Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
„Zárkatársam nem tudta hova tenni, hogy nem szeretem sem a kommunizmust, sem a nácizmust. Aztán vita közben hosszasan méregetett, majd felkiáltott: – Ja, már értem! – Vagyis hogy ezt a dumát csak egy zsidó mondhatja. Félek, hogy majdnem igaza volt.” Kőszeg Ferenc K. történetei című visszaemlékezése bizonyosan a tavaszi könyvpiac slágere lesz.
Kőszeg Ferenc megjelenés előtt álló memoárjából közöl részletet az áprilisi Holmi. A történet, pontosabban a történetfüzér a fürdőszobában kezdődik és ott is ér véget. Az elsőéves bölcsészhallgató 1957. október 21-én este éppen imádott fürdőjére készül, hogy aztán december 19-én ülhessen bele abba a kádba, amelynek kedvéért „hajszál híján” besúgó lett. Ezalatt a forradalom utáni megtorlások mellékszereplőjeként előbb a Gyűjtőbe, majd a Gyorskocsi utcai fogdába kerül. A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével gyanúsítják, mert a forradalom leverését követően röplapon szólította fel ellenállásra gimnazista társait. A deliktum halállal is büntethető. Bár hősünk esetében némileg enyhíti a kilátásokat, hogy kihallgatói legott azzal is megfenyegetik: és még egyetemre se járhat többet.
Az egykori szerkesztő, illegális ellenzéki, parlamenti képviselő és jogvédő gyakorlott elbeszélő. Emléktöredékeit, anekdotáit, korfestő megfigyeléseit nemcsak környezete, hanem a heti Beszélő, majd utóbb a Magyar Narancs kitartó olvasói is élvezhették. Némelyiket többször is papírra vetette, így a mostani könyvébe is bekerül jónéhány olyan sztori, amit korábban már így-úgy előadott. Csakhogy sokakéval szemben az ő történetei nem koptak meg, nem fordultak az emlékező ellen, nem leplezik le a „nagy mesemondót”, mert Kőszeg új történetváltozatai egyre pontosabbak, egyre árnyaltabbak, egyre gazdagabbak. Elbeszélése lebilencselő elegyét adja a szélsőséges szubjektivizmusnak és a részletező dokumentarizmusnak.
Az erdélyi emlékiratírók modorára is ráismerhetünk benne, történetei naturalizmusa és őszinte vallomásossága ugyanis egybecseng a XVII. századi Bethlen Miklós vagy a XVIII. századi Árva Bethlen Kata memoárjainak hangjával, ha azok nem lennének „valós eseményeken alapuló”, de mégiscsak fikciós munkák. Ám K. és Kőszeg, az elbeszélő és a szerző teljesen egy, biztosak lehetünk benne, hogy az irodalmi okok vagy egyéb földi hívságok miatt az emlékező szándékosan bizton nem kozmetikázik. Már-már önsorsrontó módon őszinte például a korábban megjelentett s most újra publikált Halálkrónika című írásában, amiben nagybeteg feleségének, Fekete Évának a haldoklását mondja el.
Fél éve írtunk arról, hogy mennyire hiánycikk honunkban a politikusi memoár műfaja. – A politikusi memoároknál elsősorban a státuszférfi formátuma számít, márpedig a rendszerváltás óta eltelt húsz év még nem termelte ki a fajsúlyos egyéniségeket. Rettentő sablonosok az életpályák, érdekes, igazán egyedi gyerek- és ifjúkor alig akad – indokolta lapunknak Kőrössi P. József, a Noran Könyvkiadó vezetője a színvonalas politikusemlékezések csekély számát.
Amennyire az előzményekből sejthető, hiszen művének teljes kéziratát nem ismerjük, ciklusokba rendezett írásaiból álló könyvével Kőszeg nem afféle szokványos politikusi emlékiratot alkotott, amelynek főhőse egyenes vonalú egyenletes mozgást végez a bölcsőtől a panteonig. Szerzőnk elbeszéléseiben nem „gravitál” valahonnan valahova, az útja egyáltalán nem magától értetődő, s noha a szociológiai determinációkat ő sem tagadja, inkább ínyenckedve szembesíti őket a szokatlannal, az atipikussal. Az egykori politikus – nyolc évig volt az SZDSZ parlamenti képviselője – írásaiban teljesen megszabadul a közszereplőség nyomasztó kötelmeitől. Igaz, aktív politikusként is csak tessék-lássék vetette alá magát nekik, a heti Beszélőben közölt írásaiban nyoma sem volt a pártszerűségnek, bár az Országgyűlésben általában fegyelmezetten szavazott.
Világszemléletében fontos szerepe van a szabad akaratnak (a döntési szabadságnak), de nála nem mindent felülíró, szigorú parancsként jelenik meg, hanem a kötöttségek és a determinizmusokkal szembeni makrancos és törékeny, mégis magasztos szembenállásként.
Valami ilyesmiről szól most közölt elbeszélése is, arról, mennyire kevésen múlik, hogy az ember morálisan vagy immorálisan cselekszik. Kőszeg nem relativizál, nem mossa össze az erkölcsöst az erkölcstelennel; világosan felmutatja a köztük lévő különbséget, de nem titkolja, hogy a jellemszilárdság mellett sokszor más (például jószerencse) is kell az erkölcsi magaslatokon történő megkapaszkodáshoz. Kőszeg antropológiája valóságismeretről tanúskodik, ezzel együtt optimizmust sugároz.
Kinyomtatom
Elküldöm
