iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Kinyomtatom
Továbbküldöm
Megosztom„A magyar élet szempontjából” a 2006. október 23-iki brutális rendőri fellépés olyan volt, mint Amerikának és a Nyugatnak 2001. szeptember 11. – véli Balog Zoltán. A parlament emberi jogi bizottsága elnökének „transzcendens megbízója van”, de ettől – mint mondja – még nem lett gőgös.
|
|
Balog Zoltán. Új gyakorlat
© Fazekas István
|
Balog Zoltán református lelkész mint Orbán Viktor egyházpolitikai tanácsadója és „lelki segítője” vált országosan ismertté. 2006 óta országgyűlési képviselő és a parlament emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának elnöke. Határozottan szorgalmazza a 2006 őszi, elsősorban az október 23-iki zavargások hatósági/rendőri felelőseinek megbüntetését. A Magyar Szemlének adott interjújának is ez az egyik fő témája. „Számomra az, ami a forradalom ötvenedik évfordulóján történt, egy olyan »negatív fénycsóva«, ami rávilágít arra, hogy milyen sérülékeny is a mi demokráciánk, jogállamiságunk” – számol be heurisztikus élményéről Balog. Nem kevesebbet állít, mint hogy „a magyar élet szempontjából” a 2006. október 23-iki brutális rendőri fellépés olyan volt, mint Amerikának és a Nyugatnak 2001. szeptember 11. (A beszélgetőtárs Gróh Gáspárnál ez 2000. szeptember 11.!) A bizottsági elnök szerint ez az eset irányítja rá a figyelmet arra: téves azt hinni, hogy az emberi jogok ügyében „nagyjából rendben vagyunk”. De ki gondolta ezt azok közül, aki itt él ebben az országban?
A fideszes képviselő kapcsolatot feltételez a kötelező etikaoktatás hiánya, illetve a kis októberi „sajnálatos események” között. Megemlíti Sólyom László éles kritikáját, hogy a rendőrség a szolidaritás jegyében el kívánja tussolni a rendőr bűnözők ügyeit, és azt is, hogy az ombudsman kifogásolta a Nemzetbiztonsági Hivatal állásfoglalását arról, hogy aki egy be nem jelentett utcai demonstráción vesz részt, az pszichikai bűnsegéd. Arról viszont megfeledkezik, hogy a tévéostrom után a köztársasági elnök a nemzethez intézett szózatában arról is beszélt: „az események után azonban a pártoknak mérlegelniük kell, hogy tömegrendezvényeiken a saját rendezőik és a rendőrség képesek-e biztosítani, hogy nem lépik át a határt. Másrészt figyelmeztetek arra, hogy az erőszakot tétlenül, vagy egyetértéssel szemlélő tüntetők maguk is felelősséget viselnek.”
Balog sok mindenre rácsodálkozik, ami az emberi jogi harc veteránjainak már régóta természetes. Ez persze önmagában nem baj, de az mégsem való, hogy a szakbizottsági elnök újnak hiszi, ami már általánosan bevett. Például arról beszél, hogy az emberi jogok nyelve a XXI. század nyelve, így a Benes-dekrétumok ügyét se csak „magyar szenvedéstörténetnek” fogjuk fel, hanem az ellenük való küzdés egyetemes szempontokra épüljön. Az 1975-ös helsinki egyezmény aláírása óta ez már közhely, bár az is igaz, hogy Magyarországon nem vált teljesen elfogadottá. Így a demokratikus ellenzéket az is megkülönböztette például a Kádár-rendszer népi ellenzékétől, hogy a magyar kisebbségek ügyét elsősorban emberi jogi problémának tekintette, nem pedig „nemzeti sorskérdésnek”, a „magyar szenvedéstörténet” újabb fejezetének.
Arra is rácsodálkozik Balog, hogy a szenvedélybetegségek a XX. században váltak népbetegségekké. Mindezt a korszellemmel magyarázza, s nem azzal, hogy soha ennyire könnyen (olcsón) nem lehetett italhoz, dohányhoz vagy droghoz jutni. Az is foglalkoztatja, hogy a keresztényszociális bajor CSU a kisemberek pártjának tekinti magát. De az általános választójoggal bíró tömegdemokráciákban ugyan melyik párt mondhatná magáról a siker legkisebb reményével is, hogy a nagyburzsoázia vagy a földtulajdonosok pártja?
Balog szerint „nem vehetünk át kritikátlanul mindent, amit emberi jogok címén el akarnak adni nekünk.” Ez nagyon helyes. De mikre célozhat a mérsékelt politikus hírében álló Balog? Csak találgathatunk. Mire gondoljunk például a következőt olvasva? „Két példa. Az egyik, hogy úgy nyer hatalmas előnnyel a nyugat-berlini vagy a berlini [helyesen: berlini] polgármester, hogy kiáll az emberek elé és közli, hogy ő homoszexuális. Másfelől az UEFA meg akarja tiltani, hogy ha győztes gólt lő egy futballsztár, akkor utána letérdeljen és imádkozzon a futballpályán, mert ez az ő vallásos motivációjának a ráerőltetése több millió nézőre.”
Az emberi jogi bizottság elnökeként – mondjuk úgy – legszokatlanabb véleménnyel az elbukott európai alkotmány kapcsán rukkol elő, amelyből kimaradt a kereszténység értékeire és Istenre való hivatkozás: „És ha egyszer egy moszlim identitású ország is bekerül majd az Európai Unióba, akkor – azt hiszem – egy moszlimot a legkevésbé zavar majd, ha ez benn van az alkotmányos szerződésben, mert nem tekintik ellenséges gesztusnak, ha valaki Isten segítségül hívásával kezd valamihez. Ez számukra is vállalható, sőt, ők határozottabban is vállalják, mint ahogy ezt mi tesszük.” Nem álljuk meg: talán addig a határozottságig mégsem kellene eljutni.
Balog elismeri ugyan, hogy egykoron, a felvilágosodás idején a kereszténység gátolhatta az önkifejezést, önmegvalósítást, de ez szerinte ma már nincs így, az államnak szövetségest kell látnia a vallási („ősi identitást” megőrző) közösségekben.
A képviselő interjújában értelmezi a saját kettős identitását, és úgy gondolja, lelkészként és politikusként egyszerre lehet képes „magasabb rendű szempontrendszernek” megfelelni. „Ha az ember olyan szerepbe kerül, amelyben mások sorsát befolyásolja, az már szolgálat, és azért felelősséget kell vállalnia ezek előtt az emberek és a transzcendens megbízója előtt is.” Lelkészként a legnagyobb feladatot nyilván a világnézetileg semleges állam, illetve az egyház(ak) elválasztásának elve jelentheti számára. Ezt szellemesen, korrekt konzervativizmussal úgy oldja fel, hogy meg kell különböztetni az államot az egyháztól, a kereszténységet a politikától, „de elválasztani, szembefordítani nem szabad őket, mert akkor szétesik valami, ami bár nem ugyanaz, de összetartozik”.
