A szélsőjobboldali veszély a rendszerváltás óta terítéken van. Ehhez képest eddig egyetlen ilyen pártnak egyetlenegyszer (a MIÉP-nek 1998-ban) sikerült bekerülnie a parlamentbe. Pedig vizsgálatok bizonyítják, „igény, az lenne rá”, mert a magyar lakosság tizedének szélsőjobbos a politikai attitűdje. A választási rendszer azonban gátat szab a radikális nyomulásnak.
Tüntető a Hősök terén. Potenciális választó
© MTI - Szigetváry Zsolt
|
– Na és bátyám, van-e itt a faluban antiszemitizmus? – kérdi az alapviccben az egyszeri szociológus. Mire a válasz: – Nincs. De igény, az lenne rá. Ez a többször átértelmezett vicc jutott eszünkbe Szabó Márk politológusnak a Kommentár című folyóiratban publikált cikke nyomán, amely a magyarországi jobboldali radikalizmus esélyeit vizsgálja.
A konzervatív szerző, aki a Fidesz netes hátországához sorolt Jobbklikk állandó bloggere, hosszan bíbelődik a szélsőjobboldal, illetve a radikális jobboldal fogalmi elkülönítésével. Ezt kísérelte meg a Kossuth Rádió Időt kérek című műsorában is. Ezek szerint míg a radikális jobboldal kénytelen-kelletlen elfogadja a demokratikus intézményrendszert és a választási versengést, addig a szélsőjobb megmarad szubkultúrának. Míg az előbbit képes a fősodorbeli politika domesztikálni, így az „igazság pillanatában” elveti az erőszakot, addig az utóbbi az erőszak pártján marad. Míg a radikálisok képesek koherens programot alkotni, addig a szélsőjobbos csoportosulások megmaradnak „együgyűnek” (single-issue).
Szabó idézi Sabrina P. Ramet funkcionális elkülönítését is, amely öt csoportra – ultranacionalistákra, fasisztákra és kriptofasisztákra, klerikálisokra, ultrakonzervatívokra, illetve radikális populistákra – osztja a kelet-közép-európai jobbszéli szerveződéseket. A magyar szerző szerint azonban csak akkor alkalmazható e felosztás, ha a széljobbos pártok „relatíve tiszta ideológiai és politikai profilt” határoznak meg maguknak.
Ez a fajta „letisztultság” azonban véleményünk szerint túlzott elvárás olyan szerveződések esetében, amelyek ideológiáját elsősorban vezetőik becsvágya, illetve a politikai lehetőségek és esélyek azonosítása határozzák meg.
Nehezen tudunk mit kezdeni Szabónak azzal a törekvésével, hogy valamifajta újszerű, „posztmodern” jelenségként azonosítsa ezeket a szerveződéseket. Elemzése mereven követ valamiféle funkcionalitást, és nélkülözi a történeti szempontokat.
Szerzőnk az ezredforduló jobboldali radikalizmusához ajánl fogódzókat. Ilyen értelemben nem igazán fair, hogy a német nácik példájával szembesítjük elemzését. De megkerülhetetlennek tartjuk a kérdést: Hitler náci pártja vajon szélsőjobbosnak vagy jobboldali radikálisnak minősülne-e Szabó szempontjai szerint? Egyszer ennek, másszor annak? Az NSDAP éppen a parlamentáris versengést kihasználva jutott hatalomra, de domesztikálásáról szó se lehetett, a párt az erőszakot sohasem vetette el. A hangsúlyok állandóan változtak, de a lényeg – a hatalom olthatatlan és erőszakos akarása, az ellenségként azonosítottak „kiradírozása”, alvilági politikája – végig megmaradt. A taktikai megfontolások miatti hangsúlyváltásokat nem szerencsés típusjellemzőként azonosítani.
Szabó Márk úgy gondolja, hogy a „hagyományos” szélsőjobbos szubkultúra, illetve a „posztmodern” radikális jobboldali csapásirány „kölcsönösen kizárják egymást”, és nincs reális esélye annak, hogy a széljobb parlamenti erővé váljon Magyarországon. A sanszokat illetően, valószínű, igaza van, de ezt persze a jövő dönti majd el. Ám aligha az ideológiai „tisztázatlanságok” vagy a XX. századi reminiszcenciák akadályozzák meg majd a parlamentbe kerülését – mint ahogy Csurka MIÉP-jénél, Tudor Nagy-Románia Pártjánál vagy Slota Szlovák Nemzeti Pártjánál sem bizonyultak ballasztnak, sőt.
Amit Szabó tisztázatlanságnak tekint, más olvasatban értelmezhető előre kalkulált többszólamúságnak is. Egy politikai szerveződés, amely tömegtámogatást akar, szükségszerűen szólít meg más-más csoportokat, üzeneteit csomagban teríti. Van, amelyiknek leginkább Trianon revíziója a kedves, van, amelyiknek a cigányozás, és persze van a két választói halmaznak terjedelmes metszete is.
Tiszteletre méltó, ahogyan szerzőnk rendet kíván vágni a fogalmi tisztázatlanságok erdejében, de nagy igyekezetében elfeledkezik a lényegről, hogy a szélsőjobboldal által felkínált megoldások, bármennyire is reagálnak „létező problémákra” (nota bene, van-e olyan releváns politikai csoportosulás, amelynél nincs ez így?), nemcsak civilizáció- és emberellenesek, de végeredményben semmit sem oldanak meg.


Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Hozzászólások (#30)
Kinyomtatom
Elküldöm
Hozzászólások (#30)
Ondó és romantika »













Joe és Tet!<br><br>Lehet rossz ember fogtatok ki, lehet ép a jót. <br><br>Először is: lehet meglepő, de nekem tényleg minden vágyam, hogy leköltözzek egy borsodi cigány faluba és megváltsam a világot. És egyetemi gyakorlatomat a leghomogénebb cigány faluban tölöttem, ahol utána dolgoztam is. De több ilyen faluban is jártam, dolgoztam.<br><br>Lehet, igazatok van abban, hogy duva, agresszív a kommunikációm. Ezen valszeg változtatnom kell. De tudjátok mennyire felbasz az ideg, ha ilyeneket hallok!!!! Világ életemben arra törekedtem, hogy ebben a retkes országban jobb legyen a helyzet. Szocmunkás vagyok. 4 évig jártam egy cigány csajjal, aki ugyszinten egy dologra koncentrált, hogy az általatoktok leirt problémák megváltozzanak. Erre ezer helyről az hallom manapság, hogy a cigányokat ki kell irtani. El tudod képezleni, hogy ez fusztrál és ideges leszek, ugye?El tudod képzelni milyen ez ha a gyerekedről, a csajodról van szó??? El tudod képezlni, hogy ezzel a "magyarsággal" nem kívánok semmilyen közösséget... nem vagyok magyar, sváb vagyok... szégyelném ha magyar lennék, ha ez azt jelentené, amit nap mint nap látok a forumokon.<br>