HVG Extra Pszichológia
HVG Extra Pszichológia

„Nem a válás a legnagyobb baj, hanem az új család” – mondja a 11 éves Bendegúz, akinek vallomását Singer Magdolna gyászterapeuta most megjelent, Ki vigasztalja meg a gyerekeket? Válás és gyász a családban című könyvéből válogattuk. Rajta kívül csaknem 30 gyerek és volt gyerek mondja el történetét a könyvben.

A kilencedik születésnapomat ünnepeltük, amire elég kevesen jöttek el. Kaptam technic legót, aminek nagyon örültem, de utána sajnos anyu meg a nagymami odahívott a kanapéra, hogy most elmondják nekem, hogy anya, meg apa elválnak. Először nem is voltam szomorú, gondoltam, végre nem kell apával annyit vitatkoznom a lecke miatt. Sokat segített nekem a tanulásban, de nem úgy, ahogy szerettem volna. Azt mondogatta mindig, hogy oldd meg a feladatot! Ha nem volt jó, megmondta, hogy melyik feladatban hány hiba van, és meg kellett oldanom. Végül ezzel az egész nap elment, és akkor apa megkérdezte, hogy a többi leckét miért nem tudtam megcsinálni? Ez rosszul esett. Szóval, gondoltam, nem is lesz az annyira rossz, de amikor apa elköltözött, akkor jöttem rá, mennyire hiányzik. Sokat foglalkozott velem. A szülinapomon, miután megbeszéltük, bejött a szobámba a nagymami, és próbált segíteni, és azóta is próbál segíteni, ha apánál vagyok, de nem sok sikerrel.

Eleinte azért is viseltem könnyebben a válást, mert egy mesére alapoztam, A két Lottira, amiben a szülők újra együtt élnek. Azt reméltem, majd a szüleimmel is ez fog történni. Már nem alapozok erre, és nem vagyok boldog. Főleg azért nem, mert egymást okolják, apa mindig azt mondja, nem ő tehet az egészről, hanem anya, anya meg azt, hogy apa. Még a szétköltözés után is veszekedtek a lépcsőházban, ami szörnyű volt, ezért azt csináltam, hogy leültem a lépcsőre. Erre felfigyeltek, és abbahagyták. Jólesett nekem, hogy végre abbahagyták a veszekedést. Emiatt azt hittem, hogy javult a helyzet, pedig nem, csak ezután már nem előttem tették. De még így is jobb, mintha látnám.

Minek kellett ő?

Aztán jött egy egész jó szakasz, amikor apa még nem nősült meg, csak ez rövid ideig tartott. Igaz, nem éltünk együtt, de azért tudott velem lenni. Ennek vége szakadt, ráadásul nemcsak megnősült, de még gyerek is jött azonnal, meg még a feleségének is van két gyereke. Két ikersrác, nálam idősebbek, 15 évesek. Észre se vettem, és máris abba csöppentem, hogy eddig csak én voltam apának a gyereke, most meg azonnal négy is lett. Ez így elviselhetetlen. Szerettem volna kistestvért, de nem így, nem ebbe a családba. A kisbabákat különben sem szeretem, de őt meg azért se, mert mindenki vele foglalkozik, apa is, és emiatt nem játszik velem. Senki nem is akarta ezt a gyereket, apa se, anya se, mami se, és mégis van. Ezt nem tudom felfogni. Minek kellett ő?

Az ikrek is apán lógnak, meg a kicsire kell vigyázni, így aztán teljesen kiszorulok, nem tudok egyedül lenni vele.
Nem kívánok sokat, csak néha legyünk kettesben. Ha elmegyünk biciklizni, akkor szól a nagyoknak, hogy jöjjenek, és megint csak nem lehetünk kettesben. Igazságos akar lenni, nem akarja, hogy a felesége azt érezze, az ő gyerekeivel nem foglalkozik. Nem értem, mert azoknak a gyerekeknek van apukájuk, igaz, ők nem sokat vannak náluk, de akkor is van. Az én apukám meg nem az ő apukájuk. Örömmel megyek apához, hogy láthatom, de aztán szomorúan jövök el. Most például jó volt, de nem mindig. Olyankor is azt mondom, hogy jól éreztem magam, ha nem, mert nem akarom, hogy megsértődjön.

Apa feleségével, a Klárival kijövök valahogy, de ha nincs otthon apa, akkor rögtön feladatom van a kicsivel kapcsolatban, de az se jobb, ha apa otthon van, mert akkor meg neki van dolga a babával. Sehogy se jó. Erőltetni akarják, hogy szeressem azt a gyereket, de ha nem tudom! És nem is akarom! Egyébként a Klári, ha nincs ott apa, akkor egy kicsit jobban kifejezi, ha nem tetszik valami. Felemeli a hangját, tudja, hogy ő az erősebb, meg ő a felnőtt, meg mit tudom én, még mi. Egyébként meg nem hiszem, hogy erősebb lenne nálam, de nem ellenkezhetek, mert utána meg apa szid le. Hiába is mesélném, milyen velem a felesége, úgyse hinné el.

 

Nem kívánok sokat, csak néha legyünk kettesben
©

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Visszatartom a dühömet. Nem engedem ki, mert ha kiengedném, akkor megtelne vele az egész szoba. Az óvodában sem tudtam visszafojtani az ideget, amikor az egyik óvó néni állandóan felidegesített. Ott mindig kiengedtem magamból a dühöt, és utána megint dühös lettem, megint kiengedtem, megint dühös lettem, megint kiengedtem, és ez így nem volt jó. Megbüntettek, ezért megtanultam visszatartani a dühömet, és csak néha engedtem ki. Az óvó néni nem vette észre, hogy benne van a hiba, csak miután a mami beszélt vele, talán akkor egy kicsit. Nem mindig a másikban kell keresni a hibát, anyu is mindig ezt mondja nekem.

Nem engem kérdez meg!

Szóval, mindig a kicsi van a középpontban és apu már nem figyel rám. Hiába vagyok én a fia. Néha próbálkozom, de apa leszid, miért csinálom ezt, miért csinálom azt, pedig én csak azt szeretném, hogy én is a középpontba kerüljek. De nem úgy szeretnék a központban lenni, hogy rossz vagyok, hanem jó dolgokban. Megpróbálok jó lenni, de nem megyek vele sokra. Ja, meg még azt se szeretem, hogy amikor ott vagyok, és mondjuk, ketten vagyunk az egyik fiúval a szobában, és apa bejön, odamegy Petihez, és megkérdezi, tud-e segíteni. Nem engem kérdez meg! Esetleg, ha megkérem, akkor odajön, de előbb a Petihez. Elegem van ebből! Nem is tudok, csak sírva beszélni erről…

Tudom, apának tényleg sok a dolga, azért se tud velem játszani, de ha mégis, akkor sajnos nagyon figyel arra, hogy egyformán legyen a nagyokkal is. Vagyis nekem ugyanannyi idő jár, nem több, pedig ő az én apukám. Bogikának jár a legtöbb, mert ő még kicsi. Ha meg kapok valami kis ajándékot, akkor a többieknek is kapniuk kell valamit, és ezt nagyon nem szeretem.

Az osztályból volt pár válásos gyerek, akikkel beszélgettünk és elmondták a véleményüket a válásról. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy a szüleink nagy hülyeséget követnek el. Minek válnak szét? Hát, ha muszáj, éljenek külön, meg jó, házasodjanak másokkal, de akkor se kéne ezt így csinálni. Most már senkivel nem tudok erről beszélgetni, már nincsenek az osztályban.

Nem tudom, mit tegyek, hogy apu megértse, vele szeretnék lenni, nem a többiekkel, akik nekem idegenek. Mostanában azt látom, apu meg a felesége néha veszekednek, és reménykedni kezdtem, hátha elválnak. Akkor újra tudunk kettesben lenni. Jó, néha Bogika ott lesz, de a többiek nem. Anyuval sem egyszerű erről beszélni. Ha apa kerül szóba, azonnal mérges lesz. Az egész helyzetre: miért csinál az apád ilyeneket! Elegem van abból, hogy szidják egymást. Anyu mindig azt mondogatja, hogy az új feleség annak idején csúnyán viselkedett. Én mind a két szülőmet szeretem. Sokszor úgy érzem, ha nagyobb lenne a testvérem, akár még ki is tudnám hajítani az ablakon, direkt, azért, hogy ráessen egy bokorra. Apu mindig mondja, ő nem tehet róla. Tudom, hogy nem Bogika tehet róla, de mikor senki nem akarta, akkor minek lett?

Egy eldugott mappa

Jó lenne ezeket apával megbeszélni, hogy legyünk kettesben, de nem lehet. És nem is szeretném ezt elmondani. Megint csak mérges lennék, megint csak balhé lenne belőle. Ez egy patthelyzet. Itthon azért meg tudom magam értetni, de apánál kész lehetetlenség. Ott minden baj, amit csinálok. Apa nagyon hiányzik nekem, de a régi apa, nem az új. Semmi jó nem származott ebből a  válásból, na jó, annyi, hogy nem veszekednek. Harmadikos voltam, mikor váltak, most ötödikes vagyok, de még nem nyugodtam meg.

Harmadikban az elején volt a legrosszabb, az iskolában is elegem volt mindenből. Úgy éreztem, nincs miért lennem. Most már azért jobb. De azért esténként az ágyban szoktam gondolkodni azon, hogy tulajdonképpen miért is váltak el? Szeretik egymást, és hirtelen csak azt veszem észre, apa egyik nap nincs itthon, meg másik nap sem, meg eltelik egy hét és nincs, aztán eltelik egy hónap és utána már nincs is apa egyáltalán. Pedig ő nagyon jó apuka volt, sokat volt velem. De nagyon megváltozott. Most egy csomó gyereknek lett az apja. Nem jön rá, hogy a többiek csak mostohafiai, én meg mégis a legjobb fia vagyok. Azt akarom, hogy látszódjon, hogy apa jobban szeret engem! Csak hát nem lehet, mert a felesége leordítaná a fejét, mert egyenlőségnek kell lennie. Hiába igyekszem megérteni apát, csak oda lyukadok ki, hogy ha akarná, lehetne legalább egy órája rám. Kiszámoltam, hogy sokkal több órát van az ikrekkel, mint velem. Én csak kéthetente megyek, a többi napon együtt lehetnek, de ha ott vagyok, akkor mégis egyenlően kell osztozni apán. Logikus, nem? Jó, az ikreknek is hiányzik az apjuk, és akkor az én apum kell nekik, értem én, de hát én vagyok az igazi gyereke.

Nem a válás a legnagyobb baj, hanem az új család. Az új család, meg az új környezet, amiben én már nem vagyok olyan fontos. Néha úgy segítek magamon, ha dühös vagyok, hogy van egy játék, amivel lehet építkezni: valamit összerakok, aztán szépen felrobbantom. Vannak barátaim is, de nem sok. Ritkán jönnek ide, mert állandóan programjaik vannak. Inkább anyával vagyok sokat. Most úgy veszem észre, hogy mégis összejönnek, mint A két Lottiban. Találtam egy eldugott mappát az apu számítógépén, amiben a mi fotóink voltak, az anyáé és az enyém. És anyun is észrevettem, hogy egyre többet emlegeti apát, szóval…

A témában ajánljuk Singer Magdolna: Ki vigasztalja meg a gyerekeket? Válás és gyász a családban című, a HVG Könyvkiadónál most megjelent könyvét.

Hasonló cikkeket a HVG Extra Pszichológia legfrissebb, november 20-án megjelent számában olvashat, melyben az elengedés, a gyász és az újrakezdés témáját járjuk körül szakértő szerzőinkkel. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg – akár a régebbi számokat is – a kiadónál!

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!