Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Örökéletű-e a népi–urbánus vita? Vagy csak felmelegíttetett egy nem túl jelentős sérelem? A hatalom és az író perfid viszonya az ötvenes években szükségszerűen vezetett-e nívós alkotók egymástól való elhidegüléséhez? Nemes Nagy Ágnes, Illyés Gyula, Ferencz Győző, Kodolányi Gyula – vita a Holmiban.
Nemes Nagy Ágnes. Indulóban |
Az eddig kiadatlan A népiek című szösszenetet az írói-költői hagyatékot gondozó Ferencz Győző publikálta a Holmi áprilisi számában. Amikor Nemes Nagy ezt írta, férjével, Lengyel Balázzsal együtt már túl volt élete legnehezebb korszakán, az ötvenes éveken. A Kádár-korszakban a háború után induló „polgári” nemzedék nem csak publikálhatott, de az állami kultúrpolitika is elismerte alkotóit, Nemes Nagy például 1983-ban kapott Kossuth-díjat. Az Újhold nemzedékét ekkorra már rehabilitálták, Szabó Magda, Mándy Iván, Pilinszky János vagy éppen maga Nemes Nagy nagy példányszámban nyomott könyvei eseménynek számítottak, a kritika elismeréssel szólt róluk. Mégsem enyésztek el nyomtalanul az ötvenes évek hideglelős tapasztalatai. Nemes Nagy szigorú ítéletét elsősorban a népi írók elmaradt, általa elvárt szolidaritása magyarázza. Ebből a szempontból (a megbántottságot tekintve) tulajdonképpen mindegy is, hogy az újholdasok „csak úgy érezték” vagy valóban komiszul bántak velük a népiek.
Nemes Nagy azért eleveníti fel Illyés harminc évvel korábbi bárdolatlanságát mint a koszorús költőre „jellemzőt”, hogy személyes, így a költő számára elsődleges fontosságú élménnyel támogassa meg a népiekkel szembeni keserű ítéletét: „Ezek az emberek, akik a 30-as években bátrak voltak és tisztességesek […], szinte kivétel nélkül bezupáltak a rákosizmusba. Ott ültek fő- és albizottságokban, állami, nagy fekete autón szaladgáltak, miniszterkedtek, pénzben, hírnévben, díjakban úsztak […] – miközben a magyar paraszt padlását kisöpörték. […] Az a fő bajuk, hogy nem bírtak lemondani. […] Ők »útitársak« lettek. […] Hogy aztán mi ennek a népdolognak a veleje, a döntő faktora, amit magyarázatként meg lehetne ragadni, arra nehéz válaszolni. Talán mégis: a politikai hatalomvágy.”
Erdei Ferenc, Darvas József vagy Veres Péter fején koppanthatnának e szavak. Miért mégis Illyés „jellemző magatartásán” rugózik Nemes Nagy? Hiszen maga is elismeri, „vele korántsem a legrosszabbakat vesszük szemügyre a népi frontból”, és nem téveszti össze Illyést Rákosival vagy Révai Józseffel. Csakhogy Illyés „volt a legnagyobb tekintély, Babits örököse, két lábon járó nemzeti klasszikus, három és fél rezsim poéta laureatusa”. Ami szép teljesítmény – jegyzi meg epésen. A megkérdőjelezhetetlen tehetség, a nemes hagyomány (Babits, a Nyugat, a nyugati „formalisták”, a valóságfeltáró szociográfia) sokszoros elárulása tette Illyést különösen ellenszenvessé Nemes Nagynak.
Kinyomtatom
Elküldöm
