HVG Pszichológia
HVG Pszichológia

A „tafofil” a temetők megszállottja, e hajlam (vagy betegség?) fokozottan jellemző a töltőtoll-koptatókra: Hrabal és a prágai zsidó temető, Áprily Lajos és a kolozsvári Házsongárdi temető – a sort sokáig lehetne folytatni, ám ez a körutazás csupán apró ízelítőt nyújt az írók sírkert-mániájából. Cserna-Szabó András író írása a HVG Extra Pszichológiának.

A világirodalom minden bizonnyal leghíresebb temetőjelenete a Hamletben olvasható-látható. Ötödik felvonás első szín: két sírásó (az első és a második) osztja az észt. Az ember (szívében teli előítélettel) azt hinné, hogy a sírásók meglehetősen ostoba, részeges, eldurvult férfiak. De nem a dán sírásók! Mert itt humorérzékkel bőven megáldott két filozófust ismerünk meg.

Különösen az elsőnek vág az esze. Így figurázza például Ophelia öngyilkosságban való vétlenségét: „Itt foly a víz, no jó; itt áll az ember, no jó: ha már most az ember megyen a vízhez s beléöli magát, az nollé-vellé annyit tesz, hogy ő megy oda, érted? De ha a víz jön őhozzá, s úgy nyeli el, akkor nem maga fojtotta belé magát; ergo, ki nem vétkes önnön halálában, nem rövidíti meg az életét.” Fürge nyelvének társadalomkritikai éle is van, mikor azt mondja: „az úri népnek több szabadsága van vízbe fojtani vagy felkötni magát, mint a többi keresztyén felebarátjának”. És persze proletár-öntudatnak sincs híján, mikor büszkén vallja, hogy a sírásói hivatalnál nincs ősibb és tartósabb munka. Különb az még a kőmívesénél, az ácsénál vagy a hajóépítőénél is, hiszen „olyan házat csinál, hogy ítéletnapig eltart”.

Olyan házat csinál, hogy ítéletnapig eltart
©

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Valljuk be, ehhez valóban nem férhet kétség. Mint ahogy ahhoz sem, hogy a sírásás és a munkahelyi italozás között sok ezer éve szoros kapcsolat állhat fenn (minden lélekölő munka megtalálja saját tudatmódosítóit, lásd például az irodalmat). Hiszen az első sírásó egyszer csak így kiált a másik felé: „Eredj csak, lódulj amoda Jáfethez, hozz nekem egy icce valamit.” Ez a „valami” a skandinávok híres akvavitje, életvize, vagyis köményes vodkája lehetett.

Közben jő Hamlet és Horatio, de a sírásó csak dalol és koponyákat dobál (vö. Vörösmarty: „Vérfagylaló keze / Emberfejekkel lapdázott az égre”). Szívatja kicsikét a dán királyfit, majd szakmai titkokat oszt meg vele, például, hogy a halott test „ha már halála előtt meg nincs rohadva (mert mai napság annyi francu ette test kerül ide, aki a temetést is alig bírja), eláll az nyolc vagy kilenc esztendeig; cserzővarga eláll kilencig”. Ekkor Hamlet felkapja a huszonhárom éve föld alatt pihenő udvari bolond, Yorick „koponyáját”, majd a világirodalom egyik leghíresebb és legbizarrabb képe következik: „Hová lettek gúnyjaid, bakugrásid, dalaid? Villámló élceid, melyek az egész asztalt hahotára fakaszták? Egy sincs már belőlük, hogy kimajmolnád saját torzképedet? Bezzeg most esett le az állad!”

A szerző, Shakespeare a stratford-upon-avoni Szentháromság-templomban nyugszik. Állítólag maga fogalmazta meg azt a feliratot, melyet a sírja felett elhelyezett kőtáblába véstek, s mely szerint átok sújtja azt a személyt, aki a csontjait elmozdítja. A jó öreg Vilmos tehát mindent megtett azért, hogy az ő „kaponyájával” ne „lapdázhassanak” se sírásók, se királyfik, se egyéb természetes személyek. Az átok, úgy tűnik, hasznosnak bizonyult, majd’ négyszáz éve senki sem mer a sírhoz nyúlni. „E kies hazában mutass nekem / Egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William!”

Cserna-Szabó András író cikke teljes terjedelmében a HVG Extra Pszichológia legfrissebb, november 20-án megjelent számában olvasható, melyben az elengedés, a gyász és az újrakezdés témáját járjuk körül szakértő szerzőinkkel. Keresse az újságárusoknál, rendelje meg – akár a régebbi számokat is – kiadónál!

Cikk megosztása
Címkék