hogy mennyire a saját megélésünket és értelmezésünket tesszük a gyerek elé, és mennyire a tényeket.

Mert persze nincs is azzal semmi baj, ha szomorúak vagy bánatosak vagyunk. Sőt! A gyerek számára kifejezetten fontos, hogy lássa, a veszteség vagy trauma olyan dolog, amit az ember szomorúsággal, gyásszal vesz tudomásul, és aminek a megéléséhez idő kell; de aztán – a humortól kezdve az emlékezésen át az elfogadásig, megannyi technikával – ezen túl lehet jutni.

Gyurkó Szilvia gyerekjogász cikke teljes terjedelmében a HVG Extra Pszichológia legfrissebb, november 20-án megjelent számában olvasható, melyben az elengedés, a gyász és az újrakezdés témáját járjuk körül szakértő szerzőinkkel. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg – akár a régebbi számokat is – a kiadónál!

A témában ajánljuk Singer Magdolna: Ki vigasztalja meg a gyerekeket? Válás és gyász a családban és Gyurkó Szilvia: Rám is gondoljatok! A gyerekközpontú válás lépései című, frissen megjelent könyvét.