Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Minél több zöldterületet szeretnének a városlakók. Ezért aztán, aki teheti, peremterületekre, kertvárosokba vagy környező településekre vándorol ki, ami tovább roncsolja a város zöldövezeti tartalékait. Lehetne másképpen is: Budapest szomjúhozza a „városfalakon belüli” parkokat, kerteket és tetőkerteket. Zöldek szerint tragikus a helyzet a fővárosban, önkormányzati vezetők szerint éppen hogy egyre jobb, a tájépítészek pedig vitatkoznak.
|
|
Kertészkedő a Magdolna-negyedben. Tövestől felforgatni © Stiller Ákos |
Ezek többnyire köztudottak. Már az 1910-es évek magyar tájépítészeti szakirodalma arról írt, hogy a nagyvárosi higiéniát a zöldterületi rendszer biztosítja. És azóta számos elképzelés, sőt jogszabály megkísérelte a város zöldövezeteit és -folyosóit kialakítani. Ehhez képest alig történnek érzékelhető pozitív változások. Miért nem élveznek elsőbbséget a zöld szempontok Budapesten? Hát, mert más szempontok is vannak. Első blikkre többnyire legtöbben a „gaz profitéhes befektetők” és a „korrupt helyhatóságok” bűnös összejátszására gondolunk. Van elég persze ilyenből is. De maga a város, a városlakók, mi mint megrendelők is megnehezítjük a zöld offenzívát. A csupán autóközlekedésben gondolkodók vagy éppen a még beépítetlen területeken lakhelyre vágyók igényei megterhelik a környezetet. Az automobilizáció következményei, a levegő-, zajszennyezés, a potenciális zöldfelületekből kihasított új utak vagy a „jó levegőjű, csendes, természet közeli” részekbe bevágott lakóparkok apró (sokszor nem is apró) vereségei a zöld városnak.
Jámbor Imre, a tájépítészet professzora a lap által közölt vitában egyenesen tragikusnak találta mai helyzetet. Úgy gondolja, mostanra már azok a szabályok sincsenek meg, amelyek az 1980-as években még hatékonyan védték a közcélú zöldterületeket. Jámbor egyenesen azt állítja, hogy nem is létesülnek közcélú parkok Budapesten. Ez, mint a folyóirat más írásaiból is kiderül, túlzás, noha az aggodalom feltétlenül indokolt. Schneller István, Budapest egykori főépítésze cikkében feleleveníti a főváros „zöldellátottságának” rendszerváltás utáni zivataros történetét, és számos példát hoz a negatív trendekre. A legkártékonyabbnak azt tartja, hogy a városrehabilitáció felgyorsítása miatt a belső kerületekben engedélyezik a sűrűbb beépítést, ami nyilvánvalóan megterheli a környezetet, és gátat szab a zöld felületek terjedésének. Belső-Erzsébetváros, Középső-Józsefváros, az egykor kertvárosias Zugló, az V. kerületi foghíjak, Rózsadomb vagy a Csepel-sziget északi csúcsán lévő új nagy közpark létesítésére kijelölt terület is áldozatul esik/esett a fejlesztői mohóságnak. Üdítő kivétel azért akad, a középső-ferencvárosi rehabilitáció, amely egyenesen lazított a korábbi lakósűrűségen és bővítette a zöldfelületeket.
Iványi György közgazdász – mintegy felmelegítve éppen a Schneller távozását kiváltó vitát – a kerekasztal-beszélgetésen azt állította, hogy éppen a budapesti építéspolitika magassági konzervativizmusa – ezt képviselte volna az egykori főépítész – horizontális fejlődést kényszerít ki, ami folyamatosan pusztítja a város körüli zöld gyűrűt. Kár, hogy nem okadatolja, miért gondolja úgy, hogy a toronyházak vagy felhőkarcolók bent tartanák a belső kerületekben a kertvárosokba vagy a vidékies agglomerációba vágyókat, illetve az olcsóbb építési telkekre és könnyen megközelíthető forgalmi csomópontok közelségét kereső befektetőket. Az sem világos, miért véli Iványi, hogy a belső zöld lehetőségét fel kellene adni valamilyen nehezen megfogható ’stratégiai megfontolásból’ a város körüli zöld gyűrű megóvása érdekében.
Kinyomtatom
Elküldöm
